A japán házasságnak, házasságkötésnek hagyományosan fontos eleme a hála. A ceremónia a hála gesztusa, amely elsősorban a családtagoknak szól, mert támogatták és felnevelték a fiatalokat, másodsorban pedig a munkahelynek, vagyis a munkatársaknak és a feletteseknek. Mivel Japánban a társadalmi hierarchia nagyon fontos, a társadalmi elvárásoknak meg kell felelni, így az esküvők meglehetősen költségesek. A külsőségek jelentősége a tradíciókban gyökerezik, a formalitás a kultúra része. Legyen egyszerű, modern vagy japános stílusú az esküvő, a komoly szándékot a ráfordítással is ki kell fejezni, ezért egy komolyabb szertartás sok millió jenbe is belekerülhet.
Történelmi előzmények
A sógunátusok kora előtt az arisztokrata hagyományú muko-iri (婿入り) volt a japán házasságok rendszerének alapja. A házasulandó pár nem költözött össze, hanem a vőlegény éjszakánként ellátogatott a menyasszony házához. Csak akkor költöztek egy fedél alá, ha teherbe esett az asszony (aki gyakran igen fiatal volt). Ám ebben a korban az összeköltözés nem azt jelentette, hogy egy új házban, a szülőktől külön kezd új életet a pár, hanem azt, hogy a férj költözött a lány családjához. A férjnek dolgoznia kellett az új családra, és ha megfelelt, ráadásul még hozományt is tudott vinni, a család befogadta és házasság formájában szerződést kötöttek.
A busi harcosok felemelkedésével, vagyis a szamurájok korától egyre inkább a jome-iri (嫁入リ) rendszere kezdett elterjedni és elfogadottabbá válni, ami annyit jelentett, hogy már a nő is beházasodhatott a férfi családjába. Ezt a fajta házasságot egyre többen kezdték elfogadni a 14. századtól. Ezt a sógunátus ideje alatt szinte kötelező jelleggel előírták, így már nem kellett megvárni az elsőszülött gyermek világra jöttét. Ebben a feudális rendszerben a házasságok sokszor csak politikai, illetve diplomáciai céllal jöttek létre, ezért a házasulandó párnak nem volt beleszólása a dologba, figyelmen kívül hagyták az érzelmeket a családi és társadalmi cél érdekében. Fontos alakja volt ezeknek a házasságoknak a nakodo, aki a szabályok szerint megrendezte a házasságot és megkötötte a szerződést a családok között. Ezek után a családoknak már maguknak kellett gondoskodnia a továbbiakról: elmentek egy buddhista templomba, hogy megerősítsék a szerződést, jóváhagyják az egyezséget, majd bejelentették a házasság létrejöttét.
A nakodo két fő szempont szerint kereste az egymáshoz illő fiatalokat: életkor szerint és szociális szempont szerint. Az ifjú pár sokszor csak a menyegzőn találkozott, és nem mondhattak nemet. Válásról szó sem lehetett, de persze gyakran előfordult, hogy a házastársak utóbb megszerették egymást.
A nyugati befolyás kezdete 300px|thumb A Meidzsi-korban (1868-1912) ugyanezek maradtak az alapok, de már szabadabban kezelték őket. Ekkor alakult ki a ma is ismert sintó esküvő, valószínűleg nyugati, azon belül is amerikai hatásra. A kikötők megnyitása változást hozott a japán kultúrába, a „barbár” szokásokat át kellett alakítani, mégis megmaradtak egyes hagyományos elemek: a háztartás feje, általában a legidősebb fiú örökölt minden tulajdont, a felesége felett is rendelkezett, akinek nem voltak döntési jogai, házasságtörés esetén pedig csak az számított bűnnek, ha a nő követte el.
A második világháború után még jobban megnőtt a nyugati befolyás. Eltörölték azokat a törvényeket, amik hátrányosak voltak a nőkre nézve, egyre nagyobb szabadságot adtak a nőknek, több jogot érdemeltek ki, emellett pedig a nyugati típusú házasságkötés is egyre nagyobb teret nyert. Bár nem számottevően (még manapság sem), de külföldiek és japánok kapcsolatából is jöhetett létre házasság.
Házasságkötés ma
Pártalálás alapján, két fajta házasságtípust szokás megkülönböztetni. A renai kekkon a szerelmi házasság, mikor két ember egymásra talál, és közös döntést hozva egybe kelnek. A miai kekkon során a párt közvetítő, vagyis nakodo segítségével hozzák össze: a szülő vagy a házasulandó megadja az adatokat, mellékel egy fényképet, és elmondja, milyen típusú párra lenne szükség. Felmérések szerint 1970-ben a japán házasságok még több mint 40%-a volt elrendezett, azóta 10% alá csökkent.
Az esküvő típusa katalógusból választható, mert manapság már külön erre szakosodott cégek vannak, amelyek megtervezik az esküvő minden egyes kis részletét (ilyen cégek például a Watabe Wedding, Take and Give Needs Co., Best Bridal Inc., Anniversare, Nihon Ceremony). A párnak csak annyi a dolga, hogy elmegy a tanács anyakönyvi osztályára, és ott aláír egy papírt, rengeteg példányban. Ez után kezdődhet maga az esküvő. Mindent a cég szervez, az egyes rítusok, programok időpontját, a zenét, amit szintén egy katalógusból választhatnak ki, és még a vendégek ülésrendjét is. A költségeket a szülők állják, illetve, ha azok nem kereső képesek, a házasulandó pár testvérei. Mivel egy esküvő Japánban rendszerin nagyon drága szokott lenni (átszámítva úgy 3 és 5 millió forint közötti költségekkel jár), gyakran előfordul, hogy szülők kölcsönt vesznek fel. A drága esküvő egyenes következménye, hogy nem hívnak meg mindenkit, a barátoknál fontosabbak a családtagok és a munkatársak, hiszen ők anyagiakkal is hozzájárulnak, hogy a pár egybekelhessen, és önálló életet élhessen. Ez a felfogás teremtette meg a többfelvonásos esküvők intézményét.
A nyitány maga a ceremónia, erre bárki elmehet. Ez után következik az icsidzsikai, amit leginkább első felvonásnak lehet fordítani: a legjobb ételeket, italokat szolgálják fel, és lezajlanak az esküvő rituáléi, vagyis a gyertyagyújtás (ilyenkor a pár egy gyertyával körbe megy, és minden asztalon meggyújtja az ott lévő gyertyákat), vetítés, koccintás, tortaszeletelés. Ez általában két órát vesz igénybe. Ezen részt vesz a család, a fontosabb főnökök és néhány közeli barát. Az első felvonás közben történik az átöltözés, vagyis az oironaosi, és ezzel véget is ér a hivatalos esküvő. Hogy a szélesebb baráti kör se maradjon le erről az eseményről, szokás rendezni egy második felvonást is, ez a nidzsikai. Ezt legtöbbször egy kisebb bérelt étteremben rendezik, lényegesen kevesebb cicomával, új ruhákkal és új tortával (ami persze kisebb, mint a hivatalos esküvői torta).
Mivel Japánban szigorúan veszik a munkát, ritka a hajnalokig tartó rendezvény, hiszen arra is kell gondolni, hogy a vendégek még időben haza érhessenek.
A japán esküvőkön ritka a menyasszonytánc, helyette kötelező ajándékosztás van, vagyis a házaspár ad ajándékot a vendégeknek. Ez is a hála kinyilvánításával függ össze. Ugyanis a japán esküvők kétféleképpen működhetnek: 1. meghívás alapján, 2. részvételi díj megfizetésével. A meghívott vendégek kivétel nélkül pénzajándékot adnak az új házasoknak, sokszor erejükön felül (fejenként 30-50 ezer jent), amit érkezéskor helyeznek el a recepción. (Az ilyen célokra külön borítékot gyártanak Japánban, ezek általában piros vagy fehér színűek.) Fontos kikötés, hogy a bankjegyek újak legyenek, és sehol se legyen rajtuk gyűrődés. Természetesen ezt az ajándékot „kapják vissza” az esküvő végén, amikor az ifjú pár „drága ajándékcsomagot” (hikidemonót) osztogat, amelyekben vásárlási katalógusok vannak (ezeket a cégek külön ilyen alkalmakra kínálják), nagy értékű kuponokkal és egyéb holmikkal.
Esküvők típusai Sinzensiki bélyegkép|300px|right|Hagyományos japán esküvő (siromuku, vatabósi, hakama)
Ha azt mondja valaki: japán házasság, több mint valószínű, hogy aki jártas Japánban, annak egy fehér kimonós gyönyörű nő fog eszébe jutni. Ez a fehér kimonós hölgy, a menyasszony, a sintoista esküvők legjellegzetesebb alakja, mondhatni, Japán egyik szimbóluma is lehet. Ezt az esküvő típust nevezzük a hagyományos japán házasságnak.
Japánban két államvallás él: a buddhizmus és az ősi sintoizmus. A japánok tudatában együtt él a két vallás, a temetéseket a buddhista szertartás szerint végzik, az esküvőket és más vidám eseményeket pedig a sintó szerint.
Egy sintoista esküvő igazi látványosság. A menyasszony akár hétszer is átöltözhet, mindig más színű kimonóba, így érthető az a japán mondás, hogy „Aki három lányt férjhez ad, az koldusbotra jut”. Ugyanis egy tiszta selyem esküvői kimonó ára legalább ezer dollár. Emiatt manapság már kevesebben házasodnak hagyományos sintó keretek között.
Története
A sintoista esküvő, amit sinzensikinek neveznek, a Meidzsi-korban, vagyis a XIX. század második felében alakult ki, amerikai hatásra. Azelőtt nem volt esküvő, csak elmentek egy buddhista templomba jóváhagyni az egyezséget, amit a két család kötött egymás között, majd belejelentették a nyilvánosságnak. Egyes nézetek szerint azért alakult ki a házasság ceremóniája, mert a nyugati világ olyan kritikákkal illette Japánt, mint: „Egy olyan ország, ahol még esküvő sincs, civilizálatlan, barbár föld.”
Menete nem nagyon különbözik az akkori formától, megőrizve a hagyományokat s annak megfelelően ugyanúgy zajlik most is minden, egy-két aprósággal kiegészülve.
Leánykérés, eljegyzés Az eljegyzés először egyfajta előjátékkal kezdődik. A leendő férj sokat kedveskedik a lánynak, elhalmozza minden jóval, ajándékokkal, vacsorázni viszi, hogy elnyerje kedvese illetve a lány családjának (főleg az édesapa) tetszését. Ez után, ha az udvarlás megtette a kellő hatását, szerény családi vacsora keretében megtörténik az eljegyzés. A jegygyűrű mellé a lány egy obit és nyolc, boldogságot szimbolizáló tárgyat kap. Avabi: jó kívánságok Kinpo-zucumi: egy ünnepélyes összeg Kacuabusi (szárított bonito) és szurume (szárított tintahal): a tartósított élelmiszerek jelképezik a tartós kapcsolatot Janagidaru: kifejezetten szakéra fordítható pénz összeg Szuehiro: legyező a boldogság szimbóluma Konbuval: hínár, mely biztosítja a termékenységet és az egészséges családot Tomosiraga: a len cérna jelzi a szoros kapcsolatot a házassági életben Mokuroku: szerencsés tárgyak listája A leendő férj pedig egy hakamát kap, melyet az esküvőn kell viselnie.
Japánban főleg tavasszal tartják az esküvőket, mert a tavasz, a kezdet szimbóluma, ideális az új élet megkezdésére, s az ilyenkor nyíló szakura) gyönyörű látványt nyújt.
Az ifjú jegyespár az esküvőkre szakosodott cégekre bízza a nagy nap megtervezését, lebonyolítását, nekik már csak annyi dolguk lesz, hogy felkészüljenek rá.
A ceremónia menete A násznép bevonul a dzsindzsába (szentélybe) 300px|thumb A szentélyben elkezdődik a megtisztulási ceremónia, majd közös imádkozásba kezdenek. Ezzel bejelentik az isteneknek, hogy a két fél össze kíván házasodni. Ez után következik a Tamagusi-hóten vagyis tamagusi ág felajánlása. A tamagusi, vagyis a fehér papírcsíkok (side) az esküvői szakakiágon, az életet jelképezi.
Utána következik az eskü, vagyis a szeisi szódzsó. A két fél felolvassa az esküjét, ez után pedig felhúzzák egymás ujjára a jegygyűrűiket. Ez utóbbi már Amerikából átvett szokás, mely az utóbbi időkben került be a ceremónia kereteibe.
Ha a gyűrűk már felkerültek az ujjakra, következik a szan-szan kudo: a pár három kortyot iszik egy szakés csészéből, megkötve ezzel házastársi szerződésüket.
Végezetül az újdonsült családtagok is szakét isznak, a szülők is felajánlják a maguk Tamagusi águkat a sikeres esküvőért imádkozva, majd kivonulnak a teremből, s megkezdődik lakodalom.
A ceremónián elvégzett rituálék sorrendje területenként eltérő, van ahol a szan-szan kudóval kezdenek, de a hagyománynak megfelelő lényegi dolgok (tamagusi, szan-szan kudo, gyűrűk, eskü) mind megvannak. Ezek mellett még az esküvőkön előfordulhat egyfajta közös, rituális étkezés, vagy takarmánybetakarítás a rizsföldön, esetleg mocsikészítés, mindezt drága ruhában.