V. István (1239. október 18. – 1272. augusztus 6.) az Árpád-házból származó magyar királyi herceg, IV. Béla és Laszkarisz Mária elsőszülött fia, 1262 és 1270 között apja oldalán Magyarország ifjabb királya, 1270 és 1272 között pedig királya.

Különböző tartományok (Szlavónia, Erdély, majd Stájerország) hercegi irányítása után 1262-ben felvette az ifjabb királyi (iunior rex Ungarie) címet, amellyel a keleti országrész de facto uralkodójává vált. Hatalmát és szuverenitását az apjával vívott belháborúban, az 1265-ös isaszegi csatában aratott döntő győzelmével sikeresen megvédte.

Ifjabb királyként aktív és önálló külpolitikát folytatott: sikeres hadjáratokat vezetett a Balkánon (felvéve a „Bulgária királya” címet), és dinasztikus házasságok révén stratégiai szövetséget épített ki a nápolyi Anjou Károllyal. Apja 1270-ben bekövetkezett halála után az újraegyesített ország egyeduralkodója lett (rex totius Hungariae), ám trónra lépését a korábbi udvari elit egy részének pártütése árnyékolta be. A hűtlen bárók átjátszották a határszéli várakat a Magyarországra törő II. Ottokár cseh király kezére, István azonban az 1270–1271-es háborúban végül visszaverte a cseh–német inváziót, és belső reformokkal – köztük városkiváltságolásokkal – stabilizálta a királyságot.

Külpolitikai és katonai sikereket, belpolitikai konszolidációt hozó uralmának korai, harminckét éves korában bekövetkezett halála vetett véget. A hazai történetírásban alakja és megítélése kettős: egyrészt mint nyugatias, vitéz és zseniális hadvezér, másrészt mint türelmetlen, hatalomvágyó fiú jelenik meg, akinek apjával folytatott viszálya és az udvari intrikái akaratlanul is megágyaztak a halálát követő feudális anarchiának és a tartományúri hatalom kiépülésének.

Ifjúkora és hercegi évei

IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként született 1239-ben. Elsőszülött fiúként ő lett a trón törvényes örököse. A tatárjárást szüleivel és testvéreivel együtt Dalmáciában vészelte át; az 1242-es mongol betörés elől a klisszai várba menekült királyi családot Osl nembeli I. Herbord udvari comes védelmezte.MNL.DF.86766.1248-05-01

A trónutódlás biztosítása érdekében apja már gyermekként királlyá koronáztatta, az oklevelek 1246-ban már megkoronázott királyként és Szlavónia hercegeként említik. Szintén politikai okokból a mongolok elleni védekezéshez elengedhetetlenül szükséges, a kunokkal kötött szövetség megpecsételéseként eljegyezték egy kun előkelő, Szejhán (Zeyhanus)Az azonosítás IV. Béla egy 1255-ben kiadott oklevelén alapul, amelyben a „Zeyhanus karissimus cognatus noster, dux cumanorum” (a. m. „Szejhán, a mi legkedvesebb rokonunk, a kunok vezére/hercege”), illetve a „dicti cognati nostri ducis Zeyhani” (a. m. „nevezett rokonunk, Szejhán vezér/herceg”) kitételek szerepelnek. A pontos rokonsági fokot az oklevél nem konkretizálja, és Szejhánra más forrásokban sincs utalás. Erzsébet nevű lányával. Házasságukból öt leány és két fiú született.

IV. Béla egy 1246. január 10-én kiadott oklevele már hivatkozik fia első megkoronázására, amely a trónöröklés biztosítása érdekében atyja akaratából történt. A herceg ekkor (vagy már ezt megelőzően) megkapta a szlavón hercegséget is, az oklevél ugyanis már „egész Szlavónia hercegének” nevezi. A tartományt azonban kiskorúsága idején ténylegesen nővérének, Annának a férje, Rosztyiszlav macsói bán kormányozta, aki a déli határvidék és a balkáni politika tényleges irányítója volt.IV. Béla 1254-ben Rosztyiszlavot a Szávától délre fekvő Macsó élére állította, ahonnan még ugyanebben az évben elfoglalta Boszniát. 1255-ben Bulgária északnyugati részére is kiterjesztette fennhatóságát, majd 1257-ben a bolgár belviszályokba beavatkozva a fővárosig, Tirnovóig hatolt, és felvette a bolgár cári címet. Valószínűleg 1262-ben halt meg, hercegségét fiai örökölték.

A nagykorúvá vált herceget apja 1257-ben Erdély élére állította, ám hamarosan új feladatot kapott: miután 1258-ban az 1254-es pozsonyi béke értelmében Magyarországhoz tartozó Dél-Stájerországban felkelés tört ki, IV. Béla a lázadás leverése után Istvánt nevezte ki stájer herceggé. A tartomány katonai és gazdasági bázisának megerősítésére a hercegséghez csatolták Zala (és a régebbi szakirodalom szerint Vas, valamint a bakonyi erdőispánság) területét is.Az újabb kutatások alapján közvetlenül csak Zala vármegye csatolása igazolható teljes bizonyossággal. A magyar uralom azonban nem szilárdult meg: 1259 végén a stájer nemesség ismét fellázadt, és behívta II. Ottokár cseh királyt, aminek következtében magyar kézen csak Pettau és néhány kisebb határvár maradt.

260px|bélyegkép|jobb|A kroissenbrunni csata (Thuróczi-krónika) A tartomány visszaszerzésére indított háborút az 1260. július 12-én vívott kroissenbrunni csata döntötte el, amely a magyar seregek vereségével és Stájerország végleges elvesztésével végződött. A kudarc kiélezte a feszültséget IV. Béla és fia között: az előhadat vezető, kezdeti sikereket elérő István az ütközetben megsebesült, és a késedelmeskedő királyi fősereg hadvezetési hibája miatt olyan nehéz helyzetbe került, hogy sorsáról a magyar táborban jó ideig semmit sem tudtak. A vereséget követően az 1261. március 31-én megkötött bécsi békében IV. Béla lemondott az osztrák és stájer területekről. A kudarcos hadjárat után a király a még kiskorú Béla herceget állította Szlavónia élére, a katonai rátermettségét bizonyító Istvánt pedig visszaküldte Erdélybe.

A lappangó ellentétek dacára IV. Béla és István herceg 1261-ben még közösen vezettek megtorló hadjáratot Bulgária ellen az előző évi bolgár betörés miatt. A hadműveleteket ténylegesen István irányította: Vidin mellett legyőzte a bolgárokat, majd mélyen az ellenséges területekre hatolva, a Duna jobb partján és Nikápoly közelében, az Iszker folyónál is győzelmet aratott.

1262 őszére azonban a dinasztikus feszültség fegyveres konfliktusba torkollt, a korabeli oklevelek szerint valóságos háború (guerra) tört ki IV. Béla és István között. Az összecsapások gyorsan lezárultak: az 1262 novemberében megkötött pozsonyi béke, illetve annak december 5-eii poroszlói megerősítése már a megegyezést rögzítette. Bár a pozsonyi béke eredeti oklevele nem maradt fenn (így a háború közvetlen kiváltó oka sem ismert), az utalásokból egyértelmű, hogy ebben az egyezségben osztották fel az országot, és a Poroszlón kibocsátott oklevél nevezte Istvánt első alkalommal ifjabb királynak (iunior rex Ungarie).

Az ifjabb király bélyegkép|291x291px|V. István ábrázolása a Thuróczi-krónikában

Az 1262-es pozsonyi egyezséggel István a keleti országrész felett teljesen független királyi jogkört kapott. Szuverenitását jelzi, hogy egy 1263-as pápai levélben már maga IV. Béla is királyként (rex) hivatkozott rá. István hatalmi helyzetének változásait Szentpétery Imre oklevélkritikai vizsgálatai alapján a hivatalos címhasználata is pontosan leköveti. 1257–1258-ban a „Magyarország királyának elsőszülöttje és erdélyi herceg” (rex, primogenitus illustris regis Hungariae et dux Transsilvanus), 1259-től 1260 elejéig pedig a stájer herceg (...et dux Stiriae) titulatúrát használta. Stájerország elvesztése után rövid ideig tartományi jelző nélkül, majd 1262 decemberéig ismét erdélyi hercegként szerepelt. Az 1262-es hatalommegosztással vette fel véglegesen az „ifjabb király” (iunior rex Hungariae) címet, amelyet az erdélyi hercegi (dux Transsilvanus) és – 1266 kivételével – a kunok ura (dominus Cumanorum) kitételekkel kiegészítve viselt egészen 1270-es egyeduralkodóvá válásáig.

Megosztott hatalom és az ifjabb királyi udvar

A két országrészt kettészelő határvonal északnyugaton Sáros, Újvár, Gömör és Nógrád megyéknél húzódott, onnantól pedig a Duna vonalát követte. Délen Bács megye is Istvánhoz tartozott (ispánja jelen volt a békét megerősítő 1263. május 3-ai szakali gyűlésen, a herceg pedig adományokat is tett a várispánság földjeiből), délnyugaton pedig a határ a Dunát átlépve magába foglalta Valkó és Szerém megyéket is.

Az ifjabb király aktív uralkodói tevékenységet folytatott: 1262-ben Gömör megyei ítéletet erősített meg, 1263-ban pedig Borsod, Újvár, Zemplén, Heves és Gömör megye nemessége számára tartott gyűlést, de Pest és Nógrád megyét érintő intézkedései is fennmaradtak. Az országlása idejéből mintegy másfélszáz oklevél ismert (részben kivonatokban, töredékekben), s ezek közül mindössze nyolc bizonyult egyértelmű hamisítványnak. István önálló államapparátust működtetett. Nádora 1263-ban a Péc nembeli Dénes, 1266-ban a Csák nembeli Domonkos, 1268-ban pedig Tombold fia Benedek volt. Kancelláriáját 1264-ig Benedek aradi prépost (néhány esetben Monoszló Lodomér, a későbbi esztergomi érsek), ezt követően pedig Monoszló Péter erdélyi prépost vezette.

A hatalommegosztás komoly közigazgatási nehézségeket is szült, a királyi család tagjainak és a két tábor híveinek birtokai ugyanis nem igazodtak az új, mesterséges határvonalhoz. A határokon átnyúló birtokviták és a joghatósági problémák áthidalására egy különleges közös bíróságot hoztak létre, amely a két érsekből, valamint a két udvar által delegált két-két báróból állt.

Balkáni hadjáratok és nyugati szövetségkeresés

1262 után a magyar Balkán-politika tényleges irányítója már az ifjabb királyi címet viselő István volt. 1263-ban a keleti határvidéket fenyegető tatár betörést diplomáciai úton, Miskolc nembeli Panyit követ révén sikerült elhárítania.Panyit (Panith) a követségben szerzett érdemeiért 1265-ben a Bala földet kapta adományul Istvántól. Később részt vett Feketehalom felmentésében és az 1266. évi bolgár hadjáratban is; 1270-ben szörényi bán és zalai ispán volt. Még ugyanezen év őszén került sor a második bolgár hadjáratára. Mivel a magyar támogatással uralomra juttatott Jakov Szvetoszlavot VIII. Mikhaél bizánci császár és I. Konstantin bolgár cár szövetsége fenyegette, az ifjabb király – Kán nembeli László erdélyi vajda és fivére, Gyula vezetésével – sereget küldött a védelmére. Bár István személyesen nem vett részt a hadműveletekben, csapatai Bulgárián át bizánci területre hatolva győzelmet arattak.

A magyarországi belháború idején azonban Jakov Szvetoszlav korábbi ellenségeivel szövetkezve betört a Szörénységbe, és végigpusztította az István fennhatósága alá tartozó bánságot. A megtorló hadjáratra az ifjabb király csak 1266 nyarán tudott vállalkozni. A személyesen vezetett offenzíva során öt nagyobb csatában aratott győzelmet: elfoglalta Vidint (ahol június 23-án már oklevelet adott ki), majd a Duna mentén haladva bevette Plevnát és Vracát. Tárnokmestere, Egyed egészen a bolgár fővárosig, Tirnovóig nyomult előre. Jakov Szvetoszlav kénytelen volt ismét meghódolni, a magyar uralkodói titulatúrában pedig ekkortól állandósult a „Bulgária királya” cím.

1268-ban a délvidéki határokat is támadás érte, amikor I. István Uroš szerb király betört a IV. Béla országrészéhez tartozó Macsóba. A terület védelmére István küldött felmentő sereget Csák nembeli István pozsonyi ispán vezetésével, amely vereséget mért a szerbekre. A békekötést dinasztikus házassággal pecsételték meg: Uroš fia, a későbbi Dragutin feleségül vette az ifjabb király lányát, Katalint.

Ifjabb királyságának utolsó évében István egy új, nyugati irányú szövetségi rendszert is kiépített. 1269 őszén követei Melfiben kettős házassági és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötöttek I. (Anjou) Károly nápolyi királlyal.A János prépost és Zárai Mihály vezette magyar követség 1269 szeptemberének elején szállt partra Barlettában, és a sikeres melfi tárgyalásokat követően a nápolyi uralkodó már szeptember 14-én útnak indította saját viszontkövetségét Monte Cassino apátjának vezetésével. A szövetség elsősorban II. Ottokár cseh király és német szövetségesei ellen irányult, de nem zárható ki, hogy István a királyi családon belüli pozícióit is erősíteni kívánta atyja Ottokár-barát politikájával szemben. A megállapodás értelmében István fia, László herceg feleségül vette Anjou Izabellát, lánya, Mária pedig a nápolyi trónörökös, a későbbi II. Károly felesége lett.

Belháború