A -dinasztia létrejötte az i. e. 1050 és i. e. 1025 közötti időszakra tehető, amikor is a -dinasztia uralmát megdöntötte az addig vazallus törzs. Az i. e. 3. századig regnáló dinasztia mintegy nyolc évszázados történelmét két fő korszakra szokás osztani. Az első a Korai, vagy Nyugati -kor (i. e. 11. századtól i. e. 771-ig), a második pedig a Kései vagy Keleti -kor (i. e. 720-i. e. 256.). Ez utóbbit további két korszakra, a Tavasz és ősz (i. e. 722-481), illetve a Hadakozó fejedelemségek korára (i. e. 403-221) osztja a történelemtudomány.
E korszak rendkívül fontos szerepet játszott a kínai történelemben: ekkor alakultak ki azok az eszmék, hagyományok, gondolkodási és társadalmi modellek, intézmények és ideológiák, amelyek az egész későbbi kínai történelmet meghatározták. Ekkor jöttek létre a nagy kínai filozófiai iskolák, ekkor születtek azok a művek, amelyek egészen a legújabb korig mintául és hivatkozási alapul szolgáltak, ekkor alakult ki az írott klasszikus nyelv, amely egészen az 1910-es, 1920-as évek nyelvújító mozgalmáig szinte változatlan formában a birodalom fő kommunikációs eszköze lett, vagyis a -dinasztia idején öltött formát a sajátos kínai kultúra.
Alapítása A konfuciánus történetírásban a -dinasztia alapítóit igen nagy tisztelet övezte, így a dinasztia megalapításának körülményei is a korai történeti művekből ismerhetők meg. Eszerint a törzsek uralkodójukkal - a későbbi királlyal ( 周文王; i. e. 1052–1056) benyomultak a -dinasztia azon területeire, amelyek a mai tartományban találhatók. Tehették ezt azért is, mert az -ház utolsó uralkodóját lekötötte a -folyó mentén élő barbárokkal vívott háborúja. A k győzedelmes előrevonulása közben vívott egyik ütközetben uralkodójuk, király az életét vesztette, így őt király ( 周武王; i. e. 1046–1043) követte a trónon. A -dinasztiára végül a Sárga-folyótól északra található 牧野 melletti csatában mértek végső csapást, és az utolsó uralkodót, t 紂辛 (i. e. 1075-1046) lefejezték.
és királyokat a állam egykori alattvalói felszabadítóként üdvözölték és tisztelték, hiszen a krónikák szerint sokat szenvedtek a zsarnok és kegyetlen uralma alatt. király a kivégzett uralkodó egyik fiát, et 武庚 bízta meg a Kínai-alföld városainak kormányzásával, ő maga pedig visszatért a mai tartományban található területeikre, ahol nem sokkal ezután elhunyt.
Korai -kor (i. e. 11. sz. – i. e. 771) és királyok uralkodását a későbbi konfuciánus hagyományban aranykornak tekintették, nevükhöz számos történet és legenda fűződött. Valójában azonban az i. e. 8-7. századig igen kevés hiteles adat áll rendelkezésre a kínai történelemről. A , és a többi korai -királynak tulajdonított intézmények, intézkedések, beszédek zöme minden bizonnyal későbbi, idealizált kompilációk.
király utódja, király ( 周成王) uralkodását kb. i. e. 1042-1021 vagy i. e. 1042/35-1006) jellemezte zűrzavaros állapotokat kihasználva, , a -folyó ( 淮河) mentén élő barbárokkal szövetkezve felkelést robbantott ki a -ház ellen. A védelmet és az ellentámadást az ekkor még fiatal király nagybátyja, herceg ( 周公) szervezte meg, melynek eredményeképpen lerombolták a ok fővárosát, a felkelésben részt vevő barbárok pedig behódoltak. Ekkortól kezdve a knak két fővárosuk volt: 宗周, vagy más néven 鎬京, a mai tartományban található , és 鄭州, a mai tartományban található város közelében.
A -ház birodalma nem tekinthető egységes államnak. király ugyan meghódította a ok befolyása alatt álló területeket, a hatalmas birodalmat azonban képtelen lett volna egyedül kormányozni – az egységes kínai állam létrejöttéhez még mintegy nyolcszáz évnek kellett eltelnie. A hatalmuk megszilárdítása érdekében a -ház királyai az uralkodói család vagy azzal rokon nemzetségek tagjaira bízta az egykori területeken lévő régi és újonnan alapított városok kormányzását. E helyi vezetők elismerték a királyok politikai és szakrális hatalmát, de saját területükön többé-kevésbé önállóan uralkodtak.
Az i. e. 9. század végén és az i. e. 8. században a -ház hatalma meggyengült, és beköszöntött a hanyatlás korszaka, amit az idegen, barbár népek fokozódó támadásai jellemeztek. király ( 周宣王) idején (kb. i. e. 827-782 vagy i. e. 827/25-782) a sztyeppei 獫狁 törzsek törtek be az országba, majd király ( 周幽王) uralkodása alatt (i. e. 781-771) a 犬戎 törzsek dúlták fel a -ház ősi területeit. Emellett a helyi fejedelmek az idő múlásával egyre inkább elvesztették személyes kötődésüket a -házhoz. Míg egy helyi vezető, aki hatalmát a királytól kapta, valószínűleg élete végéig hűséges maradt a -házhoz, az ő fia, unokája vagy még későbbi leszármazottja, aki már öröklés útján, s nem adománnyal jutott a trónra, nem érezte kötelességének mindenben engedelmeskedni a távoli uralkodónak. A -dinasztia hanyatlása Li király ( 周厲王) uralkodásával (i. e. 878-828) kezdődött, s éppen ez az a korszak amikortól kezdve már pontos datált történelmi adatok is rendelkezésre állnak.
Késői -kor (i. e. 770-256) A -ház hatalma a dinasztiaalapítást követő néhány évszázadban tehát fokozatosan meggyengült, olyannyira, hogy amikor i. e. 771-ben barbár törzs megtámadta a fővárost, a fejedelmek nem siettek a megszorult király segítségére, így a város elesett. Ezután a -ház székhelyét áttette a biztonságosabb keleti területekre, a mai környékére. Az i. e. 770-től i. e. 256-ig tartó Késői -kort ezért Keleti -kornak is nevezik.
A Keleti -korra a királyi ház egyre gyorsabb hanyatlása, a helyi fejedelmek megerősödése volt jellemző. A főváros átköltözése után a mindenkori király valójában csak szakrális jellegű hatalommal rendelkezett. A uralkodók királyi címüket megtarthatták – még évszázadokig egyetlen fejedelem sem merészelte felvenni a 王 címet, akármekkora hatalommal rendelkezett is –, bizonyos szertartásokat csak ők végezhettek el, s egyes diplomáciai aktusokhoz is az ő hozzájárulásuk kellett. Az általuk ténylegesen uralt terület azonban fokozatosan egy-két városnyira zsugorodott.
A Tavasz és ősz korszak (i. e. 722-481)
I. e. 770-től i. e. 221-ig a gyakorlatban a teljes politikai széttagoltság jellemezte Kínát. Ennek az időszaknak az első korszakát nevezik Tavasz és ősz korszaknak ( 春秋), amely nevét a Tavasz és ősz krónika ( 《春秋》) című történeti műről kapta.
A Tavasz és ősz korszakban Kína területén száznál is több, a királyok adománybirtokaiból létrejött, kisebb-nagyobb, egymástól többé-kevésbé független állam létezett egymás mellett. Ezek az országocskák háborúztak, szövetséget kötöttek, kereskedtek, versengtek egymással. Hasonló kultúrájuk mellett az kötötte őket össze, hogy a királyok szakrális felsőbbségét általában elismerték – de azt nem engedték nekik, hogy ügyeikbe érdemben beleszóljanak.
Némi stabilitást, a háborúskodásban valamennyi korlátozást az úgynevezett „hegemónok” ( 霸) rendszere biztosított. Ez azt jelentette, hogy a korszak egyes kiemelkedő, saját országukat jelentősen megerősítő fejedelmeit a többiek elismerték „hegemónnak”, aki a királyok nevében bizonyos intézkedéseket hozhatott a többi ország ügyeiben is. Ez a rendszer azonban csak az i. e. 8. századtól az i. e. 6. századig működött, ekkor is csupán korlátozott eredménnyel.
A Tavasz és ősz korszak a folyamatos háborúk, de ezzel együtt a különböző államok közötti egyre élénkebb érintkezés, valamint a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődés időszaka is volt. A régi, Korai -kori társadalmi rendszer és intézmények kezdtek felbomlani, átalakulni. Tehetséges, de kevésbé előkelő származású emberek hatalomra kerülhettek, régi arisztokrata családok szülöttei elszegényedtek és kiestek a kegyekből. Ugyanakkor a gazdaság fejlődése következtében a népesség növekedett, a kínai világ határai kitágultak, az egymástól korábban viszonylag elzárt államok közötti kapcsolatok szorosabbá váltak.
A Tavasz és ősz korszakban került sor a törvények első írásba foglalására. A társadalom felbolydulásával, a korábbi normák megrendülésével ugyanis szükségesnek tűnhetett a szabályok rögzítése, a viszonyok konzerválása. Emellett az egyre nagyobb területű és sűrűbb népességű államokban elkerülhetetlenné vált, hogy a korábbi, személyes kapcsolatokon alapuló normarendszert felváltsa a személytelen és elfogulatlan törvények rendje. Ezt a folyamatot, az ezzel foglalkozó forrásokat a következő fejezetben tárgyaljuk. Az új viszonyok közepette megindult az útkeresés, megjelentek az első „filozófiai” iskolák, amelyek elsősorban evilági, politikai kérdésekre keresték a választ. A fő kérdés az volt: hogyan lehet a nyilvánvalóan a feje tetejére állt világban rendet teremteni, miként lehet a köznépnek és a vezető rétegeknek nyugalmat és ezzel jólétet biztosítani. A legfontosabb ilyen iskolának a konfucianizmus, a motizmus, a taoizmus és a legizmus számított.
A Hadakozó fejedelemségek kora (i. e. 403-221)
A Tavasz és ősz korszakban öt fejedelemség emelkedett ki a többi közül. Ezek közül az egyik, a központi fekvésű 晉 i. e. 453-ban három részre szakadt, mindháromban a ben korábban uralkodó dinasztia egy-egy főembere alakított saját uralkodóházat. Ezzel a jelentősebb fejedelemségek száma hétre emelkedett. A szakadást i. e. 403-ban az ekkor már valós hatalommal nem rendelkező király is elismerte, innentől szokás számítani az új korszak, a Hadakozó fejedelemségek () időszakának kezdetét, amely a Tavasz és ősz korszakhoz hasonlóan ennek a kornak a történelmét tárgyaló történeti mű után kapta a nevét.
Ebben a korszakban, miután a -ház teljes eljelentéktelenedése nyilvánvalóvá vált, az államok közötti küzdelem még élesebb lett és új dimenziókat öltött. Már nem csak az országhatárok kiterjesztéséért, a minél nagyobb befolyásért harcoltak a fejedelemségek, hanem nyíltan vállalták az új célt, a többi állam megsemmisítését, a kínai világ egyesítését. A fejedelmek sorban felvették az eddig csak a -ház által használt , „király” címet, ezzel is jelezve, hogy immár az egész birodalomra igényt tartanak.
A harc általánossá válását elősegítette a vas, a „demokratikus” fém elterjedése. Kína ugyanis a Keleti -korban lépett be a vaskorba. Vasból, a drágább bronzzal szemben, mezőgazdasági szerszámok is készültek, ami elősegítette a termelés hatékonyságának növekedését. Az új fém jelentősége a harcászatban még nagyobb volt: lehetővé tette, hogy a korábbi, arisztokratikus, költséges harci szekerekre épülő hadakozást felváltsa az olcsó vasfegyverekkel ellátott tömeghadseregek háborúja.
Az évszázados harcok folyamán az i. e. 3. századra végül három állam emelkedett ki: a déli 楚,, az északkeleti 齊 és az északnyugati 秦. A végső harc végül e három fejedelemség között zajlott, amely végül győzelmével zárult.
A hegemóniáért folytatott küzdelem két síkon folyt. A külpolitika területén megélénkült a diplomácia, szövetségek köttettek és bontattak fel, háború háborút követett. A lehető legsikeresebb szövetségi rendszer létrehozására, s ezzel a birodalom egyesítésére két elképzelés létezett. Az egyiket, a „horizontális szövetség” elvét próbálta elfogadtatni: ennek alapján keleten államra támaszkodva állammal szemben próbált tengelyt létrehozni. A másik, a „vertikális szövetség” terve államban született: ez kirekesztésével, és körül hozott volna létre erős államcsoportot a kisebb fejedelemségek részvételével. Ebből látszik, hogy valójában két ország állt egymással szemben: és , s mindkettő államot próbálta megnyerni a terveihez.