bélyegkép
Izland írott történelme a vikingek 9. századi betelepülésével kezdődik, korábban a sziget, néhány ír remetétől eltekintve lakatlan volt. A Norvégia egyesítése elől menekülő vikingek 874-ben telepedtek meg Izlandon és hamar benépesítették a szigetet. 930-ban a nemzetségfők megalapították a világ első parlamentjét, az althingot. Izland 1000-ben felvette a kereszténységet. A független állam a fokozódó belháborúk miatt a 13. században a norvég király hűbéresévé vált, majd a kalmari unió megalakulásával a három skandináv állam közös királya kormányozta. A dán kereskedelmi monopólium és a természeti katasztrófák visszavetették az ország fejlődését. A dán-norvég perszonálunió felbomlása után Izland dán birtok maradt, de a 19. században megindultak a függetlenségi mozgalmak. 1874-ben megszületett az alkotmánya, 1918-ban pedig önálló királyságnak ismerték el, amely Dániával perszonálunióban van. Az unió azután bomlott fel, hogy a második világháborúban a németek megszállták Dániát és lejárt a törvényben előírt 25 éves időszak. A független Izlandi Köztársaság 1944. június 17-én alakult meg. A gazdaságilag gyorsan növekvő ország az 1950-70-es években többször is konfliktusba, az úgynevezett tőkehal-háborúkba keveredett az Egyesült Királysággal a halászati jogok miatt. 2008-ban a gazdasági világválság hatására az ország bankrendszere összeomlott, de az új kormányzatnak sikerült stabilizálnia a gazdaságot.
Korai története A mintegy 20 millió évvel ezelőtt kialakult Izland (Új-Zéland és Madagaszkár mellett) a legtovább lakatlanul maradt nagy szigetek közé tartozik. Pütheasz görög kereskedő említ egy Thule nevű szigetet hat napnyi hajóútra északra Britanniától, amit egyesek Izlanddal azonosítanak, mások szerint inkább a Feröer vagy Shetland-szigeteket írhatta le. Nem tudjuk mikor szállt partra az első ember Izlandon. I. sz. 3. századbeli római pénzeket találtak a szigeten, de lehetséges, hogy ezeket a későbbi vikingek hozták magukkal, mert a római érmék még évszázadokig forgalomban maradtak.
Izland benépesülése
A krónikák tanúsága szerint ír (vagy skót) remeték még a vikingek előtt felfedezték Izlandot. A 12. századi Íslendingabók és a Landnámabók krónikák azt írták, hogy paparnak nevezett ír szerzetesek éltek az északiak előtt a szigeten és megtalálták hátrahagyott csengettyűiket, könyveiket és pásztorbotjaikat (hasonló régészeti lelet azonban nem került elő). A vikingek érkezésekor (vagy valamivel előtte) azonban elhajóztak mert nem akartak pogányokkal együtt élni. Ugyanebben az időben egyes izlandiak a Délkelet-Írországban uralkodó Kjarvalr Írakonungrtól származtatták magukat. A régészek a Reykjanes-félszigeten megtalálták egy faház romjait, amelyet a radiokarbonos kormeghatározás szerint 770 és 880 között hagytak el, vagyis feltehetően még a vikingek 874-es érkezése előtt.
A Landnámabók szerint Izlandot a Feröer-szigetek egyik első telepese, Naddoddur fedezte fel, aki Norvégiából otthona felé hajózva eltévedt és egészen Izland keleti partjáig sodródott. Ő Snælandnak (Hóföldnek) nevezte el a szigetet. A svéd Garðar Svavarsson szintén véletlenül tévedt Izland partjaira a 860-as években. Körbehajózta a földet, megállapította, hogy sziget és ott áttelelt. Ő saját magáról Garðarshólminak (Garðar szigete) nevezte el, de többé nem tért vissza.
Az első skandináv aki szándékosan kereste fel a szigetet, Hrafna-Flóki Vilgerðarson volt (állítólag három hollót vitt magával, hogy segítsenek megtalálni a szigetet ezért nevezték Hrafna-Flókinak, Hollós Flókinak). Családját és állatokat is vitt magával, hogy letelepedjen de a tél nagyon hideg volt és inkább visszatértek Norvégiába. Flóki nevezte el a szigetet a ma is használt nevén Íslandnak (Jégföld). Az első telepesek bélyegkép|bal|Ingólfur felállítja trónszékének oszlopait (Johan Peter Raadsig képe, 1850) A Landnámabók szerint Izland első állandó lakosa Ingólfur Arnarson norvég nemzetségfő volt, aki vérbosszú miatt hagyta el 874-ben hazáját. Amikor a sziget látótávolságába ért, trónszékének két faragott oszlopát bedobta a vízbe és kijelentette, hogy ott települ le, ahol az istenek partra vetik azokat. Két rabszolgája három évig kereste az oszlopokat és ahol végül megtalálták, Ingólfur megalapította Reykjavíkot (Füst-öböl, a helyi geotermikus források miatt). Más források szerint mikor Garðar Svavarsson elhagyta Izlandot, egyik embere, Náttfari hátramaradt, így őt kell tekinteni az első állandó lakosnak.
Ingólfurt számos norvég nemzetségfő követte, akik családjaikkal, szolgáikkal és rabszolgáikkal (akik részben ír és skót származásúak voltak) együtt telepedtek át az elkövetkező évtizedek folyamán. A hagyomány szerint a norvégok Széphajú Harald király elől menekültek, aki erővel hajtotta uralma alá a viking törzseket és megteremtette az egységes Norvégiát. Az ország kevés használható mezőgazdasági területtel rendelkezett és túlnépesedett; a norvégok ekkoriban népesítették be a Britanniától északra fekvő szigeteket is. A betelepülés folyamatát alaposan leírja a fentebb említett 12. századi Landnámabók és a valamivel korábbi, megbízhatóbb, de sokkal kevésbé részletes Íslendingabók. Mintegy 60 év alatt az összes művelhető területet belakták az érkező telepesek.
Izlandi szabadállam
bélyegkép|bal|160px|A tanácskozó althing (W. G. Collingwood képe, 19. század) 930-tól kezdve a sziget törvényeit a népgyűlés, az alþingi (vagy althing) hozta. A gyűlést Reykjavíktól 45 km-re, Þingvellirben, a Lögbergnél (Törvényszikla) tartották a nemzetségfők (goðar) részvételével, akik törvényeket hoztak, elbírálták a vitás ügyeket és törvényszéket választottak a perek eldöntésére. A törvényeket nem írták le, azokat a törvénymondó (lögsögumaður) tanulta meg kívülről és évente azokat mind fel is mondta az éves közgyűlésen a szószékként funkcionáló Lögberg szikláról.
Az alþingit sokszor a világ első parlamentjeként emlegetik. Végrehajtó hatalom azonban nem létezett, így a törvényeket a helyi lakosság tartatta be, ami viszont nagy teret adott a vitáknak és vérbosszúknak.
A köztársaság mintegy háromszáz évig független volt, ezalatt telepeket hoztak létre Grönlandon, és az ottani viking telepesek megkíséreltek továbbterjeszkedni Új-Fundlandra, de a helyi indiánok agresszivitása miatt ezt a tervüket végül fel kellett adniuk. Keresztény térítés A szigetre települő vikingek döntő többségükben pogányok voltak és az északi isteneket, Odint, Thort, Freyt és Freyját imádták. A 10. századra végén egyre fokozódott a politikai nyomás a keresztény hit felvételére. Mikor Olaf Tryggvason lépett Norvégia trónjára, országán kívül Izland megtérítését is célul tűzte ki. Misszionáriusai vegyes eredményekkel jártak, néhány törzsfőt megtérítettek, de a legsikeresebb térítőnek, Thangbrandnak el kellett hagynia Izlandot, mert tevékenysége közben néhány embert megölt. Olaf király ezután megtiltotta, hogy pogány izlandiak Norvégiával kereskedjenek és a pogány nemzetségfők norvég rokonai közül túszokat is szedett. Magán Izlandon is polgárháborúval fenyegetett a pogányok és keresztények ellentéte, ezért 1000-ben az althing megbízta az egyik megfontolt ember hírében álló nemzetségfőt, Þorgeir Þorkelssont, hogy ő döntse el, melyik utat kövessék. Þorgeir egy napig és egy éjen át feküdt egy prémtakaró alatt és gondolkodott, majd kihirdette, hogy Izlandnak kereszténynek kell lennie, de egyes szokások, mint a lóhúsevés és a fölös gyerekek kitevése megmaradnak és a pogány isteneknek való privát áldozást is engedélyezték.
Az első izlandi püspököt, Ísleifr Gizurarsont Adalbert brémai püspök szentelte fel 1056-ban.
A polgárháború és a szabadállam vége bélyegkép|140px|10. századi Thor-szobrocska Izlandról A 11-12. században néhány megerősödő család egyre nagyobb hatalomra tett szert és az althing egyre kevésbé tudta érvényesíteni akaratát. Az 1200-1262 közötti időszak Sturlung-korszak néven ismert az izlandi Sturla Þórðarson és fiai, Þórður, Sighvatur és Snorri Sturluson után. 1220-ban Snorri Sturluson IV. Haakon norvég király lovagja és hűbérese lett; 1235-ben az unokaöccse, Sturla Sighvatsson is hűséget esküdött a norvég királynak. Sturla megpróbálta erővel kiterjeszteni a hatalmát, de az örlygsstaðiri csatában (Izland történetének legnagyobb ütközetében, ahol egyik oldalon 1000, a másikon 1200 ember harcolt és mintegy 50-en estek el) vereséget szenvedett. A klánok és nemzetségek közötti harc azonban folytatódott és több évtizedes belháború után 1264-ben az althing beleegyezett, hogy az izlandiak a norvég király alattvalói legyenek.
Norvég uralom A királlyal történt megállapodás értelmében az izlandiak adót fizettek, cserébe pedig Norvégia biztosította a törvények betartatását és biztos kereskedelmi kapcsolatokat ígért, konkrétan évente hat hajó küldését vállalta fával megrakodva. Az izlandiak és a norvégok azonos jogokkal rendelkeztek. A következő évtizedekben nem sokat változott a sziget belső helyzete, az althing továbbra is megtartotta törvényhozó és törvénykező szerepét, viszont a tized révén biztos jövedelemmel rendelkező egyház fokozatosan egyre nagyobb gazdasági hatalomra tett szert és a sziget két püspöke felvásárolta a nemzetségfők földjeit.
Körülbelül ekkor kezdődött el az éghajlat lehűlése, az ún. kis jégkorszak. Az északi területeken a nyarak rövidebbek és a telek hidegebbek lettek. A korábban sem bőven termő földek élelmiszertermelése tovább csökkent és a népességnek fokozódó nehézségekkel kellett szembenéznie. A legfontosabb termény, az árpa hozama csökkent, majd termesztése teljesen lehetetlenné vált és az állatok teleltetését csak szénával lehetett megoldani. Európából gabonát kellett behozni, hogy élelmezni tudják a lakosságot; cserébe az izlandiak szárított tőkehalat szállítottak, amit a keresztények böjt idején is fogyaszthattak. Az éghajlat lehűlése ellehetetlenítette a két grönlandi település létét is, amelyek ekkoriban néptelenedtek el és az 1400-as évek közepére teljesen kihaltak.
Dán uralom
bélyegkép|Izland a 16. századi Carta Marinán 1380-ban IV. Olaf halálával Norvégiában I. Margit dán királynő lett az uralkodó és megalakult a három északi királyságot egyesítő kalmari unió. Izland jelentősége ezzel lecsökkent, egy nagy birodalom peremvidékévé vált, amely még nehezebben tudta eladni a halát és gyapjúszövetét mint korábban.
A 16. században a reformáció után III. Keresztély király kötelezte alattvalóit a lutheránus vallás felvételére. A két izlandi katolikus püspök, Jón Arason és Ögmundur Pálsson tiltakozott az erőszakos térítés ellen. Ögmundurt Dániába deportálták, de Jón Arason még egy évtizedig fegyveresen ellenállt, csak 1550-ben fogták el és fejezték le két fiával együtt. Az izlandiak ezután lutheránusok lettek, és ma is ez az uralkodó vallás.
1602-ben a király merkantilista gazdaságpolitikájából következően a kormányzat megtiltotta hogy Izland Dánián kívül más országgal kereskedjék. A kereskedelmi monopólium egészen 1786-ig tartott.
1627-ben arab, török és berber kalózok fosztogattak Izland partjain, embereket mészároltak le és majdnem 400 lakost hurcoltak el rabszolgának az észak-afrikai kikötőkbe. Az esemény a mai napig eleven él az izlandi köztudatban Tyrkjaránið, magyarul törökdúlás néven, noha nem kizárólag csak törökök voltak ennek az okozói.
1660-ban III. Frigyes bevezette az abszolút monarchiát országaiban, aminek következtében Izland elvesztette korábbi autonómiáját és törvényhozási jogait.
1703-ban hajtották végre az ország első népszámlálását, aminek az eredménye szerint akkor izlandi élt a szigeten. 1707-ben azonban a fekete himlő katasztrofális járványa tört ki Izlandon, aminek a lakosság mintegy egyharmada, ember esett áldozatul.