bélyegkép|300px|Domenico Beccafumi: Krisztus leszállása a limbusba. A hagyományos ikonográfiában Krisztus diadalmasan szabadítja ki az igazakat a halál hatalmából. A limbus (latinul: limbus, „perem”, „szegély”) a katolikus teológia történetében használt kifejezés olyan állapot vagy teológiai elképzelés jelölésére, amelyet a hagyomány a mennyország, a tisztítótűz és a pokol kárhozati értelmétől megkülönböztetett. Magyarul gyakran pokol tornácának vagy pokol előcsarnokának nevezik, de ezek a kifejezések magyarázatra szorulnak: a limbus klasszikus értelmezése szerint nem a kárhozottak büntetőhelyéről van szó, hanem a „perem” vagy „előcsarnok” képével leírt állapotról, amelyben nincs a kárhozottakra jellemző érzéki büntetés.
A hagyomány két fő formát különböztetett meg: az ősatyák limbusa vagy atyák limbusa (latinul: limbus patrum) és a gyermekek limbusa (latinul: limbus puerorum vagy limbus infantium). Az előbbi a Krisztus előtt meghalt igazak állapotának középkori teológiai megnevezése volt; a keresztény hagyomány szerint Krisztus halála után „alászállt a holtak országába”, és megnyitotta számukra a mennyet. Az utóbbi a keresztség nélkül meghalt, személyes bűnt el nem követő gyermekek sorsára adott teológiai hipotézis volt.
A limbus-elméletek történeti jelentősége abban áll, hogy a teológusok megpróbálták összeegyeztetni Isten igazságosságát, irgalmát, Krisztus egyetemes megváltását és a keresztség szükségességét. Különösen a gyermekek limbusa esetében az elmélet nem a gyermekek büntetésének hangsúlyozására született, hanem arra, hogy a személyes bűnt el nem követő, de keresztség nélkül meghalt gyermekeket ne kelljen a kárhozottak szenvedésével azonosítani.
A katolikus egyházban a limbus puerorum soha nem lett ünnepélyesen kihirdetett dogma. A Katolikus Egyház Katekizmusa nem használja a „limbus” kifejezést, hanem azt tanítja, hogy az Egyház a keresztség nélkül meghalt gyermekeket Isten irgalmára bízza, és Jézus gyermekek iránti szeretete alapján reméli, hogy számukra is van út az üdvösségre.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1261. A 2007-ben közzétett nemzetközi teológiai bizottsági dokumentum szintén nem „törölte el” dogmaként a limbust, hanem komoly teológiai és liturgikus alapokat sorolt fel annak reményére, hogy a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek üdvözülhetnek. A dokumentum szerint a limbus-elméletnek nincs világos kinyilatkoztatási alapja, mégis lehetséges teológiai hipotézisként továbbra is tartható.Nemzetközi Teológiai Bizottság: The Hope of Salvation for Infants Who Die Without Being Baptised, 2007, 3., 41. és 103. pont.
Fogalmi tisztázás
A limbus szó eredeti jelentése „szegély” vagy „perem”. A középkori latin teológiai nyelvben a túlvilági állapotok leírásában olyan „peremhelyzetet” jelölt, amely nem azonos a mennyei boldogsággal, a tisztítótűzzel vagy a kárhozottak poklával. A magyar „pokol tornáca” kifejezés ezt a köztes vagy peremjellegű gondolatot őrzi.
A fogalom megértéséhez több teológiai kifejezést kell elkülöníteni:
Inferi vagy holtak országa: a latin és hitvallási hagyományban az alvilág, a meghaltak állapota vagy országa. Nem feltétlenül azonos a kárhozottak poklával. Gyehenna vagy kárhozat: a végleges Istentől való elszakadás és a halálos bűnben meghaltak büntetésének állapota. Tisztítótűz: azok ideiglenes tisztulási állapota, akik Isten kegyelmében haltak meg, de még tisztulásra szorulnak. Boldogító istenlátás (latinul: visio beatifica): Isten színről színre látása, amely a mennyei boldogság lényege. Áteredő bűn vagy eredendő bűn: a katolikus tanításban nem személyes rossz tett, hanem az első bűn következtében öröklött kegyelemhiányos állapot. Személyes bűn: az értelemmel és akarattal elkövetett saját bűn. Pokol tornáca: magyar hagyományos elnevezés, főként a limbus infantium esetében. Nem a kárhozottak kínjait jelenti, hanem azt az elméleti állapotot, amelyben a személyes bűnt nem elkövető, de keresztség nélkül meghalt gyermekek nem szenvednek érzéki büntetést, ugyanakkor a klasszikus elmélet szerint nem részesülnek a boldogító istenlátásban.
A limbus-elmélet különösen azért alakult ki, mert a katolikus teológia egyszerre vallja a keresztség valódi szükségességét, az áteredő bűn valóságát, Krisztus egyetemes megváltói művét, Isten igazságosságát és irgalmát, valamint azt, hogy a kisgyermekek személyes bűnt nem követnek el. A limbus történeti jelentősége abban áll, hogy e tételek közötti feszültségekre próbált teológiai választ adni. A katolikus teológia ugyanakkor megkülönbözteti a szentségek rendes szükségességét és Isten szabadságát: az Egyház kötve van a Krisztustól kapott szentségekhez, de Isten kegyelme nincs olyan módon kötve a szentségi jelekhez, hogy ne működhetne rendkívüli módon is.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1257. Az áteredő bűn itt sem személyes vétkességet jelöl, hanem a megszentelő kegyelem hiányát; ezért a gyermekek limbusa éppen e hiány és a személyes bűntelenség közötti különbség magyarázatára szolgált.
Limbus patrum
A limbus patrum az ősatyák vagy atyák limbusa. A latin patres itt azokra az ószövetségi igazakra, pátriárkákra, prófétákra és Isten barátaira utal, akik Krisztus megváltó halála előtt éltek. A keresztény teológia szerint ők Isten kegyelmében haltak meg, de a mennyországba való belépés Krisztus megváltó művének beteljesedéséig még nem volt megnyitva számukra.
A hagyomány ezt az állapotot kapcsolatba hozta az Ábrahám kebele kifejezéssel, amely a gazdag ember és a szegény Lázár példabeszédében szerepel.Lk 16,22. Más bibliai helyek, amelyeket a hagyomány Krisztus alászállásával összefüggésben olvasott, az Ef 4,8–10 és az 1Pt 3,18–20. A latin és nyugati teológia ezt később a limbus patrum megnevezéssel illette.
Az Apostoli hitvallás „alászállt a poklokra” tétele nem azt jelenti, hogy Krisztus kárhozottként a pokol büntetését szenvedte volna el. A „pokol” itt a régi hitvallási nyelvben a holtak országát, az alvilágot jelenti. A katolikus értelmezés szerint Krisztus valódi halált vállalt, lelke a holtak állapotába szállt alá, és a megváltás örömhírét hirdette azoknak az igazaknak, akik a megváltás beteljesedésére vártak.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 631–635.
A limbus patrum tehát nem önálló „pokolrészleg-dogma”, hanem a Krisztus holtak országába való alászállásáról szóló hitvallási tanítás teológiai kifejtése. A hagyomány szerint ez az állapot Krisztus halálával és feltámadásával megszűnt: az ószövetségi igazak számára megnyílt a menny, ezért a limbus patrum a keresztény értelmezés szerint ma már nem lakott állapot, hanem üdvtörténeti fogalom. Előd István ezért megjegyzi, hogy ezt a helyet inkább a mennyország előcsarnokának lehetne nevezni, mert a lelkek nem szenvedtek, hanem természetes boldogságban várták a megváltás beteljesedését.Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978, Krisztus pokolraszállásáról szóló rész.
A keleti keresztény ikonográfiában Krisztus alászállását gyakran az Anasztaszisz-ikonok ábrázolják. Ezeken Krisztus feltöri a halál kapuit, és kézen fogva kiemeli Ádámot és Évát a holtak országából. Ez a kép nem a kárhozat megszüntetését ábrázolja, hanem Krisztus győzelmét a halál fölött és az igazak megszabadítását.
Limbus puerorum
A limbus puerorum vagy limbus infantium a gyermekek limbusa. A klasszikus skolasztikus teológia szerint azoknak a keresztség nélkül meghalt kisgyermekeknek és értelmük használatára el nem jutott személyeknek állapota, akik személyes bűnt nem követtek el, de az áteredő bűn állapotában haltak meg.
A limbus puerorum tézise nem azt állította, hogy a gyermekek személyes bűn miatt bűnhődnek. Éppen ellenkezőleg: a személyes bűn hiánya miatt a teológusok el akarták kerülni, hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekeket a halálos bűnösök büntetésével azonosítsák. Ugyanakkor a keresztség szükségességéről és az áteredő bűnről szóló tanítás alapján azt is magyarázni kellett, miként lehetséges az üdvösségük vagy az üdvösségből való kizártságuk.
A középkori latin teológia több változatot ismert. Szent Ágoston a pelagiánus vitában szigorúbban beszélt a keresztség nélkül meghalt gyermekek sorsáról, bár büntetésüket a legenyhébbnek tartotta. A skolasztikus teológusok később enyhítettek ezen: Aquinói Szent Tamás szerint a gyermekek limbusa nem érzéki szenvedés helye, hanem olyan állapot, amelyben a gyermekek nem részesülnek a boldogító istenlátás természetfölötti ajándékában, de természetes boldogságban vannak.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, Supplementum, q. 69, a. 6; vö. De malo, q. 5, a. 3.
A limbus puerorum klasszikus indoklását gyakran III. Ince pápának tulajdonított megkülönböztetéssel foglalták össze: az áteredő bűn büntetése Isten látásának nélkülözése, a személyes bűnök büntetése pedig az örök kárhozat szenvedése.Denzinger–Hünermann, DH 780. E megkülönböztetés alapján a keresztség nélkül meghalt gyermekeknél nem beszéltek személyes bűnökért járó pozitív büntetésről.
A fogalom teológiai értelme tehát nem az volt, hogy a gyermekek „kínzó pokolba” kerülnének, hanem hogy a teológusok különbséget tegyenek a személyes bűn nélküli, de áteredő bűnnel érintett állapot és a halálos bűnben meghaltak kárhozata között. A limbus puerorum ezért történetileg sokszor inkább enyhítő magyarázat volt, nem pedig szigorító tanítás.
A modern katolikus teológia több lehetséges utat is mérlegelt a keresztség nélkül meghalt gyermekek üdvösségének reményére: Isten egyetemes üdvözítő akaratát, Krisztus minden emberre kiterjedő megváltását, az Egyház imádságát, a szülők vagy az Egyház vágyát a gyermek keresztségére, valamint azt, hogy a szenvedő vagy erőszakosan meghalt gyermekek titokzatos módon Krisztus húsvéti misztériumához kapcsolódhatnak. A hagyományban gyakran említett példa a Aprószentek ünnepe: Heródes áldozatait az Egyház vértanúként tiszteli, noha nem részesültek vízkeresztségben.Nemzetközi Teológiai Bizottság: The Hope of Salvation for Infants Who Die Without Being Baptised, 2007, 85–86. pont.
Történeti fejlődés
Korai keresztény háttér
A „limbus” szó teológiai szakkifejezésként nem szerepel sem a Szentírásban, sem a korai egyházatyák műveiben. A mögötte álló kérdések azonban korán megjelentek. Krisztus alászállása a holtak országába a hitvallási hagyomány része lett, a keresztség szükségessége és az áteredő bűn kérdése pedig a gyermekkeresztség és a meg nem keresztelt gyermekek sorsa kapcsán vált jelentőssé.
A keresztség szükségességének egyik klasszikus bibliai alaphelye Jn 3,5: „Aki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” A korai egyházban a gyermekkeresztség gyakorlata és a keresztség szükségessége fokozatosan egyre nagyobb súlyt kapott, különösen a pelagiánus vita idején.
Ágoston és a pelagiánus vita
Hippói Szent Ágoston a pelagiánusokkal folytatott vitában erősen hangsúlyozta az áteredő bűnt és a keresztség szükségességét. Pelagius brit szerzetes és követői szerint az emberi szabad akarat önmagában is képes a jóra, és az áteredő bűn tanát tagadták vagy jelentősen gyengítették. Ágoston éppen a gyermekkeresztség Egyházban meglévő, ősi gyakorlatával érvelt ellenük: ha a csecsemők bűntelenek lennének olyan értelemben, hogy nem hordoznák az áteredő bűn következményét, akkor nem volna szükségük a lemosásra és a megváltás kegyelmére.
Ágoston álláspontja a keresztség nélkül meghalt gyermekek sorsáról szigorúbb volt, mint a későbbi skolasztikus limbus-elmélet. Úgy vélte, hogy az áteredő bűn miatt ők sem juthatnak be Isten országába; korábbi és szigorúbb megfogalmazásaiban a kárhozat büntetésének közösségébe sorolta őket, később azonban büntetésüket a legenyhébbnek tartotta. A későbbi teológusok éppen ezt a szigorúbb álláspontot próbálták enyhíteni, amikor a személyes bűn nélküli gyermekek természetes boldogságáról beszéltek.
Karthágó, középkor és skolasztika