Az első világháború alatt, 1914. augusztus 27-30-án történt ugyanitt az ún. második tannenbergi ütközet a német és az orosz csapatok között.
A grünwaldi csata vagy tannenbergi csata (lengyelül Bitwa pod Grunwaldem, litvánul Žalgirio mūšis németül Schlacht bei Tannenberg 1410. július 15-én a Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelme a Német Lovagrend hadai fölött, amely terjeszkedésével már közel másfél évszázada fenyegette a két államot, továbbá más országokat is, mint az orosz fejedelemségeket. A csatát Grünwald (Grunwald), Tannenberg (Stębark), Faulen (Ułnowo) és Ludwigsdorf (Łodwigowo) falvak közötti területén vívták.
Az ütközet az 1409–11-es lengyel–litván–lovagrendi háború keretében zajlott és a lengyel-litván szövetséges hadak győzelmével zárult. A grünwaldi ütközet a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete volt, egyes források szerint majdnem negyvenezren haltak meg a harcokban. A győzelem következtében a lovagrend ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésének, az ún. Drang nach Ostennek.
A csatatéren számos nép csapott össze. A szövetséges sereg egy részét oroszok tették ki.Az orosz marxista történetírás ebből azt a következtetést vonta le, hogy a győzelem nekik, illetve egy ún. „lengyel-litván-orosz unió”-nak tulajdonítható, amely azonban nem is létezett. A más nemzetiségű hadak némelyikét saját uralkodójuk vezette. A litvánok tatár lovassága élén Dzsalál ad-Dín, az Arany Horda majdani kánja állt. A lengyel had soraiban harcoló moldvaiakat Sándor fejedelem (rom.: Alexandru cel Bun) vezérelte.
A győztesek ugyanakkor a lovagrend központját, Marienburgot (Máriavár) nem tudták bevenni, egyfelől azért, mert a győzelmüket áldomással ünnepelték, másrészt annyira kimerültek, hogy pihenőt kellett tartaniuk.Jan Długosz krónikája Az sem kizárt, hogy jelentős számú veszteségük pótlása és a sorok rendezése is időbe telt.
Elnevezései A csata grünfeldei, grünewaldi, lengyelesen grunwaldi vagy grunewaldi csata néven is ismert, illetve a német történelemben többnyire tannenbergi csata (olykor tannenburgi csata) néven említik. A németek gyakran első tannenbergi csatának is nevezik. A második tannenbergi csatát 1914-ben vívták egymás ellen a német és orosz csapatok, ugyanazon a helyen, ahol korábban a német lovagok vereséget szenvedtek. Ekkor az oroszok felett Paul von Hindenburg későbbi német államfő jelentős győzelmet aratott. Tekintve, hogy az első tannenbergi ütközetben nagyszámú orosz haderő is részt vett, ezt a németek visszavágásnak tekintették.
Előzmények A Magyarországról elűzött Német (Teuton) Lovagrendet 1226-ban telepítette a kulmi földre Mazóviai Konrád lengyel herceg, hogy a pogány balti poroszokat megtérítse és a Balti-tengerhez vezető kijáratot Lengyelország számára biztosítsa. A lovagok a császártól, II. Frigyestől kapott ún. rimini aranybulla (1226) és a IX. Gergely pápa által 1234-ben adott kiváltságok értelmében jogot kaptak mind a kulmi, mind a porosz területek „állandó használatára”. Az 1233-tól 1283-ig terjedő időszak harcaiban a lovagrend meghódította a törzsek földjeit, ám sok esetben szükséges volt külső segítség, mert olykor nem boldogult a balti népekkel. Ilyen segítséget nyújtottak a kezdetben a szomszédos lengyel fejedelmek, a Hanza, s a német uralkodók. Csehországgal különösen jó viszony alakult ki és hosszú időn keresztül szövetséges maradtak a lovagok vele, legfőképp a lengyelek elleni háborúkban.
1237-ben a lovagrendhez csatolták a még abban az évben feloszlatott Kardtestvérek rendjét és azokat a kelet-balti (livóniai) területeket is, melyeket az a rend már jórészt meghódított, a többit 1290-ben vetették alá a teuton lovagok.
A nagy sikerek lehetővé tették, hogy a rend más országok felé is terjeszkedjék. Megkísérelt hódítani orosz és litván területeket, de két súlyos vereséget szenvedtek (Csúd-tó (1242), Durben (1260)). Ezeken még viszonylag könnyen túltettek és folytatták expanziójukat, amely a 13. század végére elérte Lengyelországot is. Ennek keretében került sor Danzig (Gdańsk) elfoglalására 1309-ben.
A lengyelek még több háborút kellett, hogy vívjanak a német lovagokkal és nekik akadtak külső szövetségeseik a magyarok, a litvánok és esetenként az oroszok részéről.
A korábban a pogány, majd ortodox Litvánia a 14. század végére felvette a katolikus vallást. De azonnal nem tudta felszámolni a régi pogány rendet, egyfelől azért, mert korántsem állt abban a helyzetben az ekkor nagy területű ország, mely más (fehérorosz, orosz és ukrán) területeket is birtokolt, s több helyen ellenséggel volt körülvéve. 1385-ben a krewói unióval perszonálunió jött létre Lengyelország és Litvánia között.
thumb|left|300px|A csata egy középkori fametszeten. Emellett Litvánia és Lengyelország viszonya sem volt felhőtlen. A litván fejedelem, Vytautas (régiesen Vitold) – akit a Német Lovagrend még támogatott is –, több alkalommal veszett össze unokatestvérével II. (Jagelló) Ulászlóval, a lengyel királlyal, mert az korlátozni kívánta hatalmát. Ugyanakkor a román fejedelemség, Moldva ügyén is konfliktusuk támadt, mely utóbb hűbérurának II. Ulászlót ismerte el.
Végül a lovagrend szembefordult Vytautasszal, s másik ellenfelét Švitrigailát támogatta. 1404-ben elfoglalta a litvánoktól Szamogitia (Žmudż) tartományt (Nyugat-Litvánia). Vytautas és II. Ulászló – akik egyformán vesztesei voltak ennek a háborúnak –, belátták, hogy össze kell fogniuk.
A Német Lovagrend a nagy területű lengyel-litván állammal kevés sikerrel vehette fel a versenyt, s a 15. századtól már csak területvesztés jellemezte. Katonai ereje viszont változatlanul potenciális és ütőképes maradt, míg a perszonálunió európai szemmel gyengébb hadsereggel bírt. thumb|right|300px|A grünwaldi csata egy középkori festményen
Háború a Német Lovagrenddel
A két uralkodó úgy vélte, hogy a védekezés helyett a támadást szükséges választani, s ezzel megdönteni a lovagok hatalmát.
Vytautas rávette Szamogitiát a felkelésre 1408-ban. 1409-ben Lengyelország és Litvánia haderőiket összevonták és a két ország eltökélte, hogy felszámolja végleg a Német Lovagrend hatalmát a térségben. A lovagrendi nagymester Ulrich von Jungingen volt ekkor, aki komoly dilemmával állt szemben, hisz egyszerre több ország részéről volt fenyegetve. Egyedüli reménye Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király, akinek révén Magyarországról is segítséget kaptak a század elején a lovagok.
1409. augusztus 14-én von Jungingen hadat üzent a lengyel-litván államnak. A lengyelek és a litvánok erre benyomultak Szamogitiába a felkelés támogatására. Zsigmond szövetségre lépett a lovagrenddel, német lovagokat és katonákat küldött támogatására, de teljes erővel nem tudta egyelőre segíteni, mivel háborúban állt Velencével. A támadást a német lovagok délnek a lengyelek ellen indították, s benyomultak Wiełkopołska és Kujawy területére. A lengyelek ekkor porosz területekre behatolva elfoglalták Bromberget (ma Bydgoszcz, Lengyelország) 1410. június 24-én. Ulászlóhoz csatlakoztak a teuton lovagok által megszállt dobrzyńiak (dobriniak) is.
A király olyan haditervet dolgozott ki, amelynek értelmében a háborút a lovagrendi székhely Marienburg (ma Malbork, Lengyelország) bevételével kellett volna lezárni. Ezt megelőzően ellenben döntő csatára kell kényszeríteni, ahol döntő csapást mérhetnek az ellenségre, ehhez viszont szükséges volt megakadályozni, nehogy a németek egyetlen pontba csoportosíthassák hadaikat. E célból a király vezette lengyel seregek elsősorban Danzig (ma Gdańsk, Lengyelország) irányába vonultak, s megtámadták Tilsit (ma Szovjetszk (Kalinyingrádi terület)) vidékét, tulajdonképpen megtéveszteni akarva a rendi hadat, mialatt a litvánok Szamogitiában nyomultak előre.
A csata stratégiai előzményei A fő offenzíva ideje 1410 nyarán jött el, amikor a litván és a lengyel hadak összevonták teljes erőiket. A nagymester von Jungingen úgy vélte, hogy Ulászló Kelet-Pomerániára fog támadni, hogy bevehesse Danzigot, ehelyett a két sereg, június 30-án a Visztula mentén haladva átlépte a porosz határt és elindultak a Nogat irányába, ahol a Marienburg (Máriavár) is állt.
A hadsereg főparancsnoka Ulrich von Jungingen nagymester volt. Hadaival Schwetzből (ma Świecie, Lengyelország) indult a behatolók ellen, s a Máriavárat Heinrich von Plauenre bízta.
A lovagrendi sereg körültekintően és jól megerősített védelmi állásokba helyezkedett el a Drewenz (Drwęca) folyónál, amely áttörhetetlennek bizonyult. Ulászló elhaladt a védelmi állások mellett és Gilgenburg (ma Dąbrówno, Lengyelország) ellen vezette seregét a célból, hogy kicsalja a nagymestert állásaiból. A várat a lengyelek bevették és védőit lekaszabolták. Gilgenburgtól ezután elvonultak és várták a fősereg érkezését. A nagymester valóban felsorakoztatta az indulásra csapatait és vagy tizenkét helyen hidat vert le a Drewenzen, ahol egyszerűen és gyorsan átkelt, majd elindult a lengyel-litván had ellen, hogy döntő ütközetre kényszerítse.
A korabeli feljegyzések leírják, hogy a csata előtti napon furcsa jelek tűntek fel, s kemény vihar tombolt. Olyan előjeleket véltek látni a lengyel vitézek, hogy Ulászló egy szerzetessel csatázik a Holdon, akit le is győz.Geoffrey Regan nyomán Ebben sokan a teuton lovagok feletti győzelem előjelét vélték felfedezni, mivel a rend tagjai szerzetesi jellegű fogadalmakat tettek.
Allensteintől (ma Olsztyn, Lengyelország) délnyugatra Grünwaldnál (ma Grunwald, Lengyelország) találta szembe magát II. Ulászló és Witold a németekkel. Akkor értesültek csak róluk, amikor már egy mérföldre megközelítette őket az ellenség. Ulászló ekkor még nyugodtan két misét tartatott a tábori kápolnában. Witold azonban sürgette unokatestvérét, hagyjon fel az istentisztelettel, mert rendkívül nagy a veszély.
A lengyel és a litván csapatokat a Lubień-tótól délre kezdték hadrendbe szervezni, míg a lovagrendi sereg végig csatára készen menetelt a Drewenz menti védelmi állásaik elhagyása óta!
A csata A Német Lovagrend háborúinak minden bizonnyal egy döntő pillanata jött el a grünwaldi csatával. Gyakorlatilag mindkét fél teljes katonai erejével vonult fel. A lengyelek azzal a szándékkal, hogy véget vessenek a pontosan egy évszázada tartó fenyegetésnek, amely a Német Lovagrend részéről jött.
A szemben álló erők thumb|right|300px|A grünwaldi csata emlékére állított szoborcsoport Krakkóban.
A két sereg méretét megközelítőleg lehet csak felmérni. Az egyesült lengyel és litván hadakat nagyjából 45-50 ezer fő közöttire tehetőek.
A korabeli és későbbi források a korra jellemző módon meglehetősen túlbecsülik a seregek létszámát, több százezres, másutt több milliós nagyságrendű számokról olvashatunk. A lübecki Anonymus krónikájában az áll, hogy Litvániából 2 millió 700 ezer, Lengyelországból egymillió-hétszázezer katona jött, kiegészülve másfél-millió tatárral, s még erősítették „szerecsenek, törökök, damaszkusziak és perzsák”, valamint egyéb „pogányok”. Enguerrand de Monstrelet francia krónikás szerint a lengyelek hatszázezer, míg a németek kétszerte kevesebb haderőt számoltak. Regensburgi András a lengyelek számát 1 200 000 főre teszi.
A 20. századi lengyel források reális, bár egymástól eltérő számokat közölnek. Łudwik Kołankowski szerint a lengyel haderő 18 ezer nehézlovasból, míg a litvánoké 8 ezer könnyűlovasból állt, a német lovagok seregét 15 ezer nehézlovasra teszi. Jerzy Dąbrowski a lengyel sereget 18, a litvánt 11, a lovagrendit 16 ezer fősnek ítéli, utóbbihoz még hozzászámol 3 ezer külországi katonát is. Henryk Łowmiański 12 ezer lengyel nehézlovasról, 7200 litván könnyűlovasról és 1000 egyéb katonáról ír a szövetségesek részéről. Ezek azonban leginkább az uralkodók közvetlen tulajdonát képező seregek, amelybe nem tartoznak bele az ország más régióiból, városaiból és egyéb segédhadakból származó katonák, amik létszáma még több ezer fő lehet.