thumb|350px|Scott tervének sematikus térképi ábrázolása 1861-ben
Az Anakonda terv avagy Scott óriáskígyója elnevezést széles körben alkalmazták az amerikai polgárháborúban az elszakadt déli államok legyőzése céljából kidolgozott stratégiára. Kidolgozója Winfield Scott vezénylő tábornok volt, és a terv hangsúlyát a déli kikötők blokádjára helyezte, melyet a Mississippi-folyó mentén való előrehatolás egészített ki a partvonalig. A blokád jellegénél fogva inkább passzív hadviselés lett volna, az intranzigens északi kisebbség hangosan gúnyolta és kárhoztatta. Ezek szóhasználatában a terv ahhoz hasonlított, mint mikor egy óriáskígyó körbecsavarodik áldozata körül és megfojtja, melyet a terv ellenzői tűrhetetlenül lassúnak találtak. A kígyó képzete ragadósnak bizonyult és azóta is népszerű megnevezése maradt a tervnek.
A terv és kritikája 250px|bélyegkép|jobb|Winfield Scott tábornok 1862-ben A polgárháború korai szakaszában Winfield Scott vezénylő tábornok előterjesztette a Amerikai Konföderációs Államok ellen viselendő háború stratégiai tervét, melynek két fontos eleme a minden elszakadt államra kiterjedő teljes tengeri blokád és egy körülbelül fős hadsereg előrenyomulása a Mississippi folyó, mint közlekedési főútvonal mentén volt. Az előrenyomulás ékét hajókon szállított, relatíve kis létszámú szárazföldi csapatok képeznék, melyet a gyors előrehatolásban és a folyómenti konföderációs csomópontok elfoglalásában folyami hadihajók támogatnak. Ezt követi a hadsereg zöme hagyományos módon haladva és a már kivívott győzelmeket biztosítva. A döntő ütközetet a New Orleans-tól délre elhelyezkedő erődök birtoklásáért tervezte vívni, és azok eleste után a folyó teljes hossza az uniós erők kezébe kerül, miáltal a lázadó erőket kettévágják.
Scott tervének egyes elemei hasonlóak voltak a háború kitörését megelőzően már létező, kisebb mértékű belföldi felkelés elfojtására kidolgozott tervhez. Egyezett a kikötők lezárása és a hadsereg felhasználása a civilek megadásának kikényszerítésére. Egy új állam, vagy politikai egység reguláris haderejével való megmérkőzésre vonatkozóan nem szolgált útmutatással a korábbi terv.
A teljes stratégiai tervet nem lehetett azonnal a gyakorlatba átültetni. A Mississippin folytatott hadjárathoz szükséges típusú hadihajók nem léteztek, kezdetben az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete nem tudta kikényszeríteni a blokádot és időbe telt a hajók összeszedése és a legénység kiképzése. Ezt az időveszteséget a terv kritikusai, jórészt radikális abolicionisták nem akarták megengedni, ezért Scott tervének nevetségessé tételén fáradoztak. Ellenjavaslatuk egy azonnal végrehajtandó szárazföldi hadjárat volt a Konföderáció fővárosa, Richmond bevételének céljával. Hitük szerint egy pár főbb erősség bevétele után a Konföderáció összeomlott volna.
Az események rájuk cáfoltak, mivel a konfliktus hosszabbra nyúlt, mint azt hitték. A négy évig húzódó harc folyamán az északi flotta egyre erősödő blokádja gyengítette a Konföderáció ellenállását, bár ennek mértékét máig vitatják. A Konföderáció területét 1863-ra sikerült kettévágni a Mississippi mentén az utolsó erőd, Vicksburg elfoglalásával és a történészek konszenzusa szerint ez legalább olyan fontos volt a győzelem szempontjából, mint a keleti hadszíntér szárazföldi ütközetei, melyek sokkal több figyelmet kaptak. Ezáltal az északi győzelem nagyon hasonló módon valósult meg, mint azt Scott az Anakonda-tervben körvonalazta, s ezzel páratlan katonai éleslátásról tett tanúbizonyságot. Ez a tény a későbbiekben kedvező fényt vetett az addig gúny tárgyaként kezelt Anakonda-tervre, s általában úgy tartják, hogy a terv zsinórmértékként szolgált Lincoln elnök számára stratégiai elképzeléseit illetően.
A terv keletkezése
Az Anakonda-terv történelmi fejlődésen ment keresztül. A blokádot Lincoln egy héttel A Sumter-erőd ostroma után, 1861. április 19-én hirdette meg. Bejelentése szerint minden elszakadt állam kikötőjét Dél-Karolinától Texasig lezárják, majd később Virginia és Észak-Karolina elszakadása után ezekkel a partokkal bővítették a tervezett blokád térségét. Ezen elnöki rendelet a háború végéig érvényben maradt, így a blokád Scott tervétől függetlenül jött létre. bélyegkép|250px|jobbra|George B. McClellan vezérőrnagy fiatalkori képe A szecesszió korai időszakában az olyan el nem szakadt határállamok, mint Missouri, Kentucky, Maryland, és Delaware rabszolgatartó államok voltak, emiatt pártállásuk nem volt világos.A szintén határállam Virginia az Anakonda-terv benyújtásának idején már elszakadt. Delaware kivételével mind erős szálakkal kötődtek a Délhez. Missouriban kicsiben képeződött le az országot megosztó konfliktus, Marylandet pedig csak úgy sikerült az Unió oldalán tartani, hogy az azt ellenzőket bebörtönözték. Kentucky megpróbált kívül maradni a háborúval fenyegető konfliktuson és kihirdette semlegességét, nem segítve sem Észak, sem Dél erőit, amíg azok nem háborgatják Kentucky-t.
A kongresszus ülésezésének hiánya folytán Lincoln karhatalmi erőfelmutatása mögött nem volt törvénykezési jóváhagyás, így az elnök a hozzá hű államok katonaságára támaszkodva akarta a lázadásnak tekintett elszakadást leverni. Ohio különösen buzgó aktivitást mutatott fel és hamar biztosította George B. McClellan szolgálatait, akit vezérőrnagyi rangban az állami milícia parancsnokává neveztek ki. Pár héten belül nemzeti szolgálatba álló milíciák közül parancsnoksága alá vonták az indianai és illinois-i milíciákat is. Ennek az erőnek a birtokában McClellan 1861. április 27-én levelet írt Scottnak, melyben körvonalazta saját stratégiai elképzelését. Ez azonnali Richmond elleni felvonulást irányozott elő a Kanawha-folyón felfelé nyomulva, vagy pedig, amennyiben Kentucky elszakad, akkor azon át Tennessee állam fővárosáig, Nashville-ig, hogy a körülmények döntsenek a további teendőkről.
Scott beszámolt McClellan leveléről Lincolnnak és kifejtette róla véleményét is, ami jelzi, hogy megfontolás tárgyává tette a benne foglaltakat, de összességében elvetette. Első ellenérve az volt, hogy a Kanawha nem alkalmas vízi csapatszállításra, tehát a hadseregnek Richmondig gyalog kellett volna eljutnia, mely ember-, ló- és felszerelésveszteséggel járt volna. Ennél többet nyomott a latban, hogy Nyugat-Virginia ekkoriban még Virginia részét képezte és tudhatóan unióbarát volt; Scott becslése szerint hétből öt lakos ellenezte az elszakadást. Egy McClellan-féle invázió elidegeníthette volna ezeket az embereket, mivel földjüket mind barátaik, mind ellenségeik részéről kitette volna a háború pusztításának. Scott hasonló érveket emelt a Kentucky-ba való bevonulás ellen is. Talán legpusztítóbbnak Scott azt a vonást ítélte a kezdeményezésben, hogy a Konföderációt darabonként vonná ellenőrzés alá, így szükségképpen a határállamok viselnék a terhek legnagyobb részét, "ahelyett, hogy (majdnem teljesen) bekerítenénk őket a Mississippi-n annak torkolatától az Ohio-folyó torkolatáig létesített kikötői zárral, valamint a tengeri színtéren fenntartott blokáddal."
Scott Anakonda-tervének csírái a fenti értékelésben már megjelennek. Pár nappal később további megfontolás után Scott McClellannek küldött 1861. május 3-i válaszlevelében megírta saját elképzelését. Május 21-re datált második levelében pedig terve végleges körvonalait fektette le. McClellan jelentéseiben és tevékenységében azonosult az Anakonda terv szellemiségével, ennek megfelelően hivatalának fennhatóságát kibővítették Missouri államra is egy időre, de a helyi politikai erők később ezt megtorpedózták. 1861. július 21-én az első bull run-i csatában váratlanul vereséget szenvedett Irvin McDowell Virginiai hadserege és ennek következtében a Konföderációban megerősödött a benyomás, hogy az új állam képes a védekezésre és szabadságának kivívására katonai ereje által. Ez lerombolta az országban még meglevő unionista meggyőződés erejét és így halálos sebet ütött az Anakonda terven magán is. Többé már nem lehetett abban reménykedni, hogy pusztán blokáddal, fojtogató katonai jelenléttel és a belső ellenzék nyomásával visszájára lehet fordítani az elszakadást.
Scott nem volt képes az Anakondát felváltó stratégiai víziót alkotni és nem volt képes a védelmezett tervet a megváltozott körülmények között alárendeltjeivel, pl. McClellannel továbbra is elfogadtatni, illetve keresztülvinni a kormányzati ellenkezésen. A bull runi vereség után a Potomac adminisztrációs hivatal élére kinevezett McClellan saját elképzelést alkotott és tett le az asztalra 1861. augusztus 2-án. Scott idős és beteges lévén egyre többet foglalkozott a visszavonulás gondolatával és minden folytatódó engedetlenség ebbe az irányba befolyásolta. A további hivatali összetűzések miatt 1861 októberében a kabinet elfogadta lemondását és az aktív szolgálattól való visszavonulását. Vezénylő tábornoki beosztásában kívánsága ellenére nem Henry W. Halleck vezérőrnagy követte, hanem a stratégiájának ellenfelévé váló George B. McClellan, akinek egy hatalmas, fős, Virginia elfoglalására koncentráló hadsereggel a győzelmet kivívó stratégiáját a kormányzatot befolyásoló politikai körök ekkor még nagy várakozással üdvözölték.
A terv kivitelezése Mivel ellenséges fogadtatása miatt a tervet sohasem fogadták el hivatalosan, ezért csak összehasonlítható, mennyiben követték a hadműveletek a terv előirányzatait.
A Mississippi-völgyének ellenőrzése
thumb|300px|New Orleans ostroma, a U.S. Naval Historical Center fényképe (a washingtoni U.S. Navy Art Collection szívességéből McClellan és később a nyugati hadszíntéren illetékes utóda Henry W. Halleck vezérőrnagy irányítása alatt a Mississippi-menti hadszíntér némileg hadszíntér némileg háttérbe szorult a nyugati hadszíntérhez képest. Halleck McClellan jóváhagyásával a Konföderáció Mississippi mellett kiépített állásainak megkerülését alkalmazta inkább mintsem közvetlen megtámadásukat, így a hadműveletek távolodtak a folyó vonalától. Halleck meglátása szerint "nem a Mississippi, hanem a Tennessee-folyó volt a nyugati hadjárat nagy stratégiai útvonala."
Ezzel szemben a Navy Department, a Tengerészeti Minisztérium elkötelezett maradt a Mississippi útvonalának biztosítása mellett. Gustavus Vasa Fox államtitkár már a háború elején elhatározta, hogy New Orleans a Mexikói-öböl felől indított tengeri hadművelettel elfoglalható, mely után minden más parti település is inkább megadja magát, hogysem állja a hajóágyúk bombázását. New Orleans bevételének feladatát David Glasgow Farragut sorhajókapitány kapta meg, aki kidolgozta saját műveleti terveit. 1862. április 24-én éjjel áttört Fort Jackson és Fort St. Philip erődök, tehát New Orleans déli védművei mellett, majd kikényszerítette a város megadását.
Az erődök tüzétől megsérült hajóinak kijavítása után Farragut folytatta útját a folyón felfelé és elfoglalta Baton Rouge és Natchez városát. A könnyű hódításnak azonban Vicksburg erődje megálljt parancsolt, mivel a magaslaton fekvő konföderációs erősség falai ellenálltak a hajóágyúk egész napos rombolásának.
thumb|300px|Vicksburg ostroma (1863) Kurz és Allison grafikája. A 10-es számú szigeti csata elvesztése után és New Orleans elvesztése előtt a Konföderáció feladta Memphist is. Csak egy kisebb utóvédet hagytak a visszavonulás fedezésére, és ez kénytelen volt megvívni a memphisi halogató ütközetet. 1862 júniusa elején a Nyugati flottilla és a hadügyminisztérium pár döfőorrú hajója elsöpörte őket az útból, így a Mississippi Vicksburgtől délre és északra egy évvel a háború kitörése után uniós ellenőrzés alá került. A Mississippi völgyének fejleményeit kevésbé fontosnak tartó Halleck nem küldött segítséget Farragutnak, mivel nem ismervén annak szűkös emberállományát azt hitte, hogy a flotta egyedül is be tudja venni Vicksburgöt. A flottilla mély merülésű hajóit a nyári hőségben apadó víz hamarosan visszafordította Vicksburg alól New Orleans környékére.