Az A-ha (stilizált: a-ha) nagy hatású norvég könnyűzenei együttes, amely 1982-ben alakult Oslóban. Alapító tagjai: Morten Harket (ének), Magne "Mags" Furuholmen (billentyűs hangszerek) és Paul Waaktaar-Savoy (gitárok). Az együttes főként a szintipop és a new wave műfajában alkotott. Az 1980-as évek közepén váltak híressé, miután John Ratcliff zenész és producer felfedezte a csapatot, és az 1990-es, 2000-es években nemzetközileg is népszerűek tudtak maradni.
Az A-ha legnagyobb sikere a zenekar debütáló albuma, az 1985-ben megjelent Hunting High and Low volt. Az album 1. helyezést ért el a hazai norvég, 2. helyezést a brit és 15. helyezést az amerikai Billboard listákon, valamint ezen az albumon szerepelt az együttes máig két legnagyobb slágere, a Take On Me és a The Sun Always Shines on T.V.; továbbá ez az album Grammy-jelölést ért a csapatnak a „Legjobb új előadó” kategóriában, 1986-ban. Az Egyesült Királyságban a Hunting High and Low 1986-ban is sikeresnek bizonyult, olyannyira, hogy az év egyik legtöbbet eladott albuma lett. 1987-ben a Halálos rémületben című James Bond-film főcímzenéjét is ők készítették. Az A-ha ezzel nemzetközileg elismert zenekar lett. 1994-ben, miután ötödik albumuk, a Memorial Beach nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és nem ért el akkora sikereket, mint az előző albumok, a csapat átmenetileg beszüntette működését.
Az 1998-as Nobel Békedíj-koncerten való fellépése után a csapat visszatért a stúdióba, és elkészítette hatodik albumát Minor Earth Major Sky címmel, amely 2000-ben jelent meg, ismét nemzetközi sikert szerzett a csapatnak, és egy új koncertturné kezdetét is jelentette. Ezt még három további stúdióalbum megjelenése követte: 2002-ben jelent meg a hetedik Lifelines címmel, ezt 2005-ben követte a nyolcadik, amely az Analogue címet kapta (és „ezüst” minősítést ért el az Egyesült Királyságban, ilyen sikerre a zenekar negyedik albuma, az 1990-es East of the Sun, West of the Moon óta nem volt példa), végül 2009. június 19-én az A-ha kiadta utolsó albumát, a Foot of the Mountain-t, amellyel a csapat visszatért az Egyesült Királyság listáinak 5 legjobbja közé, 1988 óta először, valamint „ezüst” és „platina” minősítést szerzett Németországban. Otthon Norvégiában azonban csak második helyezést értek el vele, ezzel ez lett az első album, amely nem jutott fel a csúcsra a hazai listán. 2009. október 15-én a csapat bejelentette, hogy 2010-ben, Ending on a High Note Tour világ körüli turnéját követően feloszlik. Sok ezer ember, a világ hat kontinensének legalább 40 országából gyűlt össze, hogy utoljára lássa az A-hát, a legsikeresebb norvég együttest.
2014. december 4-én a zenekar hivatalosan bejelentette, hogy 2015-ben részt vesz a „Rock in Rio” rendezvényen, ahol mind a csapat, mind pedig a fesztivál 30. évfordulóját ünnepelték meg, és az együttes Katy Perryvel egy este lépett fel a nagyszínpadon. Ugyancsak 2015-ben az A-ha bejelentette, hogy két évre újra összeáll az együttes. 2015. szeptember 4-én pedig kiadták 10. stúdióalbumukat is, amely a Cast in Steel címet viseli. Az együttes ezen felül koncertturnéra is indult 2015 őszén valamint 2016 tavaszán.
A zenekar világszerte 80 milliónál is több albumot adott el. 2010-ben, kevesebb mint egy év alatt kb. 500 millió norvég koronát keresett, mindezt a turnéjuk jegyeinek és promóciós termékeknek az eladásával, valamint egy válogatásalbum megjelentetésével, amely legsikeresebb dalaikat tartalmazta. Ezzel az együttes a világ 40-50 legjobban kereső együttese közé került.
Története A kezdetek 220px|right|thumb|Az a-ha eredeti, „klasszikus” logója (1985–1994) A trió, melyet három tag, Morten Harket (vokál), Paul Waaktaar-Savoy (gitár, 1994-ig a Pål Waaktaar nevet használta), és Magne Furuholmen (billentyűsök) alapított, 1982-ben alakult, és a csapat Norvégiából Londonba ment, hogy el tudjon helyezkedni a zenei életben. Sokat gondolkodtak rajta, milyen nevet adjanak a formációnak. Olyan, norvég szavakat vettek számításba, melyeket az angol anyanyelvű emberek is ki tudnak ejteni. Ezt az ötletelést elvetették, amikor Morten kiszúrt egy dalt Waaktaar dalszövegei között, aminek „A-ha” volt a címe. „Borzasztó dal volt, de jó névvel.” – mondta Morten.Rolling Stone; kb. 1986. „The Icemen Cometh” (David Fricke), 18. oldal.
Állítólag azért választották a zenész, producer (és hamarosan a menedzserük) John Ratcliff stúdióját, mert volt ott egy Space Invaders játékgép. Ratcliff bemutatta őket a menedzserének, Terry Slaternek, és néhány megbeszélés után az A-ha igénybe vette Ratcliff menedzseri szolgálatait. Slater és Ratcliff megalapították a T.J. Managementet. Ratcliff gondoskodott a technikai és zenei ügyekről, míg Slater volt a csapat nemzetközi üzleti menedzsere, és ő biztosította az összeköttetést a Warner Brothers Los Angeles-i főhadiszállása felé.
Hunting High and Low (1984–1986) A Take On Me egy korai változata volt az első dal, amelyet Morten hallott Waaktaartól és Furuholmentől még Askerben. Akkoriban a dal neve még „The Juicy Fruit Song” volt, a két férfi pedig „Bridges”-ként volt ismert. A dalt „Lesson One”-ra keresztelték, amikor az A-ha, mint zenekar először eljátszotta. 1985-ben, néhány újraírás, több újrafelvétel, és háromszori kiadás után a Take On Me nemzetközi siker lett az Atlanti-óceán mindkét partján. A dal első, még 1984-ben kiadott változatának zenei videóján a zenekar kék háttér előtt játszott. később a dalt újra felvették Alan Tarney közreműködésével, de egyik verziónak sem sikerült felkerülnie a zenei listákra. Aztán elkészült a dalhoz egy új, korszakalkotó zenei videó, amellyel az Egyesült Államokban a Billboard Hot 100 csúcsára ugrott, az Egyesült Királyságban pedig a kislemezlista második helyezését érte el. Ezzel az A-ha lett az első zenekar, amelynek valamelyik száma az amerikai kislemezlista élére került. Ennek hatására a zenekart meghívták a Soul Train, főként színesbőrű zenészek köré épülő varietéshowba, ahol a kevés fehér zenei előadó egyike lettek. Az A-ha előtt olyan ismert nevek léptek fel ebben a műsorban, mint Gino Vanelli, Elton John, David Bowie, Hall & Oates és Teena Marie. 220px|left|thumb|Morten Harket 2005 szeptemberében A Take On Me zenei videójában egy ceruzával rajzolt (szkeccs) animációs és egy élő felvételt ötvöztek („rotoscoping”), ahol a videó minden képkockáját külön átrajzolták és átszínezték. A videó egy csapásra az egyik legkönnyebben felismerhető, és legtovább népszerű zenei videó lett az Egyesült Államokban, ahol az 1986-os harmadik MTV Music Awards díjkiosztón a nyolc jelölésből hatot nyert meg: Legjobb új előadó videója, Legjobb kísérleti videó, Legjobb rendezés, Legjobb különleges effektek, a Nézők kedvence, valamint Az év legjobb zenei videója. Ez a hat díj azt jelentette, hogy kétszer annyit nyertek, mint Michael Jackson Thrillerje, és többet mint bármely más előadó a díjkiosztó addigi három éve alatt összesen.
Azonban nem csak ekkor volt az A-ha díjnyertes ebben az évben. Hamarosan megjelent második kislemezük, a The Sun Always Shines on T.V.. A dal a huszadik helyig jutott a Billboard Hot 100-as listáján, és a 17. helyre ért fel a Radio & Recordsén. A remix verzió még nagyobb siker lett a klubokban, a Hot Dance Singles Sales listán egészen az ötödik helyig lépett előre. A dal videója ismét nagy sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében, ez újabb három jelölést jelentett a zenekarnak az 1986-os MTV gálán. Kettőt meg is nyert, a Legjobb filmezés és a Legjobb vágás díját, ezzel az A-ha 11 jelölésig és 8 elnyert díjig jutott. Az ezt követő évben Peter Gabriel volt az, akinek sikerült ennél is több, szám szerint 13 jelölést és 9 díjat nyernie, szintén két külön videóért. Annak ellenére, hogy az ezt követő években nőtt a kiosztott díjak száma a gálán, csak kevés előadó tudta megközelíteni (és egy sem szárnyalta túl) az A-ha és Gabriel egy évben begyűjtött díjainak mennyiségét.
Az A-ha sikere Amerikában akkor érte el a csúcsát, amikor 1986-ban jelölték őket a Grammy-díjra a Legjobb új előadó kategóriájában, amit végül a Sade együttes nyert el. A The Sun Always Shines on T.V. lett az utolsó olyan dal Amerikában, amely a Hot 100 Top 40 listára fel tudott kerülni, a zenekarra pedig a mai napig főként a Take On Me okán emlékeznek a tengerentúlon. Emiatt Amerikában ma is úgy tekintenek az együttesre, mint „egynyári előadókra” („one-hit wonder”), noha valójában két Top 40-es daluk is volt arrafelé. Az Egyesült Királyságban azonban másként alakult a történetük: a The Sun Always Shines on T.V. még nagyobb siker lett, mint a Take On Me, és a zenei listák élére kerültek vele. A briteknél ezzel nem állt meg a sikersorozat, további két dal lett sláger ugyanarról az albumról – Train Of Thought és Hunting High and Low (ehhez újabb innovatív videó társult) – és a zenekar nagy népszerűsége megmaradt a '80-as évek végére valamint a '90-es évek elejére is.
A csapat első nagylemeze, a Hunting High and Low nemzetközileg is bestseller lett, ami az október és a november folyamán is a legjobb 20 között szerepelt a Billboard Top 200-as listáján. Az album, melyről négy dal is sláger lett, megszerezte a nemzetközi hírnevet és elismerést az A-ha számára. A Hunting High and Low háromszoros platinalemez lett az Egyesült Királyságban, továbbá az Egyesült Államokban és Németországban is platina státuszt szerzett, míg Brazíliában és Hollandiában az arany minősítésig jutott el. A Hunting High and Low-nak 11 millió példánya kelt el világszerte. Az USA Billboard listáján a 15. helyig jutott, míg Angliában sikerült a második helyet is megszereznie, Norvégiában pedig összesen 38 hetet töltött a legjobb 10 között, ebből 8 hetet az élen.
Az „Aranykor” (1986–1994) thumb|right|260px|Magne Furuholmen 2007-ben Az A-ha második nagylemeze, a Scoundrel Days az 1986-os turné alatt jelent meg, és elmozdulást jelentett az alternatív rock irányába, mivel a szintipop már kezdett divatjamúlt lenni. Habár az album kedvező kritikákat kapott, és három kislemeze is nemzetközi sláger lett, az eladási számok (6,4 millió példány) meg sem közelítették az előző albuméit (kivéve Svájcot, ahol ez lett az A-ha legnagyobb példányszámban elkelt albuma). A Cry Wolf volt az utolsó kislemez, amely felkerült a Billboard Top 100-as listájára. Az album megjelenése után az A-ha turnét adott az Egyesült Államokban, melyre később 20 évig nem volt példa. Az album az Egyesült Királyságban, Svájcban és Brazíliában platina minősítést szerzett, valamint aranyat Németországban. Ned Raggett az AllMusic Guide-tól később ezt írta a lemezről: „Az első két dal a legjobbak közé tartozik: a dal címének rejtélyessége, Morten Harket légies hangjával a refrén alatt és egy éles, tiszta ütés a zenében, valamint a The Swing of Things, egy hangulatos, elegáns dal, csodálatos gitár/szintetizátor összhanggal (valamint nagyszerű dobmunka a profi Michael Sturgis-től), és igazi szerelmes dalszöveg ami ellensúlyozza a dal élét anélkül hogy túlhevülne... Lehet, hogy a '80-as évek már elmúltak, de a Scoundrel Days egyértelművé teszi, hogy nem minden volt rossz akkoriban.”
1988 májusában az A-ha elkészítette harmadik stúdióalbumát is, Stay on These Roads címmel, ami szintén második helyezést ért el a brit listán, akárcsak két elődje. Az album platina minősítésű lett Brazíliában és Franciaországban, valamint arany Svájcban, Németországban, az Egyesült Királyságban és Hollandiában. Ez az album tartalmazza a Halálos rémületben című James Bond-film betétdalát (ami eredeti nyelven megegyezik a film címével), a The Living Daylights-ot. A dal, amely megjelenik az albumon az eredeti filmzene és a kislemez újra felvett változata. A zenekar elmondása szerint különösen büszkék erre a dalukra, és mind a hárman részt vettek a megírásában. A Stay on These Roads és a The Living Daylights előadása a zenekar történetének összes további koncertjén része volt a programnak. Az album megjelenése után az A-ha egy 74 várost magába foglaló világkörüli turnéba kezdett. A lemez pedig több mint 4,2 millió példányban kelt el világszerte.