A gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) kihalt mamutfaj, amely a pleisztocénben, mintegy 400 ezer évvel ezelőtt jelent meg és 4 ezer évvel ezelőtt pusztult ki. Legközelebbi ma élő rokona az ázsiai elefánt. Észak-Amerikában az amerikai mamuttal, Ázsiában a sztyeppei mamuttal élt együtt, amelyekkel kereszteződött is.
A számos csontlelet, a sarkvidéki permafrosztban megmaradt fagyott példány és a barlangrajzok alapján a gyapjas mamutok külseje jól ismert. Nagyjából akkorák voltak, mint egy mai afrikai elefánt. A hímek marmagassága 2,67−3,49 méter, a súlyuk pedig 3,9−8,2 tonna lehetett, nőstények marmagassága pedig 2,6–2,9 lehetett, és a súlyuk elérhette a 4 tonnát. Az újszülött borjú kb. 90 kg-ot nyomott. Jól alkalmazkodott a jégkorszak hideg éghajlatához, testét sűrű, sötétebb vagy világosabb vörösbarna szőrzet fedte. Fülei kicsik, farka rövid volt, hogy kevesebb hőt veszítsen általuk. Hosszú, ívelt agyarakkal és összesen négy zápfoggal rendelkezett; utóbbiak élete során hat alkalommal cserélődtek. Élettartama elérte a 60 évet. A mai elefántokhoz hasonlóan csoportokban élt és a hideg északi síkságokon, az ún. mamutsztyeppeken kereste füvekből, sásokból, cserjékből álló táplálékát. Egykor egész Eurázsia és Észak-Amerika északi részén elterjedt.
A gyapjas mamutok együtt éltek a neandervölgyi emberrel és az Afrikából Eurázsiába és Észak-Amerikába vándorló mai emberrel is. Az emberek vadásztak rájuk, csontjaikból és agyaraikból szerszámokat, szobrocskákat, sőt kunyhókat készítettek. A pleisztocén végén, mintegy 10 ezer évvel ezelőtt a mamutok száma erősen lecsökkent, majd élőhelyeinek nagy részén kihaltak. Izolált állományaik egy ideig megmaradtak a szibériai Tajmir-félszigeten, a jeges-tengeri Vrangel-szigeten és az alaszkai St. Paul-szigeten is, de kb. 4000 évvel ezelőtt az utolsó mamutok is kipusztultak. Csontjaik, agyaraik jóval kihalásuk után is nagy mennyiségben kerültek elő és a szibériai "elefántcsont" kereskedelme hosszú ideig jövedelmező foglalkozást jelentett. Újabban felvetették, hogy molekuláris biológiai módszerekkel élő mamutokat lehetne létrehozni a fagyott példányok mintáiból, de a tervek megvalósíthatósága egyelőre kétséges.
Megjelenése
A kihalt ősállatok közül valószínűleg a gyapjas mamut külsejét ismerjük a legjobban; egyrészt a lágy szöveteket is megtartó fagyott példányok miatt, másrészt a vele egy időben élő ősemberek rajzai alapján. A kifejlett hímek marmagassága 2,67–3,49 méter, a súlyuk pedig 3,9−8,2 tonna lehetett. A faj hímjeinek átlag marmagassága 2,8 méter, súlya pedig 4,5 tonna lehetett a szibériai populációkban, és 3,15 méter és 6 tonna az európai populációkban. Eszerint hasonló méretű volt az afrikai elefánthoz, ahol a bikák marmagassága általában 3,04−3,36 méter és súlya 5,2–6,9 tonna körüli, azon belül is átlag 3,2 méteres marmagassággal és 6 tonnás súllyal, de kisebb volt a korábban élő M. meridionalis és M. trogontherii, valamint a vele kortárs M. columbi mamutfajoknál is. Kisebb méretének oka nem ismert. A nőstények 2,6–2,9 m marmagasságúak lehettek, a súlyuk pedig elérhette a 4 tonnát. A borjak kb. 90 kg-osan jöttek világra. Ezekre az adatokra a ma élő, hasonló méretű elefántok paramétereiből következtetnek.Lister, 2007. pp. 82–83 A nemi szervek csak néhány fagyott példánynál maradtak meg, így az állat nemét a csontváz jellegzetességei alapján határozzák meg. Erre a medencecsont alkalmas a leginkább, mert annak szülőcsatornaként szolgáló ürege a nőstényeknél mindig szélesebb, mint a hímek esetében.Lister, 2007. pp. 174–175
A Vrangel-sziget mamutjai kisebbek voltak a kontinensen élőknél, de méretük elég tág határok között mozgott és nem voltak annyira kicsik, hogy a szigetekre jellemző törpenövés példájaként tekintsünk rájuk. Egy időben úgy vélték, hogy az utolsó mamutpopulációk tagjai kisebbek voltak és fokozottabb volt a szexuális dimorfizmusuk, de ezt később cáfolták.
A gyapjas mamut jól alkalmazkodott a hideg időjáráshoz. Ennek legszembetűnőbb példája az egész testét beborító hosszú szőrzet. Ezen kívül fülei jóval kisebbek voltak a mai elefántokénál: hosszuk 38 cm, szélességük 18–28 cm körüli lehetett. A Gyima nevű 6-12 hónapos fagyott borjú füle 13 cm-nál is rövidebb volt. A kis fülek csökkentették a hőveszteséget és a fagyás veszélyét, csakúgy mint a rövidebb (a berjozovkai mamut esetében 13 cm-es) farok. A gyapjas mamut farkában csak 21 csigolya volt, szemben a mai elefántok 28-33 csigolyájával. Bőrük nem volt vastagabb az elefántokénál; nagyjából 1,25-2,5 cm közötti. Bőrük alatt vastag, akár 10 cm-es zsírréteg védte őket a hidegtől. Farkuk alatt széles bőrredők takarták a végbélnyílást, akárcsak a mai elefántok esetében.Lister, 2007. pp. 82–87
A barlangrajzokból kiderülnek testalkatuk egyéb jellemzői is: a magas, zsírboltozatos fej és a magas mar után meredeken lejtő hát. Utóbbi annak következménye, hogy a hátcsigolyák tüskés kinövései hátrafelé egyre rövidültek. A borjaknak még az ázsiai elefántokhoz hasonló domború hátuk volt. Egy másik, barlangrajzokon megfigyelhető jellegzetességük (amit az 1924-ben felfedezett, fagyott ún. középkolimai mamut alapján meg lehetett erősíteni), hogy a mai elefántoktól eltérően az ormányuk végén a felső "ujj" eléggé hosszú volt a maga 10 cm-vel (és a vége hegyes lebenyben végződött), míg a szélesebb hátsó ujj alig érte el az 5 cm-t. A borjúkorú Gyima ormánya 76 cm-t tett ki, míg a ljahovi mamuté elérte a két métert. A 2015-ben leírt, szintén fiatal Juka nevű példánynak jó állapotban maradt meg az ormánya. Az alsó harmadánál egy húsos megvastagodás látható rajta, amelynek keresztmetszete az ormány többi, ovális részével szemben inkább ellipszis formájú és átmérője kétszerese azokénak. Ezt a jellegzetességet két másik, különböző korú és nemű példányon is kimutatták.
Bundája
A gyapjas mamut bundája két rétegből állt. A durvább, hosszabb fedőszőrzetben a szőrszálak vastagsága elérte a 0,5 mm-t, hossza pedig a test felső részén 30 cm-t, oldalt és alul pedig akár 90 cm-t tett ki. A tömöttebb aljszőrzet rövidebb, kissé hullámos gyapjúszőrökből állt, amelyek hossza 8 cm, vastagsága 0,05 mm körül volt. A lábak felső részének szőre 38 cm hosszú volt, szemben a lábfejek 15 cm-ével, amellyel még eltakarta a láb ujjait. A fejet viszonylag rövid szőr borította, az ormány oldalát és alját hosszabb. A farkat 60 cm-es, még a fedőszőröknél is vastagabb szálak hosszabbították meg. A mamutok valószínűleg évente kétszer vedlettek, nyári bundájuk vékonyabb volt.Lister, 2007. pp. 83–84 Mivel a nyáron elpusztult mamutok teteme lebomlott, a fagyottan ránk maradt példányok feltehetően mind téli szőrzetben lehettek.
A gyapjas mamutok fedőszőrének és a mai elefántok (jóval ritkásabb) szőreinek morfológiája hasonló. A mamutok bőre bővelkedett faggyúmirigyekben, amelyek váladéka javította a szőrzet hőszigetelését, vízlepergető képességét és fényesebbé is tette azt.
A ránk maradt mamutszőrök narancsbarna színűek, de ez könnyen lehet a pigment bomlásának eredménye is. A pigment mennyisége szőrszálanként, sőt azon belül is változik. Egy 2006-os vizsgálatban megvizsgálták a mamutcsontokból izolált DNS-ben a melanokorin 1 receptor génjét, amely az emlősökben a bunda színét szabályozza. Két allélt találtak, egy domináns sötétebbet és egy recesszív világosabbat; vagyis csak a két recesszív génnel rendelkező állatok voltak világosabb árnyalatúak. Egy másik, 2011-es vizsgálat is megállapította hogy a világos mamutok ritkák lehettek; ezzel szemben egy másik kutatócsoport szerint a fedőszőrök vegyesen lehettek vörösbarnák, színtelenek és kétszínűek, míg az alsó gyapjúszőrök nem tartalmaztak pigmentet és az állat összességében világosabb vörösbarna lehetett.
Fogazata
A gyapjas mamutok nagyon hosszú agyarakkal (módosult metszőfogakkal) rendelkeztek, amelyek jobban meggörbültek, mint a mai elefántoké. A legnagyobb ismert mamutagyar 4,2 m hosszú és 91 kg, bár a hímek esetében az átlag inkább 2,4-2,7 m és 45 kg körül mozgott. A nőstények agyara rövidebb és vékonyabb volt, átlagosan 1,5-1,8 m és 9 kg. Összehasonlításképpen az afrikai elefántok rekordja 3,4 m. A koponyában az agyarak csonthüvelye szorosan egymás mellett, párhuzamosan helyezkedett el és az agyar mintegy negyedét foglalták magukba. Az agyarok a tövüktől spirálisan kifelé kezdtek nőni és úgy görbültek, hogy a végeik egymás felé mutattak, sőt néha átkereszteződtek. Így a súlypontjuk közelebb esett a koponyához és kisebb forgatónyomatékot gyakoroltak rá, mintha egyenesek lettek volna.Lister, 2007. pp. 94–95
Az agyarak igen változatos formákban nőttek és sokszor aszimmetrikusak voltak, például ahelyett hogy kifelé görbült volna, lefelé fordult. Néha el is törtek. A borjak hat hónaposan néhány centiméteres "tejagyarakat" növesztettek, amiket egy évvel később váltott fel a végleges agyar. A mamutok agyara egész életük során nőtt (évente 2,5–15 cm-t), de felnőtt korukban már jóval lassabban. Egyes barlangrajzokon kis agyarú vagy agyartalan mamutokat is látni, de hogy ezzel a valóságot tükrözték vagy valamilyen koncepció alapján festettek, nem tudjuk. A mai ázsiai elefántok nőstényeinek nincs agyaruk, de a fosszíliák alapján valamennyi kifejlett gyapjas mamut rendelkezett velük.
A mamutok négy működőképes zápfoggal rendelkeztek, kettővel a felső és kettővel az alsó állkapocsban. A fogból nagyjából 23 cm a fogmederbe mélyedt és 2,5 cm-nyi állt ki belőle. Ahogyan a zápfog folyamatosan kopott, koronája emelkedett felfelé a fogmederből. Felszínén a fogzománc számos, akár 26 kopásálló keresztbarázdája biztosította a rágófelületet. A zápfogak idővel elkoptak és kihulltak, helyükre új fog nőtt; egy mamut élete során ötször vagy néha hatszor váltotta a fogait, amelyek minden váltásnál nagyobbra és barázdáltabbá nőttek. A borjak első zápfogai nagyjából akkorák voltak, mint az emberé: 1,3-cm-esek, a harmadik zápfog elérte a 15 cm-t, míg a hatodik akár 30 cm és 1,8 kg is lehetett.Lister, 2007. pp. 92–93 Az ismert elefántok zápfogai közül a gyapjas mamutoké volt a legösszetettebb.
Életmódja
A kifejlett mamutok agyarukkal, ormányukkal vagy merő testtömegükkel hatékonyan meg tudták védeni magukat gyakorlatilag bármely ragadozó támadásától, de a borjakat vagy beteg és öreg felnőtteket legyűrhették a nagy macskafélék vagy a falkában támadó farkasok és barlangi hiénák. A hímek agyaraikat felhasználhatták a territórium vagy a nőstények miatti viták rendezésére. Jókora agyaraikkal megfélemlíthették vetélytársaikat vagy imponálhattak a nőstényeknek. Ívelt alakja miatt az összecsapásokban nem tudták vele felnyársalni az ellenfelet, de megüthették vele, ahogyan egyes fosszilis lapockákon látszanak is erre utaló sérülések.
Viszonylag rövid farkukat a hosszú szőr jelentősen meghosszabbította, könnyebbé téve a sarkvidéki vérszívó rovarok elleni védekezést. Érzékeny, izmos ormányukkal – a mai elefántokhoz hasonlóan – ügyesen tudták manipulálni környezetük tárgyait vagy kommunikálhattak fajtársaikkal.Lister, 2007. pp. 95–105 A jukagiri mamutlelet jó állapotban megmaradt lábán látható, hogy talpán számos repedés biztosított egyenetlen felületet és könnyítette a mozgást a síkos felszíneken. Az elefánthoz hasonlóan a mamut is a lábujjain járt és ujjai mögött nagy, húsos párnák tartották a súlyát.