A fatalizmus (a latin fatum, „végzet” szóból) olyan filozófiai, vallási vagy világnézeti felfogás, amely szerint bizonyos események elkerülhetetlenül bekövetkeznek, és az emberi döntés, mérlegelés vagy cselekvés végső soron nem képes megváltoztatni őket. A fatalista álláspont lényege nem egyszerűen az, hogy a jövő valamiképpen meghatározott, hanem az, hogy az emberi cselekvés a bekövetkező eredmény szempontjából hatástalan vagy illuzórikus.
A fatalizmust meg kell különböztetni a determinizmustól, az isteni gondviseléstől, az isteni előretudástól és a predesztináció teológiai fogalmától. A determinizmus szerint az események oksági rendben következnek egymásból; ebből önmagában nem következik, hogy az emberi cselekvésnek ne volna szerepe az események alakulásában. A gondviseléstan a klasszikus keresztény, különösen katolikus értelmezésben nem tagadja az emberi szabadságot, hanem Isten szuverén kormányzását és a teremtmények valódi, másodlagos okságát együtt állítja.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1730–1748.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 301–314.
A fogalom történetében több, egymástól megkülönböztetendő jelenség kapcsolódik össze: a mitológiai sorshit, az asztrológiai végzethit, a sztoikus sors- és gondviseléstan, a logikai fatalizmus, a teológiai fatalizmus problémája, valamint a modern mechanikus vagy materialista szükségszerűségtan. A keresztény teológia a fatalizmust általában azért utasította el, mert a vak végzet vagy elkerülhetetlen szükségszerűség tana összeegyeztethetetlen az erkölcsi felelősséggel, a bűn személyes jellegével és a szabad akarattal.Michael Maher: „Fatalism”, in The Catholic Encyclopedia, Vol. 5, New York, Robert Appleton Company, 1909.
Etimológia és fogalmi elhatárolás A latin fatum eredetileg kimondott isteni szót, sorsot vagy végzetet jelentett. A szó a római vallási és költői nyelvben a személy vagy közösség számára kijelölt elkerülhetetlen sorsot jelölhette. A görög gondolkodásban ehhez közel álló fogalmak voltak a moira („rész”, „sorsrész”), az ananké („szükségszerűség”), valamint a sztoikusoknál a világot átfogó ok-okozati láncolatként értett sors.
A fatalizmus több rokon fogalomtól különbözik: + A fatalizmushoz kapcsolódó fogalmak Fogalom Magyarázat Fatalizmus Azt állítja, hogy bizonyos események elkerülhetetlenül bekövetkeznek, és az emberi cselekvés nem képes megváltoztatni a végső kimenetelt. Determinizmus Oksági elmélet, amely szerint az események a korábbi állapotokból és törvényekből következnek. Nem szükségképpen állítja, hogy az emberi cselekvés hatástalan, mert a cselekvés maga is az oksági rend része lehet. Logikai fatalizmus A jövőre vonatkozó kijelentések igazságértékéből próbálja levezetni, hogy a jövő eseményei elkerülhetetlenek. Teológiai fatalizmus Az isteni előretudás és az emberi szabad akarat összeegyeztethetőségének filozófiai problémája. Nem azonos a tényleges keresztény gondviseléstan állításával. Predestináció Teológiai fogalom, amely az üdvösség rendjére és Isten kegyelmi kiválasztására vonatkozik. A katolikus tanításban nem azonos a vak végzettel vagy a cselekvést értelmetlenné tevő fatalizmussal. Isteni gondviselés Isten bölcs és szerető kormányzása, amellyel a teremtett világot fenntartja és célja felé vezeti. A klasszikus keresztény tanítás szerint nem szünteti meg a teremtmények saját okságát és az emberi felelősséget.
A fatalizmus tehát nem minden olyan tanítással azonos, amely az események rendjéről, Isten előretudásáról vagy az ember életének határhelyzeteiről beszél. Szűkebb értelemben akkor beszélünk fatalizmusról, ha az emberi döntés és erkölcsi cselekvés végső hatékonysága tagadottá válik.
Mitológiai és vallástörténeti formák A sors istennői a görög-római hagyományban Az ókori görög vallásban és költészetben a sors gyakran személyesített alakokban jelent meg. A legismertebbek a Moirák: Klóthó, aki fonja az élet fonalát; Lakheszisz, aki kiméri az ember sorsrészét; és Atroposz, aki elvágja az élet fonalát. A római hagyományban megfelelőik a Parcae néven ismert sorsistennők voltak.
A görög hagyományban a Moirák származására több változat létezett. Egyes forrásokban Zeusz és Themisz leányaiként, másutt az éjszaka vagy a szükségszerűség erőihez kapcsolódva jelennek meg. Ananké a szükségszerűség és elkerülhetetlenség megszemélyesítőjeként a sorshittel rokon mitológiai alak volt. A mitológiai hagyomány nem egységes filozófiai tanítás, de jól kifejezi azt az emberi tapasztalatot, hogy a születés, halál, szenvedés, balsors és történelmi kényszer sokszor az emberi akaratnál erősebbnek tűnik.
A görög tragédiákban a sors gyakran olyan hatalomként jelenik meg, amely az embert elkerülhetetlen események felé sodorja. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész drámáiban a végzet, az isteni ítélet, az örökölt bűn, a családi átok és az emberi döntés bonyolult viszonyban állnak egymással. A tragikus sorshit ezért nem mindig egyszerű fatalizmus: a hősök döntései, jelleme és bűnei is részei a cselekménynek.
Asztrológiai fatalizmus Az asztrológiai fatalizmus szerint az ember sorsát a csillagok állása vagy más kozmikus jelek határozzák meg. E felfogás hívője úgy vélheti, hogy életét tőle független magasabb hatalmak mérik ki, és jövőjét jóslatokból vagy horoszkópokból lehet megismerni.
Az ókorban az asztrológiai végzethittel szemben több filozófiai és vallási kritika született. Karneadész, az Új Akadémia egyik vezető alakja, több érvet hozott az asztrológiai fatalizmus ellen. Érvei között szerepelt, hogy a születés pontos pillanatában lehetetlen tökéletesen megfigyelni az eget; azonos csillagállás mellett született emberek sorsa eltérhet; az emberi törvények, nevelés és társadalmi körülmények hatása nem vezethető le egyszerűen a csillagokból; az állatok sorsának is ugyanígy meghatározottnak kellene lennie; a fatalizmus pedig lehetetlenné teszi az erkölcsi felelősséget és tétlenségre kárhoztatja az embert.Magyar Katolikus Lexikon: „fatalizmus” szócikk.
A keresztény szerzők e kritikák közül többet átvettek és továbbfejlesztettek. Alexandriai Philón, majd Órigenész és több egyházatya az asztrológiai végzethittel szemben hangsúlyozta, hogy a bibliai teremtéshit megfosztja a csillagokat mitikus uralmuktól: az égitestek teremtmények, nem az ember sorsának isteni hatalmú urai.
Ókori filozófiai formák Arisztotelész és a tengeri csata argumentuma A fatalizmus egyik klasszikus filozófiai problémája Arisztotelész Az értelmezésről című művében található. A híres „tengeri csata” argumentum abból indul ki, hogy a jövőre vonatkozó kijelentések — például „holnap tengeri csata lesz” — már most igazak vagy hamisak-e. Ha már most igaz, hogy holnap tengeri csata lesz, akkor úgy tűnhet, hogy az esemény szükségképpen bekövetkezik; ha már most igaz, hogy nem lesz, akkor szükségképpen nem következik be.
A probléma lényege nem oksági, hanem logikai természetű. A kérdés az, hogy a jövő kontingens eseményeire vonatkozó állítások igazsága maga után vonja-e az esemény szükségszerűségét. Arisztotelész célja nem az volt, hogy fatalizmust tanítson, hanem hogy megmutassa: a jövőbeli esetleges eseményekről szóló kijelentések sajátos logikai kezelést igényelnek.„Fatalism”, Stanford Encyclopedia of Philosophy.
A tengeri csata példája a későbbi filozófiában is alapvető maradt. Kapcsolódik a bivalencia elvéhez, a kontingencia fogalmához, valamint ahhoz a kérdéshez, hogy a jövő igazságai miként viszonyulnak az emberi cselekvéshez.
A sztoikus sorsfelfogás A sztoikusok szerint a világot egyetemes logosz, értelem és ok-okozati rend hatja át. A sors nem külső, véletlenszerű hatalom, hanem a világban működő szükségszerű oksági rend. A sztoikus ember eszménye az, hogy értelmével felismerje ezt a rendet, és belsőleg összhangba kerüljön vele.
A sztoikus sorsfelfogás ezért különbözik az egyszerű mitológiai végzethittől. Nem pusztán istennők vagy démonikus erők önkényes uralmáról van szó, hanem a természet egészét átható rendről. Ugyanakkor a sztoikusoknál a gondviselés és a sors gyakran olyan szorosan kapcsolódik össze, hogy kevés hely marad a modern értelemben vett kontingenciának.
A keresztény gondolkodás bizonyos sztoikus fogalmakat átvett, de a sztoikus fátumot nem azonosította a személyes isteni gondviseléssel. A keresztény tanítás szerint a világot nem vak vagy személytelen szükségszerűség vezeti, hanem a személyes Teremtő gondviselése, amely nem semmisíti meg az ember erkölcsi felelősségét.
Epikureus és akadémiai kritikák Az epikureizmus és az akadémiai szkepszis több ponton bírálta a sorshitet. Az epikureus atomelméletben a véletlenszerű elhajlás gondolata részben azt a célt szolgálta, hogy az emberi szabadságot megvédje a teljes mechanikus szükségszerűségtől. Karneadész és más akadémiai szerzők elsősorban az asztrológiai fatalizmust támadták, és az erkölcsi felelősség, valamint az emberi törvények szerepét hangsúlyozták.
Az ókorban a fatalizmusról szóló viták jelentőségét mutatja, hogy több szerző írt De fato vagy hasonló című értekezést. Cicero, Plutarkhosz és mások a sors, előrelátás, jóslás, isteni tudás és emberi szabadság kérdését tárgyalták. A problémakör később a keresztény teológiában az isteni előretudás, gondviselés és szabad akarat kérdéseként jelent meg.
A kereszténység és a fatalizmus A keresztény elhatárolás alapja A kereszténység kezdettől fogva szemben állt a vak végzet tanával. A bibliai világkép szerint Isten személyes, szabad és jó Teremtő, a világ pedig nem ellenséges kozmikus erők vagy szükségszerű végzet játéka. Az ember Isten képmására teremtett erkölcsi lény, aki felelősséggel tartozik döntéseiért.
A keresztény tanítás szerint az erkölcsi parancs, a bűn, a megtérés, az imádság, a jutalom és a büntetés csak akkor értelmezhető, ha az ember cselekvése nem puszta látszat. Ha minden emberi döntés hatástalan volna, az erkölcsi élet alapja semmisülne meg. Ezért a keresztény szerzők a fatalizmust nem pusztán filozófiai tévedésnek, hanem az erkölcsi felelősséget veszélyeztető nézetnek tartották.
A keresztény kultúrkörben a vak fátummal szemben gyakran az „út” képe vált meghatározóvá: az ember nem előre kimért, mechanikusan végrehajtott sorspályán halad, hanem erkölcsi döntésekkel, kegyelemmel és felelősséggel járható úton. A keresztény hitben a fátum személytelen kényszere helyett a személyes Istenhez fűződő szabadság és bizalom kerül előtérbe.
Az egyházatyák fatalizmusellenes érvei Az egyházatyák az asztrológiai és filozófiai fatalizmussal szemben több érvet használtak. Az egyik fő érv az volt, hogy a teremtéstörténet szerint a csillagok és égitestek teremtmények, nem isteni uralmak. Az ember sorsa ezért nem függhet végső értelemben a csillagok állásától.
Órigenész különösen fontos szerepet játszott a fatalizmus elleni keresztény érvelésben. Hangsúlyozta, hogy az ember szabad akaratot kapott, és ezért erkölcsi felelősséggel tartozik. Az isteni előretudás nem azonos a kényszerítéssel: Isten tudása nem teszi az ember cselekedeteit erkölcsileg szükségszerűvé olyan módon, hogy azokért ne lenne felelős.
Hippói Szent Ágoston szintén elutasította az asztrológiai végzethitet. Érvelésében gyakran szerepelt az ikrek példája: azonos időben született emberek élete és erkölcsi útja eltérő lehet, ezért a csillagok állása nem határozhatja meg szükségszerűen az ember sorsát.
Gondviselés és fatalizmus különbsége A keresztény gondviseléstan szerint Isten fenntartja és kormányozza a világot, de nem úgy, mint egy személytelen végzet. Isten a teremtmények természetének megfelelően működik: a szükségszerű okokat szükségszerűen, a szabad okokat szabadon vezeti. A gondviselés ezért nem zárja ki az emberi döntést, hanem annak valóságos működésén keresztül is megvalósul.
A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint Isten megadja teremtményeinek azt a méltóságot, hogy maguk is okai legyenek egymásnak, és az ember tudatosan, szabadon működhet együtt Isten tervével. Ez a felfogás lényegileg különbözik a fatalizmustól, amelyben az emberi cselekvés végső soron hatástalan.