A magyar helyesírás a latin betűs magyar írással készített, magyar nyelvű szövegek hivatalosan elfogadott helyesírási szabályrendszere, normája.
Célja, jelentősége és szerepe hasonló a helyesíráséhoz általában (l. ott): a nyelvi műveltség részét képezi, és fontos szerepe van a társadalomban. Ezt oktatják az iskolákban anyanyelvűeknek és külföldieknek egyaránt, és ezt igyekeznek követni a magyar nyelvű nyomdatermékekben. (Azt, aki a nyomdában vagy a szerkesztőségben a megjelenés előtt álló szövegeket ennek szellemében javítja, korrektornak nevezik, tevékenységét pedig korrektúrának.)
A magyar helyesírást a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Helyesírási Bizottsága szabályozza úgynevezett helyesírási szabályzatok kiadásával (lásd A magyar helyesírás szabályai). A legutóbbi, ma is hatályos ilyen mű 2015-ben jelent meg (tizenkettedik kiadás), ezt megelőzően az 1984-es változat volt érvényben, amelynek csak utánnyomásai jelentek meg. (2016. szeptemberig még a régi szabályzat által előírt írásmód is elfogadhatónak minősült.)
Az 1832 előtti magyar helyesírást régi magyar helyesírásnak is nevezzük.
Alapelvei és jellemzői A magyar helyesírás négy alapelven nyugszik: szóelemző írásmód hagyományos írásmód egyszerűsítő írásmód kiejtés szerinti írásmód (amennyiben az előbbiekkel nem ütközik)
Az első két elv a legszélesebb körű. Az elvek olykor ütköznek egymással, és az egyes szavakban (bizonyos szabályok alapján) egyik vagy másik elv kerekedik felül, a másik rovására.
További jellemzői A magyar helyesírást az alábbiak jellemzik még a világ más helyesírási rendszereihez képest (a szabályzat 2. pontja szerint): Betűíró rendszerű, mert legkisebb egységei hangokat jelölő betűk – szemben például a kínaival, melynek írásjegyei szavakat jelölnek. Latin betűs, mert betűkészlete (néhány kiegészítéssel) a latin ábécén alapul – szemben például az orosszal vagy göröggel. Hangjelölő, mert a betűk legtöbbször a valóban kiejtett hangokra utalnak – szemben például az angollal vagy a franciával, ahol a szavak írott alakja olykor évszázadokkal ezelőtti kiejtésüket tükrözi. Értelemtükröző: a leírt formával igyekszünk a szavak jelentését és a szóelemek viszonyát minél pontosabban jelölni.
Főbb területei Betűk és betűrendbe sorolás Szótövek írása és toldalékok kapcsolása; a négy alapelv érvényesülése Különírás és egybeírás szóismétlések; mellérendelő szókapcsolatok és összetételek, ikerszók; alárendelő szókapcsolatok és összetételek; egyéb típusú összetételek; a mozgószabály Kis és nagy kezdőbetűk, a tulajdonnevek kérdése személynevek; állatnevek; földrajzi nevek; csillagnevek; intézménynevek; márkanevek; kitüntetések és díjak; címek Az idegen szavak írása a magyar írásmód szerinti írás; az idegen írásmód szerinti írás; az átírás Írásjelek mondatok között; tagmondatok között; mondatrészek között; beékelt elemek írásjelei; szavak és szórészek között; toldalékok kapcsolása Rövidítések és mozaikszók rövidítések; mozaikszók: betűszók és szóösszevonások Elválasztás szótagolás szerint; szóelemek szerint Egyéb tudnivalók a számok, a keltezés és a címek írása
Története A Magyarországon hivatalos latin betűs magyar írás 1832-ig használatos (de koronként is változó) alakját nevezzük régi magyar (helyes)írásnak vagy magyar helyesírásnak. A régi magyar írás szabályai lényegében a mai magyar helyesírás előzményei. A 16. századig tartó szakaszát nevezik ómagyar írásnak is.
Az 1832 előtti, azaz régi magyar helyesírás A régi magyar írás a latin betűs írásbeliségből fejlődött ki, tulajdonképpen a latin írásba tartozó régi magyar helyesírásról beszélhetünk. A magyar helyesírás története a német, olasz vagy szláv származású magyarországi papság latin betűs magyar nyelvű szövegírásával kezdődött, melyekben a z, a zs, a ty és a gy hangok írása ingadozott. A legkorábbi időkben az Itáliából származó papok írásbelisége hatott a korabeli magyar helyesírásra, végső soron ide vezethető vissza a mai gy jelölése. Különösen fontos volt a középkori magyar királyok udvarában kialakult ún. kancelláriai helyesírás, mely a magyar hangokat a latin nyelv betűinek kombinációjával fejezte ki, ilyen írással készült pl. a Peer-kódex, a Festetich-kódex és a Példák Könyve. A kancelláriai helyesírásnak eleinte több helyi változata is kialakult, és szabályait következetlenül alkalmazták. A könyvnyomtatással azonban elkezdődött az egységesülése.
Újszerű hangjelölést használt a huszita Biblia, az első (csak részben elkészült) bibliafordítás. Az összetett betűk helyett mellékjeleket vezetett be (a gy-t ekkor a ġ-vel, az ny-et ṅ-nyel, a ty-t ṫ-vel jelölték, de az s-t ſ-sel, az sz-t ʒ-vel írták). A huszitizmus vereségével azonban a huszita helyesírás nem tudott normává válni. Ezzel az írással készült még a Guary-kódex és a Müncheni kódex is.
A régi magyar helyesírás jellemzője volt, hogy egyrészről egy-egy betű többféle hangot jelölhetett, de sok esetben több betű jelölte ugyanazt a hangot, pl. az i betű -t és -t is jelölt; az u és a v szerepe gyakorlatilag azonos volt, jelölhette az -t, az -t és a -t is, ugyanakkor az -t az u, a v és a w is jelölte. Szórványosan a vv -t (pl. vvl ’olyan’Halotti beszéd és könyörgés), a w és az uu -t (pl. wt , mezuul ’mézként’Ómagyar Mária-siralom) is jelölt. Az hangra az u-t és az ew-t, az -re kizárólag az ew-t, de az ew jelölhette az -t és az -t is. A c betű -t is jelölt a mellett, de -t is jelölhetett, lásd pl. gimilcíctul /.
bélyegkép|jobbra|250px|Példák a régi magyar írás betűibőlJellemző volt a régi magyar írásra, hogy a ma csak az ö és az ü betűn használt kétpontos ékezetet a w-n és az y-on is alkalmazták, ẅ és ÿ formában. Más ékezetes betűket is találunk, pl. ē, ū, ý, ẏ, v́. Érdekes kombináció volt a normál méretű o és u betűből és a fölöttük lévő kis e-ből álló ligatúra: oͤ és uͤ. Az s régi megfelelője a ſ karakter, a z-é pedig a ʒ.Bővebben: Betűk és hangértékeik (PDF, HTML) az Új magyar etimológiai szótár honlapján
Érdekesség, hogy a régi magyar írás története folyamán hatott a székely–magyar rovásírásra.
A könyvnyomtatás elterjedése komoly igényt keltett a minél egységesebb hangjelölésre. A magyar helyesírás legfőbb elvévé a kiejtés szerinti írásmód és a szóelemző írásmód vált, de ez vitát váltott ki. Ez volt az úgynevezett ypszilonista-jottista háború. Az ypszilonista tábor a szavak kiejtett alakja szerinti íráshoz ragaszkodott. A jottista viszont a szóelemző írásmódot követelte. A vita a jottisták javára dőlt el.
1538-ban Dévai Bíró Mátyás megjelentette Orthographia Ungarica című művét, mely az első helyesírási tárgyú magyar nyelvű nyomtatvány volt. A XIX. század elején több könyv is megjelent a magyar helyesírásról, többek között Georch Illés A magyar helyes irás fő rendszabásairól és Kolmár József Próbatétel a magyar helyesirás philosophiájára című művét, de igazi áttörést csak a következő évtized hozta el.
Az 1832 utáni korszak A legújabb kor a megállapodás időszaka lett. 1830-ban megalakult a Magyar Tudós Társaság (a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje) és Vörösmarty Mihály közreműködésével 1832-ben elkészítette az első hivatalos helyesírási szabályzatot „Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai” címmel, ami meghatározó volt a magyar helyesírás fejlődésében.
A Magyar Tudományos Akadémia tevékenysége önmagában nem jelentette, hogy a magyar írás innentől kezdve központilag irányítottan működik. Bár kétségtelen, hogy pl. a cz helyett a c alkalmazása egy akadémiai döntés volt, de vannak példák a spontán fejlődésre is. Ennek egyik jelenkori példája az SMS-nyelv, ami valójában a magyar írás egy kissé leegyszerűsített alakja. Pl. a hogy szó helyett a h használata, stb. A nyelv napjainkban is fejlődik, ennek leképezése a magyar írásban, hogy egyes szavak helyesírása a napi gyakorlatban bizonytalan. Pl. a „mindig” szót gyakran így írják: „*mindíg”.
A mai magyar helyesírást a Magyar Tudományos Akadémia szabályozza A magyar helyesírás szabályai című kiadványán keresztül.
Irányadó források Jelenleg az alábbi források irányadók a magyar helyesírásra nézve:
– mintegy szó és szókapcsolat – több mint szóalak
Ha egy szó semelyik forrásban nem található, a Magyar értelmező kéziszótár is irányadó lehet.
Az egyes szakterületek szókincsét szakszótárakban lehet fellelni, például orvosi, közgazdasági, jogi, informatikai szótárakban.
Helyesírás és társadalom A helyesíráshoz való viszony Ma is előfordul az a vélekedés, hogy a helyesírási szabályzat olyan gyakran változik, hogy képtelenség követni. (A XX. század folyamán valójában mindössze háromszor módosult: 1922-ben, 1954-ben és 1984-ben.) Az angollal, franciával szemben ugyanakkor azt szokták felhozni, hogy a mai nyelvnél sok évszázaddal korábbi állapotnál „ragadtak le”. A korszerűség és a hagyományőrzés értelemszerűen kizárja egymást; a magyar helyesírásban a kettőnek egy bizonyos arányára törekednek, és inkább az a jellemző, hogy az átállás nehézségeire tekintettel csak a legindokoltabb esetekben újítanak.
A helyesírási hibák társadalmi megítélése távolról sem egységes. Legtöbbjüket megbélyegzik; ilyen például a j–ly kérdése, a szóelemzésből fakadó hibák (ejtse helyett „ejcse”) vagy az ismert személyek nevének írása (például Kossuth). Más szabályokat viszont néha túl bonyolultnak vagy éppen önkényesnek ítélnek, és nem érzik a fentihez hasonló súlyúnak a megsértésüket (például használtruha-vásár helyett „használt ruhavásár”).
Egyes babonák is forgalomban vannak, például hogy a vajas kenyeret másképp kell írni, mint a zsíros kenyeret. Kétségtelen azonban, hogy a helyesírás olykor finom különbségtételeket ír elő, amelyek számos átlagember nyelvi igényein túlmutatnak.
A helyesírással szembeni igények paradoxonja A helyesírással szemben méltán merül fel az az igény, hogy szabályokból levezethető, kikövetkeztethető legyen („miből gondolod, hogy ezt így kell írni?”). Másfelől azzal az igénnyel is gyakran lépnek fel vele szemben, hogy egyértelmű megoldást adjon („akkor most végül melyik a helyes?”). A helyesírás csak szélső értékeket ismer (vagy kisbetű, vagy nagybetű; külön-, egybe- vagy kötőjeles írás stb.), a nyelvi jelenségek azonban nem mindig szoríthatók merev skatulyákba (pl. egy szókapcsolat tagjai között elegendő jelentésváltozás van-e az egybeíráshoz). A fenti két elvárás tehát óhatatlanul ellentmond egymásnak: ha csakis a szabályokból akarunk kiindulni, mindig maradnak kétséges pontok, amelyek sokakat mindig aggasztani fognak. Ha pedig az egyértelműség igényével lépünk fel, és megpróbálunk analógiák és alszabályok révén a kétes esetekre is választ találni, az mások számára önkényesnek, tekintélyelvűnek fog tűnni. A helyesírási gyakorlat tehát aligha rendezhető mindenben és mindenki számára megnyugtató módon. Hozzá kell tenni azonban, hogy a valódi kérdések, amelyeket szakmailag is vitatni lehet, az esetek csekély töredékét képezik, és a mindennapi kérdések legtöbbjére akad egyértelmű válasz, amely levezethető a szabályokból, valamint az analóg esetekből és az írásgyakorlatból (vagyis az íratlan konvenciókból, a hagyományokat is beleértve).
A jövevényszavak kérdése