A a 7. században Kínában keletkezett buddhista irányzat, amely Japánban és Koreában is elterjedt. Egyik jellemző tanítása, hogy minden mindennel összefüggésben áll, minden jelenség áthatja az összes többit, miközben e sokféleségben egyfajta egység van jelen, minden jelenség magában hordja a többit, anélkül, hogy saját identitását elvesztené. A irányzatot (akárcsak a t) a buddhizmus legteoretikusabb és filozofikusabb ágaként tartják számon, szembeállítva olyan alapvetően „praktikus” hagyományokkal, mint a / zen vagy a Tiszta Föld szekta.
Története A irányzat tanítása szerint Buddha legvégső tanítását az Avatamszaka-szútra tartalmazza. A szútra kínai neve: (《華嚴經》), vagyis „Virágfüzér szútra”, az iskola erről kapta az elnevezését. Ezt a meglehetősen hosszú szöveget különböző forrású iratokból állítottak össze Közép-Ázsiában, a 3–4. század során. Az Avatamszaka-szútra jellegzetes mahájána mű, melyben részletes leírás található a Buddháról, különleges képességeiről, a bódhiszattvák és más égi lények jellemzőiről, valamint a buddhista kozmológia megannyi világáról. A hosszú leírás egyetlen időpillanathoz kapcsolódik, mikor Buddha megvilágosodott, és egy kimondhatatlan meditatív élményben megtapasztalta és átlátta a világ szerkezetét és lényeit. A műben rendkívüli hangsúlyt kap a bódhiszattva út számos fokozata és spirituális eredményei, melyet általában a fény és a fényesség metaforáival érzékeltet a szöveg. Ez a mindent átható ragyogás Buddha belátásának határtalan és végtelen jellegére utal. Az Avatamszaka-szútra legkorábbi teljes verziója a Buddhabhadra által 418–420 között lefordított szöveg. A korai szerzetesek ez alapján hozták létre a hagyományt.
Jól lehet, az első fordítást követően rögtön megkezdődött a szöveg vizsgálata, a iskola azonban csak a -dinasztia végén, a 7. század elején kezdett kibontakozni. A korai korszakában a tól délre található kolostor három szerzetese játszott fontos szerepet az iskola kialakulásában:
(杜順; 557–640), „Az Igazság birodalmának kontemplációja” ( 《法界觀門》) című mű szerzője, a hagyomány szerint ő volt az első pátriárka (智正; 559–639) tudós, szerzetes (智儼; 602–668) az előző két tanító tanítványa, a 2. pátriárkája. Két jelentős tanítványa volt: Uisang (625–702), egy koreai szerzetes, aki Koreában terjesztette el a vallást és a szogd származású (法藏; 643–712), a hagyomány szerinti 3. pátriárka, a nagy rendszerezője és egységesítője.
A iskola alapvető tanítását „Értekezés az aranyoroszlánról” ( 《金獅子章》) című műve tartalmazza. Ebben a szövegben a tiszta és teljes numenális világot (li) és a fenomenális világot () egy aranyoroszlán szobor kapcsán magyarázta el császárnőnek, rámutatva, hogy az arany a tiszta és üresség-természetű, míg az oroszlán mint alak a formával rendelkező jelenség. másik fontos műve a „Téves képzeteket megszüntető meditáció”.
A iskola 4. pátriárkája (澄觀; 738–839), az 5., egyben utolsó pedig (圭峰宗密; 780–841) volt.
halála után egy koreai szerzetes Shimsang (japánul Sindzso) révén jutott el az irányzat Japánba, ahol hamarosan a Nara-korszak (710–794) egyik legfontosabb buddhista iskolája lett.
A 9. század után az önálló ág háttérbe szorul és inkább a más országokban vagy más irányzatok kerülnek az érdeklődés középpontjába. Korea legnagyobb (szon) mestere, Chinul (1158–1210) sokat merített a ből, Japánban pedig az úgynevezett ezoterikus buddhizmus (mikkjó) használta fel a bizonyos elemeit.
Jegyzetek
Irodalom Hamar Imre. "A kegon (hua-jen) hagyomány kialakulása Kínában és elterjedése Japánban". ELTE Japán-tanulmányok 1, Budapest, 1996, pp. 67–83. Hamar Imre. "Az ősi kínai bölcselet bírálata és alkalmazása Cs'eng-kuan (738-839) munkáiban". Keletkutatás, Budapest, 1996 ősz – 2002 tavasz, pp. 23–35. Hamar Imre. A kínai buddhizmus története. ELTE Kelet-ázsiai Tanszék, 2004. Kósa Gábor: Huayan buddhizmus. Terbess Ázsia Lexikon Andrew Skilton. A buddhizmus rövid története. Corvina, Budapest, 1997.
Kapcsolódó szócikkek Két igazság tana Buddhizmus Kelet-Ázsiában Vairócsana
További információk
Kategória:Buddhizmus Kínában Kategória:Buddhista filozófia