+ Szovjet pártvezetőkIdőszakNév1917–1924Vlagyimir Iljics Lenin1924–1953Joszif Visszarionovics Sztálin1953–1964Nyikita Szergejevics Hruscsov1964–1982Leonyid Brezsnyev1982–1984Jurij Andropov1984–1985Konsztantyin Csernyenko1985–1991Mihail Gorbacsov
A Szovjetunió története szorosan véve a Szovjetunió megalakulásától a megszűnéséig (1922–1991) terjedő időszakot öleli fel, de a jelen cikk a bolsevik hatalomátvételtől, 1917 novemberétől tekinti át a témát.
Előzmények
A nagy októberi szocialista forradalom (1917)
A 1917 februárjában az I. világháború tragikus történései, a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására Oroszországban polgári demokratikus forradalom tört ki, megdöntötték a cári rendszert (február 23.). Júliusban (3–4.) a bolsevikok puccskísérlete megbukott. Lenin Finnországba menekült. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet bebörtönözték. Az orosz forradalmi hagyományokat, az ingatag politikai helyzetet és a polgári kormány népszerűtlen intézkedéseit (mint amilyen például a háború folytatásának terve, a földosztás halogatása, a választások halogatása) kihasználva egy kis csoport, a bolsevikok Lenin vezetésével és a városi munkások támogatásával 1917. november 7-én (a régi naptár szerint október 25-én) átvették a hatalmat Szentpétervárott. Az Ideiglenes Kormányt letartóztatták, csak Kerenszkij miniszterelnöknek sikerült szerb katonatiszti egyenruhában kiszökni az épületből. A fordulatot Trockij vezényelte le; „nem volt nála jobb bolsevik azokban a napokban”, jegyezte meg elismerően Lenin.
Polgárháború és intervenció (1918–1922)
1917 novemberében megtartották az általános választásokat, ahol az eszerek (parasztpártiak) nyertek. A bolsevikok 25%-ot (9 millió szavazatot) szereztek. 1918. január 5-én összeült az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, január 6-án azonban a vörösgárdisták feloszlatták a gyűlést, ezzel vége szakadt az oroszországi demokratikus kísérletnek. 1918. március 3-án a bolsevikok megkötötték a breszt-litovszki békét, és kihátráltak a háború folytatásából, viszont ezzel a különbékével elveszítették az ország jelentős, fejlett nyugati területeit és a lakosság egyharmadát. bélyegkép|jobbra|250px|Az antant intervenciósainak parádéja Vlagyivosztokban 1918 augusztusában Ennek következtében kitört a polgárháború. A fehérek (bolsevikellenes, különböző politikai irányzatú) hadseregei három irányból támadtak: az Ural felől Kolcsak, a Baltikum felől Jugyenyics, a Fekete-tenger felől Gyenyikin és Vrangel tábornokok vezetésével. Az antant nem tudott megegyezni a intervenció szükségességének kérdésében (Churchill és Foch marsall, I. világháborús francia vezérkari főnök támogatta azt, Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke azonban ellenezte). Az 1919-re kialakult kedvezőtlen katonai helyzetben Lenin már fel akarta adni Szentpétervárt, hogy a frontvonal kisebb legyen, de Trockij meggyőzte, hogy erre nincs szükség. A Vörös Hadsereget a Kerenszkij-offenzíva következtében megsemmisült orosz hadsereg romjaiból tákolta össze pár hónap alatt Trockij vezérkari főnök, Tuhacsevszkij és Jegorov tábornokok. Október 10-én Orjolnál, október 22-én Szentpétervár előtt megállították a fehéreket. A szövetségesek még ebben az évben visszavonták csapataikat.
1920 elején a lengyelek Kijevhez vonultak, de a Vörös Hadsereg egy-két hét alatt visszaszorította őket; Varsónál azonban Weygand tábornok legyőzte a vörösöket (visztulai csoda). A vereség főbb okai közé tartoztak a vezérkaron belüli ellentétek (Trockij és Sztálin között): Trockij már egy-két héttel a varsói csata előtt jelezte, hogy szerinte a hadsereg kimerült, de Lenin mindenkit meggyőzött a háború folytatásáról.
1920 novemberében a fehérek a Krímet is feladták, ezzel végképp kiszorultak az országból. Vezérkaruk elhajózott Szevasztopolból, az antant biztosította a hajókat.
A fehérek vereségének okai között az ideológiai ellentétek és a parancsnokok közötti széthúzás mellett első helyen szerepelt kedvezőtlen stratégiai helyzetük: az ország központi, iparosodottabb vidékei (Pétervár és Moszkva tágabb környezete) a háború egész folyamán a vörösök kezén maradtak.
A polgárháború után (1921–1924) bélyegkép|jobbra|Vörös zászló leng, lengeti a szél A polgárháború idején kialakult gazdálkodási, gazdaságirányítási gyakorlat, a „hadikommunizmus” fenntarthatatlansága a polgárháború lezárultával nyilvánvalóvá vált. Gazdasági válság alakult ki, amelynek tünetei voltak a pétervári munkássztrájk és a kronstadti matrózfelkelés (amelyet Tuhacsevszkij és Trockij vert le), és ezek már komoly politikai válság kialakulásával fenyegettek. Emiatt Lenin a személyes tekintélyét is latba vetve meggyőzte a X. pártkongresszust (1921. március), hogy hajtsanak végre jelentős politikai fordulatot. Ugyanakkor döntöttek a párton belüli frakciózás betiltásáról is, elsősorban az új politika miatt várható feszültségek hatásainak mérséklése céljából.
Először a gazdaságirányítás néhány új eszközét vezették be, elsősorban a kötelező mezőgazdasági terménybeszolgáltatást felváltó terményadót. Ez és más későbbi intézkedések formálódtak azzá az új politikai irányvonallá, amelyet azután Új Gazdaságpolitika (NEP, Novaja Ekonomicseszkaja Polityika) elnevezéssel jelöltek. A NEP részben visszatérés volt a kapitalizmushoz: engedélyezték a magánvállalkozásokat és a belföldi magánkereskedelmet, de a nagyipar döntő része állami kézben maradt.
1922 áprilisában Sztálint a párt főtitkárává választották, a korábban nem létező poszt betöltőjének az volt a fő feladata, hogy a politikai vezető testületek nevében és megbízásából felügyelje a párt egyre terebélyesedő hivatásos apparátusát, bürokráciáját. Az év további jelentős eseménye volt az eszer vezetők koncepciós pereinek lefolytatása és a Cseka átalakítása GPU-vá (Állami Politikai Igazgatóság) az év elején, decemberben pedig az I. Össz-szövetségi Szovjetkongresszuson megalakult a Szovjetunió, aminek alapját az Oroszországi SZSZSZK, az Ukrán SZSZK, a Kaukázusontúli SZSZSZK és a Belorusz SZSZK között megkötött szövetségi szerződés képezte.
1923-ban ratifikálták a Szovjetunió első alkotmányát, amely meghatározta a szövetségi állam közös ügyeit (honvédelem, külpolitika, gazdasági tervezés). A legfelsőbb szerv elvileg az alkotmányt is ratifikáló Össz-szövetségi Szovjetkongresszus volt, ez választotta meg az Össz-szövetségi Központi Végrehajtó Bizottságot (ÖKVB) és a Népbiztosok Tanácsát (a szovjet kormányt).
1924. január 21-én meghalt Lenin. A XXII. pártkongresszus után nyilvánossá vált végrendeletében írta: „Gondolkodjanak el azon, hogy kellene (ti. Sztálint) erről a posztról áthelyezni.” Mivel azonban utódlására vonatkozóan a végrendelet semmi konkrétumot nem tartalmazott, Sztálin a helyén maradt.
Hatalmi harc Lenin halála után Lenin halála után több csoport küzdött a hatalomért: a „baloldaliak platformja” (Trockij és társai), akik a „permanens forradalom” elméletét hirdették; a „közép” (Sztálin-Zinovjev-Lev Kamenyev, az ún. trojka), akik szerint (Trockijék nézeteivel ellentétben) szocializmus egy országban is felépíthető (ez amúgy az ország nemzetközi elszigeteltsége miatt lényegében kényszerű megoldás volt); és végül a „jobbosok” (Buharin, Rikov, Tomszkij).
1925-ben a trojka két tagja, Zinovjev és Kamenyev azt javasolta, hogy zárják ki Trockijt a pártból. Ekkor (január 17-én) még csak a hadügyi népbiztos pozíciójából sikerült eltávolítani. A következő években temérdek irreleváns pozíciót kapott: dolgozott az Elektrotechnikai Igazgatóságon, a Koncesszióügyi Főbizottságon. 1925 októberében felszínre került Sztálin és a trojka másik két tagjának konfliktusa: Zinovjevék bírálták a Sztálin és köre által támogatott NEP-et. Trockijjal 1926 tavaszától léptek szövetségre. 1926 nyarán Trockijt és Zinovjevet kizárták a Politikai Bizottságból, majd 1927 októberében Kamenyevet is. 1927. november 7-én Zinovjev a leningrádi párttagságot (ott volt első párttitkár) akarta mozgósítani egy szónoklattal, a GPU azonban ezt megelőzendő letartóztatta. 1927 decemberében, a XV. kongresszuson az ellenzéket kizárták a pártból. Sztálinnak ehhez jelentős többséget biztosított, hogy sikerült megszereznie Buharin és társai támogatását. 1928-ban a NEP után Sztálin Preobrazsenszkij (akit 1927-ben kizártak) programjának megvalósításába fogott. Emiatt a Központi Bizottságban (KB) szakadás támadt: kisebbségbe kerültek a „jobboldali elhajlók”. Bár Buharin és Kamenyev is arra számított, hogy az újabb kizáráshoz Sztálin a baloldali ellenzék szövetségét kéri, ám Sztálin és támogatói magukban is ki tudták záratni Buharint, Rikovot és Tomszkijt a XVI. kongresszuson (1929).
Az első ötéves terv, kollektivizálás (1928–1936) Az első ötéves terv a látványos szovjet ipari fejlődés és modernizálódás időszaka, de ezért a lakosság nagyon súlyos árat fizetett. Mivel a szocialista típusú szovjet gazdaságba egyáltalán nem érkezett működőtőke, ezért csak a mezőgazdaságtól lehetett elvonni a forrásokat az ipar, és a sokszor felesleges, megalomániás állami építkezések számára. A kollektivizálással (a gazdákat megfosztották földjeiktől és állatállományuktól, kolhozokba és szovhozokba kellett belépniük, aki nem volt hajlandó belépni arra kényszermunkatábor várt) megkezdődött az osztályellenségnek tekintett kulákok (zsírosparasztok, gazdagparasztok) megtörése. Ennek következtében 1932-33-ban közel tízmillió paraszt éhen halt, mivel a takarmányt az utolsó szemig begyűjtötték és exportálták. Az áldozatok többsége ukrán volt, de nagy számban kerültek ki áldozatok az orosz parasztság köreiből is.
Lásd még: Holodomor
A sztálini alkotmány (1936) A Szovjetunió 11 tagállamból állt az alkotmány szerint: Orosz, Ukrán, Kirgiz, Türkmén, Tadzsik, Kazah, Üzbég, Örmény, Grúz, Azerbajdzsáni, Belorusz SzSzk. Az államok elvileg szabadon kiléphettek. Az alkotmány közös ügyekként a honvédelmet, a bank- és postaügyet, a külpolitikát, a közlekedést és a gazdaságot határozta meg. Az államhatalom legfőbb szerve a Legfelsőbb Szovjet. Ez választotta az Elnökséget, a Népbiztosok Tanácsát, a Legfelsőbb Bíróságot 5 évre, és a főállamügyészt 7 éves mandátummal.
Gyakorlatilag minden szovjetet (tanácsot) az SZKP jelölt ki, és általános választással választhatta meg őket, aki elmúlt 17 éves. Az alkotmány deklarálta az SZKP vezető szerepét az államban.
Az alkotmány a maga korában példaértékű volt az emberi és demokratikus jogok és a tagállamoknak biztosított autonómia tekintetében, azonban sohasem valósult meg.
A csisztka (1936–1938)
Sztálin Kirov meggyilkolását arra használta fel, hogy leszámoljon korábbi ellenfeleivel. 5–6 millió ember került a csisztka, a nagy tisztogatás idején Szibériába, számuk a világháború kezdetére megduplázódott. A tisztogatás csúcspontjai a nagy koncepciós perek voltak.
Főállamügyészként Visinszkij, legfelsőbb bírósági tanácselnökként Ulrih vezette az eljárásokat: a tizenhatok pere (1936): Zinovjev, Kamenyev, Szmirnov, Jevdokimov és mások. Minden vádlottat halálra ítéltek. a tizenhetek pere (1937): Radek, Pjatakov, Szokolnyikov, Szerebrjakov és mások. Radek 10 évet kapott (majd a lágerben megölte egy társa), a többieket egy kivétellel halálra ítélték. a huszonegyek pere (1938): Buharin, Rikov, Jagoda, Kresztyinszkij, Rakovszkij és mások. 19 ember, köztük a főbb vádlottak kaptak halálos ítéletet. Rakovszkij „csak” húsz év kényszermunkát (ennyit gyakorlatilag nem lehetett túlélni, tehát rosszabb volt, mint a halálos ítélet), majd a lágerben ölték meg 1941-ben.
1937-ben a hadsereg vezérkarát is lefejezte Sztálin: 3 marsallt, 12 tábornokot, rengeteg csapattisztet ítéltek halálra. Ekkor halt meg a nagyon népszerű, zseniális hadvezérnek tartott Tuhacsevszkij, valamint Blücher és Jegorov marsall, Jakir, Uborevics, Kork tábornokok. Ez az intézkedés kis híján az ország vesztét okozta a második világháborúban, amikor kezdetben a frissen kinevezett, tapasztalatlan, képzetlen és műveletlen főtisztek hibát hibára halmoztak.