I. Eduárd (melléknevein Nyakigláb Eduárd vagy a Skótok pörölye; 1239. június 17./18. – 1307. július 7.) Anglia királya 1272-től haláláig.
Eduárd III. Henrik angol király egyetlen (bizonyítottan létezett) fiaként született. Trónörökösként már fiatal korában bevonták a politikai küzdelmekbe, melyek idővel a bárók lázadásává és polgárháborúvá fajultak. A herceg 1259-ben ideiglenesen a főurak reformmozgalma mellé állt, de miután kibékült bizonytalan politikájú apjával, a királyi párt egyik fő támaszává lépett elő. Egy elvesztett csata után túszként tartották fogva, ám szökése után az 1265-ös eveshami csatában legyőzte, és megölte a lázadók vezérét, Simon de Montfort-t. A polgárháború végeztével Eduárd csatlakozott a Szentföldre induló nyolcadik keresztes hadjárathoz. A keresztes háború sikertelennek bizonyult, és Eduárd a hazaúton értesült arról, hogy apja meghalt, ő pedig Anglia királya lett. Lassan, másfél évig utazgatva ért haza, és 1274. augusztus 19-én koronázták meg a westminsteri apátságban.
1276–77-ben elfojtott egy kisebb walesi lázadást (a walesi hercegségeket angol vazallusoknak tekintette), majd amikor 1282-ben ismét fellázadtak, teljesen meghódította, és angol igazgatás alá helyezte a térséget. Erről az eseményről szól Arany János A walesi bárdok című költeménye. Hódítása megszilárdítására várakat építtetett, és angol lakosságú városokat alapított. Uralkodása idején örökösödési válság tört ki Skóciában, amikor a kiskorú Margit királynő meghalt. Eduárd a helyzetet kihasználva kiterjesztette hatalmát a szomszédos országra. Döntőbíróként lépett fel a számos trónkövetelő igényének elbírálására, de miután a skótok megválasztották John Balliolt, továbbra is Skócia hűbéruraként viselkedett. Ugyanekkor háborúba keveredett IV. Fülöp francia királlyal, aki el kívánta kobozni Aquitania hercegségét (amely addig perszonáluniót alkotott Angliával). A háborúk költségeinek fedezésére Eduárd több alkalommal különadót vetett ki, valamint kiűzte a zsidókat országából, hogy elkobzott vagyonukkal, illetve a száműzésük jelentette politikai tőkét felhasználva újabb adókat szedve feltöltse kincstárát. A főurak egy része tiltakozott a magas adóterhek miatt, és a belpolitikai helyzet közel állt az újabb polgárháborúhoz, amikor a skótok William Wallace által vezetett újabb lázadása egy táborban egyesítette a királyt és báróit. A kezdeti angol sikerek után a skótok győzelmeket arattak; a rossz egészségű Eduárd erre maga indult északnak, de útközben megbetegedett és meghalt.
I. Eduárd 188 cm-es testalkatával jóval kortársai fölé magasodott, emiatt kapta a Nyakigláb Eduárd gúnynevet. Heves vérmérsékletű, dühkitörésekre hajlamos férfi volt, aki könnyedén meg tudta félemlíteni ellenfeleit. Alattvalói tisztelték katonai képességei, adminisztrációs tehetsége és vallásos buzgalma miatt. Bár a walesi és skóciai hadjárataiban néha kimondottan kegyetlenül viselkedett, rátermett uralkodóként helyreállította országa apja uralma alatt szétzilálódott rendjét, végleg meghódította Walest, és ideiglenesen uralma alá hajtotta Skóciát is.
Ifjúsága (1239–1263) Gyermekkora és házassága bélyeg|Eduárd és feleségének arcképe egy kora 14. századi kézirat iniciáléjában. Eduárdon feltehetőleg megpróbálták ábrázolni apjától örökölt lecsüngő szemhéját Eduárd 1239. június 17–18-ának éjjelén (ennél pontosabban nem lehet meghatározni a korabeli források alapján) született a westminsteri palotában III. Henrik angol király és felesége, Provence-i Eleonóra első gyermekeként. Az Eduárd angolszász név, és a normann hódítás után ritkán használták az angol arisztokrácia köreiben; III. Henrik azonban a szentté avatott Hitvalló Eduárd királyt tekintette védőszentjének, és róla nevezte el elsőszülött fiát is. (A 13. században még nem terjedt el a királyok sorszámozása, ezért őt a korabeliek egyszerűen Eduárd királyként emlegették; az ugyanezt a nevet viselő fiára és unokájára viszont már II., illetve III. Eduárdként hivatkoztak). Gyerekkori barátai közül ismert unokatestvérének, Almaini Henriknek a neve (apja öccsének, Richárd cornwalli grófnak a fia); ő ifjúságuk során a polgárháborúban, illetve a keresztes háborúban is kísérte Eduárdot. Az ifjú herceg nevelője Hugh Giffard, majd annak 1246-os halálát követően Bartholomew Pecche volt.
Eduárd beteges gyerek volt, hét-, nyolc- és tizenkét éves korában is beszámolnak betegségéről. Ennek ellenére jókora termetű férfivá serdült, 188 centiméteres magasságával jóval kortársai fölé magasodott. Erről kapta egyik gúnynevét, a Nyakigláb Eduárdot. Göndör szőke haja férfikorára megsötétedett, majd megőszült. Arcát elcsúfította lecsüngő bal szemhéja. Selypítése ellenére meggyőzően tudott beszélni.
III. Henrik egy gascogne-i lázadást követően (a tartomány akkor az angol korona alá tartozott) attól tartott, hogy a szomszédos kasztíliaiak segítséget nyújtanak a felkelőknek, vagy bevonulnak a régióba, ezért 1254-ben kiegyezett X. Alfonz királlyal, és a szövetséget a 14 éves Eduárd és a 13 éves Kasztíliai Eleonóra házasságával pecsételték meg. Az esküvőre 1254. november 1-jén került sor a Burgos melletti Santa María la Real de Las Huelgas apátságában. A házassági szerződés részeként az ifjú herceg évi 15 ezer ezüstmárkát jövedelmező birtokadományban részesült. A gyakorlatban azonban a nevére írt kiterjedt birtokok nem adtak anyagi függetlenséget Eduárdnak. A trónörökös elvben már 1249-ben megkapta Gascogne-t, amelynek jövedelmei azonban a királyi kormányzóhoz, Simon de Montfort-hoz folytak be. 1254-ben névlegesen megkapta Írország jelentős részét, ezenkívül walesi és angliai uradalmakat (közte Chester grófságát), de a király megtartotta ellenőrzését a fenti birtokok fölött, és elvette a jövedelmük nagy hányadát is.
Tizennégytől tizenhét éves koráig Eduárd anyja rokonsága, az ún. szavojaiak befolyása alá került, akik vezetőjének a királyné nagybátyja, Szavojai Péter számított. 1257-től kezdve azonban a herceg az udvar egy másik pártjához, a Poitou-beliekhez (vagy Lusignanokhoz) húzott, akik apja féltestvéréből és rokonságából tevődtek össze. Az angol főnemesek mindkét, privilegizált külföldiekből álló csoportosulást gyűlölték, és hamarosan fellázadtak a király ellen miattuk. Eduárd és a Lusignanok törvényeket semmibe vevő, erőszakos viselkedése aggodalmakat kezdett kelteni a trónörökös személyiségét illetően.
A herceg már 1255-ben megmutatta, hogy politikai ügyekben a maga feje után megy; a gascogne-i Soler és Colomb famíliák viszályában az előbbiek pártjára állt, holott a király a semleges közvetítés híve volt. 1258-ban a főurak egy csoportja kiáltványt tett közzé (az úgynevezett oxfordi rendelkezéseket) a király kormányának megreformálására, amely elsősorban a Lusignanok ellen irányult. Eduárd kiállt szövetségesei mellett, és határozottan ellenezte a rendelkezéseket. A reformpárti báróknak azonban sikerült visszaszorítaniuk a Lusignan befolyást, és a herceg véleménye is fokozatosan megváltozott. 1259 márciusában szövetséget kötött a reformpárt egyik vezetőjével, Richard de Clare gloucesteri gróffal. Októberben nyilvánosan kijelentette, hogy támogatja a bárók és vezérük, Simon de Montfort céljait. Novemberben III. Henrik Párizsba utazott, hogy a francia király közvetítésével tárgyaljon a lázongó bárókkal. Ezalatt Eduárd olyan nyíltan kiállt a reformisták oldalán, hogy apja már attól tartott, hogy meg akarja dönteni a kormányzatát. Mikor a király visszatért, kezdetben nem volt hajlandó fogadni a fiát, míg a cornwalli gróf és a canterburyi érsek közvetítésével 1260. május 20-án ki nem békült vele. Eduárdot ez év októberében Gascogne-ba küldték, novemberében pedig már ismét a – Franciaországba száműzött – Lusignanok barátja volt.
1262 elején visszatért Angliába, és valamilyen pénzügyi okból összekülönbözött korábbi Lusignan szövetségeseivel. A következő évben a király egy walesi hadjárat élére állította, de Eduárd csak mérsékelt sikereket ért el Llywelyn ap Gruffudd ellen. Nagyjából ebben az időben tért vissza az országba az 1261-ben száműzött Simon de Montfort, aki új lendületet adott a bárók reformmozgalmának. A király elbizonytalanodott, és hajlandó lett volna engedni a főnemeseknek, ám Eduárd ekkor felhagyott a korábbi kiszámíthatatlan, kétértelmű viselkedésével, és határozottan kiállt apja mellett. Felvette a kapcsolatot korábbi barátaival, akik korábban elidegenedtek tőle (például gyerekkori barátjával, Henry of Almainnel és John de Warenne serreyi gróffal), és visszavette Windsor várát a lázadóktól. Ekkor a két félnek még sikerült egyezségre jutnia IX. Lajos francia király közvetítésével, de az amiens-i szerződés alapvetően a royalistáknak volt előnyös, így csak idő kérdése volt, mikor újul ki ismét a konfliktus.
A polgárháború és a keresztes hadjárat (1264–73) A második báróháború 1264-re a király és a bárók közti konfliktus fegyveres felkeléssé fajult (az úgynevezett második báróháború). Az első ütközetre Gloucesternél került sor; a várost Eduárd visszavette a lázadóktól. Mikor Robert de Ferrers, Derby grófja a lázadók segítségére sietett, a herceg tűzszünetben állapodott meg vele, de az egyezményt a herceg hamarosan felrúgta. Eduárd kiűzte a lázadók vezérének, Simon de Montfort-nak a (szintén Simon nevű) fiát Northamptonból, majd megtorló akciót indított Derby ellen. A felek főerői 1264. május 14-én találkoztak a lewesi csatában. Eduárd a jobbszárny parancsnokaként jól teljesített, és megfutamította a szembenálló londoni csapatokat. Ezután azonban az üldözésükre indult, és mire visszatért, a királyi sereg vereséget szenvedett. A győztes Simon de Montfort Eduárdot és unokatestvérét, Henry of Almaint túszként magával vitte.
bélyeg|bal|300px|Simon de Montfort testének megcsonkítása az eveshami csata után Eduárd a következő márciusig fogságban maradt, és szabadulása után is őrizet alatt maradt. Május 28-án sikerült megszöknie őreitől, és csatlakozott Gilbert de Clare (a korábban említett Richard de Clare fia és örököse) gloucesteri grófhoz, aki nem sokkal előtte állt át a felkelőktől a király oldalára.
Montfort támogatottsága ekkorra lecsökkent, és Eduárd viszonylag könnyen elfoglalta Worcestert és Gloucestert. Montfort a walesi Llywelynnel kötött szövetséget, majd kelet felé indult, hogy egyesítse erőit fiáéival. Kenilworth váránál Eduárd meglepte a fiatalabb Montfort váron kívül táborozó csapatait, majd a zsákmányolt zászlókkal sikerült megtévesztenie az idősebbiket, és olyan közel került hozzá, hogy nem menekülhetett el előle. A döntő csatára 1265. augusztus 4-én került sor Eveshamnél. A számbeli fölényben levő királyi sereg győzött. Az ütközetben maga Simon de Montfort is elesett; megtalált holttestét barbár módon megcsonkították.
Montfort halálával a háború még nem ért véget, és Eduárd részt vett a további hadműveletekben is. Karácsonyra kiegyezett a fiatalabb Montfort-ral, márciusban pedig sikeres támadást intézett a Kent és Sussex határán fekvő Cinque Ports városai ellen. Néhány lázadó bevette magát a gyakorlatilag bevehetetlen kenilworthi várba, velük kiegyezett (bírság fejében visszaadta elkobzott birtokaikat). Áprilisban a gloucesteri gróf vezetésével újjáéledni látszott a reformmozgalom, de végül a kenilworthi egyezmény némi módosításával (a bárók a bírság kifizetése előtt is visszakaphatták földjeiket) sikerült leszerelni a lázadást. Eduárd a tárgyalásokon már nem vett részt, lekötötték a keresztes háború előkészületei.
A keresztes hadjárat bélyeg|250px|I. Eduárd keresztes hadjáratának hadmozdulatai