jobbra|bélyegkép|310px|Krisztus és az apostolok perspektivikusan ábrázolt korongnimbuszokkal Masaccio Az adógaras című freskóján, 1420-as évek jobbra|bélyegkép|230px|Álló Buddha dicsfénnyel, Gandhára művészetének köréből, az 1–2. századból jobbra|bélyegkép|190px|I. Paszkál pápa négyszögletes nimbusszal a római Santa Prassede-bazilika 9. századi mozaikján; a forma arra utal, hogy a pápa a mű készítésekor még élt A glória, dicsfény vagy nimbusz a vallási és uralkodói ikonográfia olyan képi motívuma, amely fénykoronggal, sugárkoszorúval, fényfelhővel vagy az egész alakot körülvevő ragyogással emel ki egy istenséget, szent személyt, megvilágosodott lényt, uralkodót vagy más kivételes alakot. Leggyakoribb formája a fej mögött vagy körül elhelyezett kör alakú korong, gyűrű vagy sugárzás. Az egész testet körülvevő dicsfényt rendszerint aureolának, mandula alakú változatát mandorlának nevezik. A terminológia nem minden nyelvben és művészettörténeti hagyományban egységes: a glória, nimbusz, aureola és dicsfény szavak részben átfedő értelemben is használatosak.

A dicsfény nem egyetlen vallás kizárólagos jelképe. Kör vagy sugárkoszorú alakú kiemelés az ókori közel-keleti, görög–római, iráni, indiai, buddhista, keresztény és iszlám művészetben is megjelent. Az egyes hagyományok ugyanakkor eltérő jelentést társítottak hozzá: utalhatott isteni ragyogásra, napjellegre, királyi hatalomra, megvilágosodásra, szentségre, mennyei létre vagy valamely alak elbeszélésbeli rangjára. A formai hasonlóság ezért önmagában nem bizonyítja, hogy valamely vallás egyszerűen átvette volna egy másik vallás teljes jelképrendszerét; az átvétel, a párhuzamos fejlődés és az újraértelmezés lehetőségét minden történeti környezetben külön kell vizsgálni.

A keresztény művészetben a dicsfény elsősorban az isteni dicsőség, Krisztus istensége, a szentek mennyei állapota és az isteni kegyelemben való részesedés képi jele. Nem portrétermészetű fényjelenséget és nem a modern ezoterikus szóhasználat szerinti aurát ábrázol, hanem ikonográfiai konvenciót. A keresztény nimbusz előzményei között antik uralkodói és isteni képtípusok is szerepelnek, keresztény jelentése azonban a bibliai fény- és dicsőségteológiában, valamint Krisztus és a szentek sajátos értelmezésében alakult ki.

Elnevezések

A magyar glória szó a latin gloria, „dicsőség” szóból származik. A latin gloriola ennek kicsinyítő képzős alakja, jelentése „kis dicsőség” vagy „dicsfény”. A nimbusz a latin nimbus, „felhő”, „zivatarfelhő” szóból ered; a keresztény és művészettörténeti nyelvben a fej körüli vagy mögötti fénykorong egyik legelterjedtebb szakkifejezése lett.

Az angol és több modern nyelv halo szava a görög ἅλως, halósz szóból ered, amely eredetileg kör alakú szérűt, majd a Nap vagy a Hold körüli fényudvart is jelentette. A művészettörténeti használatban rendszerint a fej körüli fénykorongot jelöli. A magyar szaknyelvben a halo idegen nyelvű művek fordításában fordul elő; a glória, dicsfény és nimbusz gyakoribb.

Az aureola a latin aureolus, „aranyos”, „aranyszínű” szóból származik. Szűk művészettörténeti értelemben az egész alakot körülvevő fénymező. A mandorla olasz szó, jelentése „mandula”; az alakot körülvevő, két körívből kialakított mandula vagy hegyes ovális formájú aureola neve. A szakirodalomban e különbségtétel nem mindig következetes: az aureola szót olykor fej körüli dicsfényre, a nimbuszt pedig tágabb értelemben is használják.

A sugárkorona vagy sugárkoszorú a fejből vagy a fej mögötti korongból kiinduló sugarak együttese. Az ókori művészetben elsősorban napistenségek és uralkodók attribútuma volt. Nem azonos a fejre helyezett valódi koronával, bár a két motívum történetileg és jelentésében érintkezhetett.

Formái és ikonográfiai típusai

Kör- és korongnimbusz

A legelterjedtebb típus a fej mögé helyezett kör alakú korong. Készülhetett egyszínű aranyfelületként, színes korongként, áttetsző fényudvarként, vékony gyűrűként vagy sugarakból álló koszorúként. A síkszerű korong a késő antik és középkori képeken nem feltétlenül a természetes tér részét alkotja: az alak rangját jelölő, a kép felületéhez kapcsolódó jel. A perspektivikus festészetben később a fej síkjához igazodó, rövidülésben ábrázolt tárcsává vagy lebegő gyűrűvé alakult.

A kör az európai középkor szimbolikus magyarázataiban a teljességhez, a mennyei tökéletességhez és az örökkévalósághoz kapcsolódott. E jelentés azonban nem tekinthető minden egyes kör alakú nimbusz alkotói programjának; a forma gyakran egyszerű, könnyen felismerhető ikonográfiai megkülönböztető jelként működött.

Keresztes nimbusz

A körbe rajzolt keresztet tartalmazó keresztes vagy keresztnimbusz a keresztény művészetben főként Krisztus megkülönböztető jele. A kereszt három látható szára a fej mögül indul, a negyedik részét rendszerint eltakarja a fej. A forma egyszerre jelzi Krisztus istenségét és kereszthalálát. Az 5. századtól mind a nyugati, mind a keleti keresztény művészetben elterjedt; az Isten Bárányát is megjelölheti.

A bizánci és ortodox ikonokon Krisztus keresztnimbuszának száraiban gyakran a görög Ο, Ω és Ν betűk állnak, együtt ὁ ὤν, „Aki van” jelentéssel. A felirat a Kiv 3,14 görög bibliai megfogalmazására utal, és Krisztus isteni azonosságát fejezi ki. A betűs forma főként a közép- és késő bizánci, majd az ortodox ikonfestészeti hagyományban vált általánossá.

Négyszögletes nimbusz

A négyszögletes vagy téglalap alakú nimbuszt a késő antik és középkori itáliai művészetben olykor olyan donátorok, pápák, püspökök vagy alapítók kapták, akik a mű elkészültekor még életben voltak. A kör a mennyei létre, a négyszög a földi és időbeli állapotra utaló megkülönböztetéssé vált. Ismert példája I. Paszkál pápa nimbusza a római Santa Prassede-bazilika 9. századi mozaikján.

A négyszögletes nimbusz nem jelentett előzetes szentté avatást, és nem minden élő donátort ábrázoltak vele. Használata területileg és időben korlátozott konvenció volt, amely különösen a római és itáliai mozaikművészetben figyelhető meg.

Háromszögletes és sokszögű formák

A késő középkori és kora újkori nyugati művészetben az Atyaisten nimbusza olykor háromszög alakú, a Szentháromságra utalva. A háromszög nem tartozik a legkorábbi keresztény képtípusokhoz, és használata nem volt egyetemes. Az Atyaistent gyakran kör alakú vagy keresztes nimbusszal, fényfelhőben, illetve a felhőből kinyúló kéz formájában is ábrázolták.

Sokszögű, csillag alakú vagy karéjos dicsfények ritkábban fordulnak elő. Jelölhetnek allegorikus erényeket, ószövetségi alakokat, megszemélyesítéseket vagy egyszerűen dekoratív változatot. Jelentésük nem rögzíthető kizárólag az oldalak száma alapján; a mű helyi ikonográfiai programját és korát is figyelembe kell venni.

Csillagkoszorú és sugárnyaláb

Szűz Mária ábrázolásain a dicsfény gyakran tizenkét csillagból álló koszorú, amely a Jelenések könyve napba öltözött asszonyának leírására utal: „fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1). A motívum különösen a késő középkori és barokk Mária-ábrázolásokban, valamint a Guadalupei Szűzanya képtípusában vált ismertté.

A körvonal nélküli sugárnyaláb a boldogok, szentek vagy mennyei alakok kevésbé tárgyszerű kiemelésére szolgálhatott. A barokk művészetben a fej vagy test mögül kiinduló aranyozott sugarak gyakran építészeti és szobrászati együttesként jelentek meg. A sugarakhoz felhők, angyalfejek és áttört aranyozott ornamentika társulhatott.

Aureola és mandorla

Az aureola az egész testet körülvevő fénymező. Lehet kör, ovális, többkaréjú vagy lángnyelvekből álló keret. A mandorla az aureola mandula alakú változata, amely különösen a bizánci, román kori és gótikus művészetben gyakori. Krisztust az isteni dicsőségben, a színeváltozáskor, a mennybemenetelkor, az Utolsó ítéleten és a feltámadás keleti képtípusában övezheti. Mária mennybevételének és megkoronázásának képein is előfordul.

A mandorla az ábrázolt alakot egyszerre választja el a földi környezettől és teszi jelenvalóvá a képen. A bizánci színeváltozás-ikonokon gyakran több koncentrikus, a középpont felé sötétedő kék rétegből áll. Ez nem a természetes fény optikai ábrázolása, hanem annak jelzése, hogy az isteni valóság érzékelhető, mégis meghaladja a látható világot.

Történeti előzmények és párhuzamok

Ókori Közel-Kelet és Irán

A mezopotámiai vallási szövegek az akkád melammu szóval jelölték az isteneket, hősöket, királyokat, templomokat és szent jelvényeket övező félelmetes ragyogást vagy fenséget. A melammu elsősorban teológiai és irodalmi fogalom; nem minden megjelenése azonosítható a fej mögé festett kör alakú nimbusszal. Az isteni fény, a királyi tekintély és a vizuális ragyogás összekapcsolása azonban fontos közel-keleti előzmény.

Az óiráni hvarenah vagy későbbi alakjában farr az isteni eredetű királyi dicsőség és szerencse fogalma. A legitim uralkodót, hőst vagy vallási alakot kísérő fényességként értelmezték, de képi megjelenítése nem korlátozódott nimbuszra. A szászánida uralkodói és istenségábrázolások lángszerű vagy sugaras dicsfénye később közép-ázsiai és iszlám képtípusokkal is érintkezett.

Görög és római művészet

Az ókori görög költészet hősei körül rendkívüli fény jelenhetett meg. A képzőművészetben a sugárkorona elsősorban a napistenségekhez, különösen Hélioszhoz kapcsolódott; Apollón napjellegű ábrázolásain szintén előfordult. A hellenisztikus uralkodók sugárkoronája a naphoz, isteni pártfogáshoz és világuralmi igényhez társult.

A római művészetben napistenségek, megszemélyesítések, istenek és császárok kaphattak sugárkoronát vagy kör alakú nimbuszt. A császári nimbusz nem minden esetben jelentette a személy istenként való kultikus imádását; lehetett a méltóság, az uralkodói fenség vagy a halál utáni megdicsőülés képi jelzése. A motívum pénzérméken, mozaikokon, domborműveken és udvari reprezentációban is előfordult.

Az antik nimbusz és a keresztény dicsfény közötti kapcsolat valós történeti környezetben alakult ki: a keresztény művészek és megrendelők a Római Birodalom vizuális nyelvét használták. Ebből azonban nem következik, hogy a keresztény dicsfény változatlan „pogány maradvány” lenne. Az antik rangjelző forma a keresztény képen új személyekhez, bibliai szövegekhez és teológiai jelentésekhez kapcsolódott.

Dél- és Közép-Ázsia

jobbra|bélyegkép|210px|I. Kaniska pénzérméje; a hátoldali álló Buddha alakját nimbusz övezi

Az indiai és közép-ázsiai művészetben az isteni vagy megvilágosodott alakot körülvevő fény több formában jelent meg. A Kusán Birodalom pénzérméin uralkodók és istenségek nimbusszal szerepelhettek. A Buddha ember alakú ábrázolásának korai, 1–2. századi gandhárai és mathurai példáin a fej mögötti körkorong gyakori attribútummá vált. A motívum a Buddha megvilágosodását, rendkívüli testi jegyeit és kozmikus rangját jelölte.

A buddhista művészetben a fej körüli dicsfényhez teljes testet övező aureola társulhat. A kínai, koreai, japán és tibeti alkotásokon a korongot lángnyelvek, lótuszmotívumok, koncentrikus színsávok vagy áttört szobrászati keret díszítheti. A tibeti thangkafestészetben a békés és haragvó alakok eltérő színű és szerkezetű fénymezőket kaphatnak. A lángkoszorú nem feltétlenül testi tüzet, hanem átalakító bölcsességet, spirituális energiát vagy védelmező erőt jelöl.

A hindu művészetben a fej mögötti prabhámandala és az egész alakot keretező prabhávali az istenség ragyogását fejezheti ki. A Siva táncoló alakját, a Natarádzsát körülvevő lánggyűrű egyszerre utal a kozmoszra, a teremtésre, pusztításra és az isteni energia körforgására. E képtípus nem vezethető le pusztán a fej körüli európai nimbuszból.

Kelet-ázsiai és iszlám művészet

A kínai buddhista szobrászat és falfestészet indiai és közép-ázsiai képtípusokat alakított át. A barlangtemplomok Buddháit és bódhiszattváit nagyméretű, faragott vagy festett aureolák övezik. A dicsfény később a taoista istenségek és istenített alakok képi világában is megjelent. Japánban a buddhista szobrok mögötti áttört, lángos vagy sugaras hátlap a szobor és oltárépítmény egységének része.