bélyegkép|The Rolling Stones 1965: Brian Jones, Charlie Watts, Mick Jagger, Keith Richards, Bill Wyman A The Rolling Stones brit rockegyüttes az 1960-as évek brit blues hullámának vezető zenekara volt, az 1960-as évek elején részt vett az úgynevezett brit invázióban. 1969-es amerikai turnéjuk idején „a világ legjobb rock and roll-együttese” néven hivatkoztak rájuk. Nevük fordítása: Gördülő Kövek, jelentése pedig "Nyughatatlan emberek" (a gördülő kövek kifejezést a szleng átvitt értelemben a nyughatatlan emberek szinonimájaként használja).Urban Dictionary: rolling stone
Karrierjük kezdetén rengeteg blues-, rhythm and blues-, country- és rock and roll-feldolgozást játszottak. Első felvételeiken többek között Chuck Berry, Bo Diddley, Screamin’ Jay Hawkins, Muddy Waters, Larry Williams és Howlin’ Wolf dalait játszották. Mick Jaggert és Keith Richardsot a rocktörténelem legsikeresebb dalszerzői között tartják számon. A zenekar sosem zárkózott el más zenei stílusok elől: a reggae, funk, disco, country, folk, soul, pszichedelikus rock mind hatottak zenéjükre. A mai rhythm and blues zenekarok által játszott stílus az utóbbi évtizedekben nagymértékben megváltozott, és jelentősen eltér a Rolling Stones által létrehozott és fémjelzett irányzattól.
A Rolling Stones ma a világ egyik legrégebben működő rockzenekara, még ma is készítenek felvételeket és turnéznak. Gyakran a Stones turnéja az adott év anyagilag legsikeresebb koncertkörútja, új albumaik pedig rendre az amerikai Billboard 200 slágerlista első öt helyezettje között vannak.
A Stones ötvenéves pályafutása során Mick Jagger, Keith Richards és Charlie Watts mindvégig az együttes tagja volt. Lemezeikből világszerte több mint 200 milliót adtak el, így minden idők egyik legsikeresebb zenekara.
A Rolling Stonest 1989-ben iktatták be a „Rock and Roll Hall of Fame”-be, a Rolling Stone magazin „Minden idők 100 legjobb előadója” listáján a negyedik helyre kerültek.
2021-ben Charlie Watts dobos elhunyt. A Hackney Diamonds, a zenekar első új, saját anyaggal rendelkező albuma 18 év után, 2023 októberében jelent meg, ezzel a tizennegyedik listavezető albumuk lett az Egyesült Királyságban.
Történet
Korai történet
Keith Richards és Mick Jagger 1950-ben lettek osztálytársak és gyerekkori barátok a kenti Dartfordgban. A Jagger család 1954-ben a 8 km-re fekvő kenti Wilmingtonba költözött. Az 1950-es évek közepén Jagger garázszenekart alapított barátjával, Dick Taylorral. A zenekar főként Muddy Waters, Chuck Berry, Little Richard, Howlin' Wolf és Bo Diddley dalait játszotta. Jagger 1961. október 17-én találkozott ismét Richardsszal a dartfordi vasútállomás második vágányán. Jagger Chuck Berry és Muddy Waters lemezeit vitte magával; ezek felfedték Richards számára a közös érdeklődést. Röviddel ezután elkezdődött zenei partnerségük. Richards és Taylor gyakran találkoztak Jaggerrel a házában. A találkozók 1961 végén Taylor házába költöztek, ahol Alan Etherington és Bob Beckwith csatlakozott a trióhoz; A kvintett Blues Boysnak nevezte magát.
1962 márciusában a Blues Boys olvasott az Ealing Jazz Clubról a Jazz News újságban, amely megemlítette Alexis Korner rhythm and blues zenekarát, az Alexis Korner's Blues Incorporated-et. A Blues Boys elküldte legjobb felvételeik kazettáját Kornernek, akit lenyűgözött a hír. Április 7-én ellátogattak az Ealing Jazz Clubba, ahol találkoztak a Blues Incorporated tagjaival, köztük Brian Jones slide gitárossal, Ian Stewart billentyűssel és Charlie Watts dobossal. Miután találkoztak Kornerrel, Jagger és Richards elkezdtek jammelni a zenekarral.
Miután kilépett a Blues Incorporatedből, Jones 1962. május 2-án, a Jazz Newsban hirdette meg magát zenekartársakért. Ian Stewart az elsők között válaszolt a hirdetésre. Júniusban Jagger, Taylor és Richards elhagyta a Blues Incorporatedet, hogy csatlakozzon Joneshoz és Stewarthoz. Az első próbán Geoff Bradford gitáros és Brian Knight énekes is részt vett, akik mindketten úgy döntöttek, hogy nem csatlakoznak a zenekarhoz. Kifogásolták, hogy a Jagger és Richards által preferált Chuck Berry és Bo Diddley dalokat játsszák. Ugyanebben a hónapban Tony Chapman dobos érkezésével teljessé vált a Jagger, Richards, Jones, Stewart és Taylor felállás. Richards szerint Jones egy, a Jazz Newsnak küldött telefonhívás során nevezte el a zenekart . Amikor egy újságíró megkérdezte a zenekar nevét, Jones egy Muddy Waters LP-t látott a padlón heverni; az egyik szám a " Rollin' Stone " volt. Jones volt a zenekar „vitathatatlan vezetője” a korai években és kulcsfontosságú szerepet játszott a zenekar korai sikereiben.
Az első évek: 1963–1964
A Rolling Stones 1962-ben alakult, amikor két korábbi iskolatárs, Mick Jagger és Keith Richards találkozott Brian Jonesszal, aki ekkor Alexis Korner Blues Incorporated zenekarában játszott, Elmo Lewis művésznéven.Népszabadság Zrt. : The Rolling Stones A Nagy Durranás Budapest, 2007, 68. old. (elérés: 2008. február 28.). Ez idő tájt a későbbi Stones tag, Charlie Watts is fellépett Kornerrel. Az első próbát Brian és Stewart szervezte, ahova Jagger magával hívta Richardsot is. Az eredeti felállás a következő volt: Mick Jagger (ének, szájharmonika), Brian Jones (gitár, szájharmonika, vokál), Keith Richards (gitár, vokál), Ian Stewart (zongora), Dick Taylor (basszusgitár); több dobos is játszott velük: Mick Avory (később a The Kinks tagja), Tony Chapman és Carlo Little. Az új formációt Muddy Waters Rollin' Stone című dala után Brian nevezte el. Néhány próbán 1962 júniusában Geoff Bradford gitáros is jelen volt, de ő még az első hivatalos fellépés (1962. július 12-én a Marquee Klubban) előtt kivált a zenekarból. Taylor hamarosan visszatért a művészeti iskolába, később pedig megalapította a Pretty Things zenekart. Helyére Bill Wyman került (egy anekdota szerint csak azért, mert neki volt jó erősítője). 1963 januárjában Avory is kiszállt, az ő helyét Charlie Watts vette át.
Az első menedzser Giorgio Gomelsky volt, aki lefoglalta az együttest a Crawdaddy Clubba. Nyolc hónap alatt a Stones lett London első számú koncertzenekara, műsoraikat a The Beatles is megnézte. Annak ellenére, hogy a koncerteken Jagger volt a főszereplő, művészileg ekkor Jones volt a zenekar vezetője (szinte minden keze ügyébe kerülő hangszeren tudott játszani). Rövid idő leforgása alatt – a régi rhythm and blues-dalok energikus feldolgozásainak köszönhetően – lelkes rajongótáborra tettek szert. Új menedzserük, Andrew Loog Oldham közbenjárására az a Decca Records kötött velük szerződést, amely 1962 januárjában elutasította a Beatlest.Everything You Need to know about The Rolling Stones BBC
1963. június 7-én jelent meg első kislemezük, Chuck Berry Come On című dalának feldolgozása. Oldham tanácsára Ian Stewart nem lett hivatalos tagja a zenekarnak, bár a stúdióban és a koncerteken együtt játszott velük.
Az első, a csapat nevét viselő EP-jük anyagát a koncerteken sikert aratott dalok alkották. 1964. április 16-án jelent meg első albumuk, a The Rolling Stones (az USA-ban England’s Newest Hitmakers) (UK #1; US #11), ami olyan klasszikusokat tartalmazott, mint a Route 66 (Nat King Cole), a Mona (Bo Diddley), a Carol (Chuck Berry) és egyik legkorábbi saját szerzeményük, a Tell Me (első amerikai top 40 slágerük #24 ). (A lemez amerikai kiadásán a Mona helyett a Not Fade Away szerepelt.) Az albumnak kulcsszerepe volt abban, hogy a brit fiatalok megismerték a rhythm and bluest, és ezzel az Amerikába irányuló Brit Inváziót is erősítette. De ami még fontosabb: a Beatles akkoriban öltönyt hordott, jól fésült, ápolt volt, a Stones viszont épp az ellenkezője: szándékosan ápolatlanok voltak, a fényképeken pedig egy csapat bűnözőre hasonlítottak. A fiatal lányok megőrültek értük, a tizenévesek egyik kedvenc együttesévé váltak. Ekkor fedezte fel egy partin Oldham a fiatal Marianne Faithfullt és azonnal a szárnyai alá vette. A későbbiekben írt is neki számokat a Jagger/Richards szerzőpáros (As Tears Go By, Sister Morphine), és Faithfull több éven át Mick Jagger barátnője volt.
Második albumuk az 1964-es év végi 12x5. Az ezt követő, 1965-ös The Rolling Stones No.2 (az USA-ban The Rolling Stones, Now!) (UK #1; US #5) szintén több feldolgozást tartalmazott, ám Mick Jagger és Keith Richards is írt rá néhány dalt. Ebben Andrew Loog Oldhamnek is szerepe volt, aki állítólag egy szobába zárta és addig nem engedte ki őket, amíg nem írtak olyan dalt, amit ki lehetne adni. A fiúk Little Red Rooster verziója elérte az első helyet Angliában, míg Amerikában betiltották „kifogásolható” szövege miatt. Európa- és Amerika-szerte turnéba kezdtek. Első angliai turnéjukon olyan amerikai sztárokkal léptek fel együtt, mint Ike és Tina Turner, Bo Diddley, a The Ronettes, a The Everly Brothers és Little Richard.
Eközben időt szakítottak arra, hogy meglátogassanak kedvenc zenei stílusuk, a blues történetéhez fűződő fontos helyszíneket; ezen helyszínek egyikén, a chicagói Chess Records stúdióban vették fel Five by Five című EP-jüket.
Ez idő tájt olyan amerikai revüműsorokban léptek fel, mint az Ed Sullivan Show, ami után Sullivan megfogadta, hogy a felfordulás miatt nem hívja többet műsorába a Stones-t, amit később nem tudott betartani. Dean Martin, tv-revüjén a The Hollywood Palace-on kigúnyolta a fiúk haját a fellépés alatt."The Hollywood Palace" TV.com, elérve: 2007. június 1. 1964 októberében James Brownt követték a teátrális The T.A.M.I. Show-ban, ahol amerikai zenészek és a Brit Invázió zenészei léptek fel. Jagger 2003-ban az alábbiakat mondta erről:
Az első amerikai turné nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A nézők helyfoglalás miatti alacsony száma is elrontotta pár előadás hangulatát.
A Világhírnév, zenei terjeszkedés: 1965–1966
1965. július 26-án jelent meg az Out of Our Heads című album (UK #2; US #1). Az amerikai kiadáson helyet kapott (I Can’t Get No) Satisfaction című daluk, melynek riffjét Keith Richards „álmodta meg”. Különböző dallamokat vett fel, és egyszer csak elaludt; amikor felébredt, majdnem letörölte a szalagot, de úgy döntött, hogy visszahallgatja. Később azt mondta, hogy „két perc 'Satisfaction' és negyven perc horkolás” volt rajta. A „Satisfaction” mára a Rolling Stones legismertebb dalává vált.
Soha máskor nem volt a tagok kapcsolata annyira kiegyensúlyozott, mint ekkor. 1963-ban Jagger, Richards és Jones egy barátjuk, James Phelge társaságában élt egy nyomorúságos londoni lakásban. Annyira kedvelték Phelge-t, hogy felhasználták a nevét a zenekar korai kompozícióit jegyző Nanker Phelge álnévhez. Két évvel később Brian Jones megismerkedett Anita Pallenberg modell-színésznővel, aki bevezette a Stonest a társadalom magasabb köreibe: fiatal művészek, zenészek és filmesek társaságába. Oldham ösztönzésére Jagger és Richards egyre több dalt írt, az Out of Our Heads amerikai kiadásán hét saját daluk szerepelt. A brit kiadáson azonban csak négy volt, mivel a „Satisfaction” és a „The Last Time” nem került fel rá. A korabeli brit gyakorlat szerint kislemezdalok nem kerülhettek fel az albumra, mert azt a vásárlók megrövidítésének tartották.
A Stones Amerikában később futott be, mint más brit együttesek (The Beatles, The Dave Clark Five...), akik 1964-ben lettek híresek ott. Első „nagy” slágerük a „Time is on My Side” volt 1964 szeptemberében. Nagy erőkkel folytatták, ám a végső sikert a „Satisfaction” hozta meg 1965 nyarán.