Az Index librorum prohibitorum (latin, jelentése: tiltott könyvek jegyzéke), röviden Index, a római katolikus egyház által összeállított és közzétett jegyzék volt azokról a könyvekről, amelyek olvasását, birtoklását, kiadását vagy terjesztését a katolikus hívek számára egyházi jogi vagy erkölcsi okból tiltották vagy korlátozták. A jegyzék célja a katolikus egyházi felfogás szerint az volt, hogy a híveket megóvja a hit és az erkölcs szempontjából veszélyesnek ítélt tanoktól, különösen az eretnekségnek, szakadásnak, vallási közömbösségnek, babonaságnak, obszcenitásnak vagy az egyházi tanítással összeegyeztethetetlen vallási állításoknak tartott művektől. Index librorum prohibitorum
Az Index szűkebb értelemben a tiltott könyvek katalógusa volt; tágabb értelemben azonban a könyvekre vonatkozó egyházi jogszabályokkal együtt jelent meg. Ezért a történeti szakirodalomban megkülönböztetik az Indexet mint utólagos tilalmi jegyzéket a megelőző cenzúrától vagy könyvvizsgálattól, amelynek során bizonyos művek nyomtatás előtt egyházi jóváhagyást, későbbi terminológiával imprimaturt vagy nihil obstat minősítést kaptak. Daniel P. Sheridan megfogalmazása szerint az Index elsődlegesen azon könyvek jegyzéke volt, amelyeket a katolikus híveknek nem volt szabad olvasniuk; önmagában nem azonos sem a könyvek állami betiltásával, sem a megjelenés előtti cenzúrával, bár a katolikus egyház történetileg mindkét típusú ellenőrzésben részt vett.
A római Index első hivatalos formája IV. Pál pápa idején, 1559-ben jelent meg. Meghatározóvá azonban az 1564-es, tridenti eredetű és IV. Piusz pápa által kihirdetett Index vált, amely a tiltott művek jegyzéke mellett általános szabályokat is tartalmazott. V. Piusz pápa 1571-ben hozta létre az Index Kongregációt, amelynek feladata a jegyzék karbantartása és az újabb könyvtilalmi ügyek intézése volt. Az Index Kongregációt XV. Benedek pápa 1917-ben megszüntette, feladatait a Szent Officiumra ruházva. Az Index utolsó hivatalos kiadása 1948-ban jelent meg.
Az Index jogi kötelező ereje a Hittani Kongregáció 1966. június 14-i közleménye alapján megszűnt. A közlemény szerint a jegyzéknek többé nem volt egyházi törvényi ereje és hozzá kapcsolódó egyházi büntetőjogi szankciója, ugyanakkor a dokumentum úgy fogalmazott, hogy az Index erkölcsi értéke annyiban megmarad, amennyiben a keresztény lelkiismeretet figyelmezteti a hitet és erkölcsöt veszélyeztető írásokra. A korábbi büntetéseket a Hittani Kongregáció 1966. november 15-i dekrétuma helyezte hatályon kívül.
Fogalma és rendeltetése
Az Index a katolikus egyház könyvfegyelmi rendszerének egyik történeti eszköze volt. A könyvfegyelem alapja az az egyházi felfogás volt, hogy az egyházi tanítóhivatalnak nemcsak a hit tanításában, hanem a hívek lelki védelmében is feladata van. A tiltás nem feltétlenül jelentette azt, hogy az adott mű minden mondata eretnek vagy erkölcstelen volna; az egyházi gyakorlatban olyan művek is tilalom alá kerülhettek, amelyeket a hatóság félreérthetőnek, bizonyos történeti körülmények között veszélyesnek, részben javítandónak vagy kellő teológiai megkülönböztetés nélkül megfogalmazottnak ítélt.
A tiltott könyvek jegyzéke mellett az egyházi könyvjog azokat az általános kategóriákat is meghatározta, amelyekbe tartozó művek külön név szerinti felvétel nélkül is tiltottaknak minősülhettek. Ilyenek voltak például az apostata, eretnek vagy szakadár szerzők hitellenes művei, a vallást vagy erkölcsöt rombolónak tekintett írások, a babonát, mágiát vagy spiritizmust terjesztő művek, az obszcén írások, egyes jóváhagyatlan bibliafordítások, liturgikus könyvek jogosulatlan módosításai, továbbá olyan könyvek, amelyek az egyház megítélése szerint hamis magánkinyilatkoztatásokat, csodákat vagy új áhítatgyakorlatokat terjesztettek.
Az Index történeti értelmezésében fontos megkülönböztetni három egymással összefüggő, de nem azonos jelenséget: a nyomtatás előtti egyházi könyvvizsgálatot, vagyis a megelőző cenzúrát; a már megjelent művek utólagos egyházi tilalmát; az állami vagy világi hatóságok által alkalmazott sajtórendészeti és cenzurális intézkedéseket.
A kora újkorban e három terület gyakran összekapcsolódott, mivel számos katolikus államban a vallási és politikai egység védelmét nem választották el élesen egymástól. Az Index egyházi jegyzék volt, de érvényesülése országonként és korszakonként eltért attól függően, hogy a világi hatalom átvette-e vagy kikényszerítette-e az egyházi tilalmakat.
Történeti háttér
Könyvtilalom a könyvnyomtatás előtt
Könyvek, iratok és tanítások ellenőrzése nem a könyvnyomtatással kezdődött, és nem kizárólag katolikus vagy keresztény jelenség volt. Az ókori államok és vallási közösségek is felléptek olyan írások ellen, amelyeket vallási, erkölcsi vagy politikai szempontból károsnak tartottak. A kereszténység történetében az elítélt iratok közé tartoztak egyes apokrif iratok, eretneknek minősített teológiai művek, hamisított vértanúakták, babonás vagy mágikus írások, később pedig bizonyos, keresztény szempontból vitatott zsidó vagy iszlám vallási szövegek is.
A bibliai kánon kialakulása is együtt járt azzal, hogy egyes iratokat az egyház nem tekintett istentiszteleti vagy tanító tekintélyű könyvnek. Ezt azonban nem lehet egyszerűen a későbbi értelemben vett Indexszel azonosítani: az ókeresztény és középkori elítélések többnyire egyedi zsinati, püspöki, pápai vagy világi döntések voltak, nem pedig egységes, rendszeresen frissített római katalógusok.
A középkorban az egyházi és világi hatóságok elsősorban egyes eretneknek minősített szerzők vagy mozgalmak írásai ellen léptek fel. Ilyen összefüggésben kerültek tilalom alá például Arius, később John Wycliffe vagy Husz János bizonyos írásai. A középkori könyvtilalmak jellege azonban eltért a nyomtatás korának intézményes cenzúrájától: a kéziratos könyvkultúrában az írások lassabban és kisebb példányszámban terjedtek, ezért nem alakult ki a későbbihez hasonló, központi és rendszeres könyvjegyzéki ellenőrzés.
A modern történetírás ezzel kapcsolatban óvatosságra int a túlzó általánosításokkal szemben. Nem igazolható olyan általános állítás, hogy a keresztény egyház rendszeresen és központilag megsemmisítette volna az antik görög és római irodalmat. Az antik irodalom jelentős részének elvesztésében több tényező játszott szerepet, így a kéziratos anyag romlandósága, a politikai és társadalmi összeomlások, a másolási igény változása, a háborúk és a gazdasági visszaesés. Ugyanakkor az antik művek egy részének fennmaradásában a keresztény szerzetesi és iskolai másolóműhelyeknek is szerepük volt.
A könyvnyomtatás és a sajtóellenőrzés kialakulása
A Gutenberg nevéhez kapcsolódó könyvnyomtatás elterjedése alapvetően megváltoztatta az írásos kommunikáció feltételeit. A 15. század végétől és a 16. század elejétől a röpiratok, könyvek, nyomtatott vitairatok, plakátok, karikatúrák és vallási polemikus művek gyorsabban és nagyobb példányszámban terjedtek, mint a kéziratos korban. Ez a változás az egyházi és világi hatóságokat egyaránt új ellenőrzési formák kialakítására ösztönözte.
Az egyház nem magát a könyvnyomtatás technikáját ítélte el általánosan. A nyomtatást a katolikus intézmények is használták liturgikus, teológiai, bibliai, jogi és iskolai művek terjesztésére. Az egyházi aggodalom elsősorban arra irányult, hogy a nyomtatás révén a hit- és erkölcstani szempontból kifogásoltnak ítélt írások is gyorsan és széles körben terjedhettek. Ezért a 15–16. század fordulóján a könyvvizsgálat kérdése egyre fontosabbá vált.
A megelőző könyvvizsgálat korai formái több helyi kezdeményezésben is megjelentek. A Kölni Egyetem, a mainzi és würzburgi egyházi hatóságok, valamint más német és itáliai központok már a reformáció előtt is alkalmaztak könyvvizsgálati intézkedéseket. VIII. Ince pápa 1487-es rendelkezése és X. Leó pápa 1515-ös Inter sollicitudines bullája már általánosabb egyházi előzetes ellenőrzést írt elő. Schwedt szerint X. Leó bullája a reformáció előtt vázolta fel azt a gyakorlatot, amely a későbbi évszázadokban a katolikus könyvcenzúra egyik alapja lett: a kéziratokat nyomtatás előtt a püspök, megbízottja vagy az inkvizítor vizsgálta, Rómában pedig a pápa vikáriusa és a pápai palota teológusa.
Helyi tiltójegyzékek a római Index előtt
A római Index előtt több helyi és regionális tiltójegyzék létezett. A Magyar Katolikus Lexikon a lőveni egyetem 1540-es és a párizsi egyetem 1544-es jegyzékét említi elsőként. Más szakirodalmi összefoglalók az első párizsi nyomtatott indexet 1544-re, a lőveni teológiai fakultás jegyzékeit pedig 1546, 1551 és 1558 évekre teszik. Az eltérő évszámok részben abból adódnak, hogy a helyi katalógusok, egyetemi döntések és nyomtatott jegyzékek nem mindig ugyanazon intézményi formát jelentették.
A 16. század közepén több itáliai városban, így Velencében, Milánóban és Firenzében is megjelentek tiltójegyzékek vagy könyvellenőrzési rendeletek. Ezeket a helyi egyházi és világi hatóságok együttműködése, illetve olykor konfliktusa határozta meg. A nyomtatás jelentős központjának számító Velencében különösen élesen jelentkezett a kiadók gazdasági érdeke és a vallási-politikai ellenőrzés igénye közötti feszültség.
A római Index története
IV. Pál indexe
A római inkvizíciót III. Pál pápa 1542-ben szervezte újjá. A Szent Officium feladata a hit tisztaságának védelme és az eretnekséggel kapcsolatos ügyek vizsgálata volt. A könyvek ellenőrzése ennek a feladatkörnek részeként jelent meg. IV. Pál pápa idején a Szent Officium készítette el az első római tiltójegyzéket. A szakirodalom szerint egy 1557-es előkészítő változat nem vált általánosan kihirdetett hivatalos jegyzékké; az első nyilvánosan megjelent római Index 1559-ben látott napvilágot.
Az 1559-es pápai Index szigorú szerkezetű volt, és három fő csoportot különböztetett meg: olyan szerzőket, akiknek valamennyi műve tiltott volt; olyan szerzőket, akiknek csak meghatározott művei szerepeltek a listán; névtelenül megjelent tiltott műveket.
A jegyzék tartalmazott továbbá bizonyos kiadókat, nyomdászokat, bibliakiadásokat és vallási műveket is. IV. Pál Indexét már kortárs katolikus körökben is túl szigorúnak tartották. A Szent Officium 1559. június 14-i Moderatio Indicis librorum prohibitorum című enyhítő rendelkezése mérsékelte az eredeti szabályokat; ennek szövegét csak a 20. század elején fedezték fel újra a Vatikáni Könyvtár egyik kéziratában.
A tridenti Index
A tridenti zsinat a katolikus reform és a protestáns reformációra adott válasz keretében foglalkozott a könyvek ellenőrzésének kérdésével is. A zsinat a kérdés végleges rendezését a Szentszékre bízta. Az ennek eredményeként megjelent, 1564-es tridenti Indexet IV. Piusz pápa hirdette ki. Ez lett a későbbi római Indexek szerkezetének és szabályozásának egyik alapja.
A tridenti Index jelentős újítása az volt, hogy nemcsak tiltott műveket sorolt fel, hanem általános szabályokat is adott. Ezek meghatározták, hogy mely művek tiltottak önmagukban, melyek szorulnak javításra, milyen feltételekkel olvashatók bizonyos bibliafordítások, hogyan kell eljárni a könyvek előzetes vizsgálatakor, valamint milyen engedélyek szükségesek a tiltott könyvek olvasásához vagy birtoklásához.
A tridenti szabályok szerint egyes művek nem végleges és feltétlen tilalom alá estek, hanem csak addig, amíg ki nem javították őket. Ezt fejezték ki a donec corrigatur („amíg ki nem javítják”) vagy donec expurgetur („amíg meg nem tisztítják”) formulák. Ez a gyakorlat vezetett az Index expurgatorius, vagyis a javítandó, megtisztítandó könyvek jegyzékének kialakulásához.
Az Index Kongregáció