II. Richárd (angolul Richard II; 1367. január 6. – kb. 1400. február 14.) Anglia királya 1377-től 1399-es lemondatásáig.
Richárd apja, a százéves háborúban hírnevet szerzett Eduárd trónörökös, a Fekete Herceg 1376-ban meghalt; nagyapja, III. Eduárd a következő évben bekövetkezett halálakor így a tíz éves Richárd lépett az angol trónra. Uralkodásának első éveiben nagybátyjai, Genti János és Woodstocki Tamás asszisztálásával kormányzótanácsok vezették helyette az országot. Anglia válságos időket élt, a franciákkal folytatott százéves háború mellett 1381-ben Wat Tyler vezetésével parasztfelkelés tört ki. A fiatal király fontos szerepet játszott a lázadás elfojtásában. Apjától és nagyapjától eltérően Richárd nem volt harcos alkat és békére törekedett Franciaországgal. Politikájának központi eleme volt a királyi tekintély megerősítése és hogy kevésbé függjön a főurak haderejétől, megerősítette a királyi magánhadsereget. Udvarában támogatta a művészeteket és a kultúrát és olyan atmoszférát alakított ki, amelyben az eszményített uralkodó alakja állt a középpontban.
Mivel a király csak tanácsadóinak kis csoportjára támaszkodott, a befolyásos főurak "folyamodó lordoknak" nevezett csoportja 1387-ben a parlamentet a maga oldalára állítva átvette a hatalmat a kormányzat fölött. 1389-re Richárd visszanyerte az irányítást és a következő nyolc évben viszonylagos békében élt korábbi ellenfeleivel. 1397-ben viszont, mikor már elég erősnek érezte magát, lesújtott rájuk, többeket kivégeztetett vagy száműzött. A következő két évben ún. "zsarnokságot" vezetett be, amelyben az uralkodói akaratot a törvény felett állónak tekintette. 1399-ben meghalt nagybátyja, Genti János lancasteri herceg, Richárd pedig élethossszigra hosszabbította, fia Henry Bolingbroke száműzetését, akit korábban egy párbaj ürügyén tiltott ki országából. 1399 nyarán, kihasználva Richárd írországi távollétét, Bolingbroke visszatért Angliába és maga mellé állítva a közhangulatot, lemondatta Richárdot és IV. Henrik néven királlyá koronáztatta magát. A yorkshire-i Pontefract várában fogságban tartott Richárdot 1400. február 14-re halálra éheztették.
Richárd megítélését jelentős mértékben befolyásolta William Shakespeare II. Richárd című drámája, melyben negatívan ábrázolta az uralkodót és őt tette felelőssé az angol történelem következő századának kaotikus viszonyaiért és a rózsák háborújáért. A 19. század végének és 20. század elejének történészei egyenesen elmebetegnek tartották. Mai megítélése sokat javult, bár túlzott centralizációs törekvéseivel hozzájárult saját bukásához és nárcisztikus személyiségzavara is befolyásolhatta döntéseit, különösen uralkodásának utolsó éveiben.
Gyermekkora és trónra jutása
Richárd Eduárd walesi herceg és angol trónörökös (III. Eduárd legidősebb fia), valamint felesége, Joan of Kent második fia volt (bátyja, Eduárd öt évesen meghalt). A trónörökös (ragadványnevén a Fekete Herceg) tehetséges hadvezérnek bizonyult a százéves háború korai szakaszában, különösen az 1356-os poitiers-i csatában szerzett nagy hírnevet. 1370-ben Kasztíliában elkapta a vérhast, amiből soha nem épült fel teljes mértékben és a következő évben visszatért Angliába.
Richárd 1367. január 6-án született az akkor Angliához tartozó Aquitániai Hercegség kikötővárosa, Bordeaux érseki palotájában. A korabeli források szerint három király (Kasztília, Navarra és Portugália urai) állt a bölcsőjénél.Tuck (2004). Erre az anekdotára és vízkeresztnapi születésére lehet visszavezetni azt, hogy a wiltoni diptichon táblaképén a háromkirályok között ábrázolják.Gillespie and Goodman (1998), p. 266. Apja hosszú betegeskedés után 1376 júniusában meghalt. A parlament alsóháza attól tartott, hogy nagybátyja, Genti János elbitorolja a trónt, ezért Richárdot sietve felruházták apja minden rangjával, beleértve Wales hercegségét is.
A következő évben, 50 évnyi uralkodás után 1377. június 21-én meghalt Richárd nagyapja, III. Eduárd király, aki ekkor már jó ideje beteges és gyenge volt. Anglia trónját a tíz éves Richárd örökölte, akit július 16-án koronáztak meg a westminsteri apátságban. Genti János ambícióitól tartva nem nagybátyjaira bízták a régensséget,McKisack (1959), 399–400. o. hanem az egymást követő ún. "folytonos tanácsok" segítették a kiskorú király uralkodását, amelyektől Jánost távol tartották. Ő azonban – öccsével, Thomas of Woodstockkal, Gloucester 1. hercegével együtt – kezdetben így is jelentős hatást gyakorolt a kormányzatra, bár a királyi tanácsadók, mint Sir Simon de Burley és Robert de Vere, Írország 1. hercege egyre inkább átvették a király ügyeinek irányítását. Három év alatt a tanácsadók teljesen elvesztették az alsóház bizalmát és 1380 után megszüntették a tanácsokat. Az elégedetlenséghez a súlyos adók is hozzájárultak: 1377 és 1381 között három alkalommal is különadóakat vetettek ki, amelyek bevételét a sikertelen franciaországi hadjáratokra fordították.Harriss (2005), 445–6. o.
A parasztfelkelés
Bár az angol parasztok felkelésének közvetlen kiváltó oka az 1381-es különadó volt, a földbirtokosok és földművesek közötti konfliktus a nagy pestisjárvány utáni gazdasági és demográfiai változásokra vezethető vissza. A nyílt lázongás 1381 májusának végén kezdődött Kentben és Essexben, majd június 12-én a Wat Tyler, John Ball és Jack Straw vezette felkelők a London melletti Blackheathben gyűltek össze. Genti János Savoy palotáját felgyújtották és megölték Simon Sudbury canterburyi érseket (aki a lordkancellári tisztséget is viselte), valamint Robert Hales főkincstárnokot.Harriss (2006), 230–1. o. A parasztok a jobbágyság teljes eltörlését követelték.Harriss (2006), 231. o. A király és tanácsadói a londoni Towerbe húzódtak vissza és belátva, hogy nincsen elég erejük a lázadók szétkergetésére, tárgyalásokat kezdeményeztek.Saul (1997), 67. o.
Nem tudni, hogy az ekkor tizennégy éves Richárd milyen mértékben vett részt a tanácskozásokban, bár egyes történészek véleménye szerint ő is a tárgyalásos megoldás híve volt. Június 13-án a király kihajózott a Temzére, de a folyóparton Greenwichnél tolongó tömeg miatt nem tudott kikötni és visszatért a Towerba.McKisack (1959), 409. o. Másnap kilovagolt és Mile End-nél találkozott a lázadókkal, ahol elfogadta azok feltételeit; engedékenysége csak feltüzelte a parasztokat, akik folytatták a fosztogatást és gyilkolást.Saul (1997), 68–70. o. A következő napon Wat Tylerrel tárgyalt a londoni Smithfieldben és megerősítette, hogy a elfogadja feltételeiket, de a lázadók vezérét nem győzte meg szándékai őszinteségéről. A király emberei kezdtek türelmetlenné válni, veszekedés tört ki és végül William Walworth londoni polgármester lerántotta Tylert a lováról és megölte őt.Saul (1997), 70–1. o. Mikor a felkelők rájöttek mi történt, majdnem összecsapás kezdődött, de a király lélekjelenlétével megakadályozta a vérontást. "Én vagyok a ti kapitányotok, kövessetek!" kiáltotta és elvezette a tömeget a helyszínről. Walworth eközben összegyűjtötte a fegyvereseit, hogy bekerítse a paraszthadsereget, de Richárd megkegyelmezett nekik és megengedte hogy szétszéledjenek és visszatérjenek otthonaikba.McKisack (1959), 413–4. o.
Richárd röviddel ezután visszavonta a megígért szabadságjogokat és kegyelmet, és mivel a lázongás továbbra is folytatódott, maga ment Essexbe, hogy elfojtsa az ottani felkelést. Június 28-án Billericaynél legyőzte az utolsó fegyveres csoportot is és gyakorlatilag leverte a parasztok felkelését. Fiatal kora ellenére Richárd bátran és határozottan kezelte a válsághelyzetet. Valószínű azonban, hogy a történtek miatt hajlott később az abszolutizmusra, nem tűrte az engedetlenséget és a királyi tekintély kétségbevonását; ezek a tulajdonságai azonban más körülmények között bukásához vezettek.
Nagykorúvá válása
A parasztfelkelés elfojtása után Richárd első jelentősebb tette az volt, amikor 1382. január 20-án feleségül vette IV. Károly német-római császár lányát, Luxemburgi Annát (Zsigmond magyar király nővérét).Saul (1997), 90. o. A házasság diplomáciai szempontból is fontos volt; a nyugati egyházszakadás miatt a birodalom fontos szövetséges lehetett Franciaország ellen. Ennek ellenére a házasságnak nem volt támogatottsága Angliában és bár Richárd jelentős összegeket juttatott a németeknek, ez nem eredményezett katonai sikereket a franciákkal szemben.Saul (1997), 94–5. o. Gyerekük nem született. Anna 1394-ben pestisben meghalt, férje pedig őszintén meggyászolta.Saul (1997), 225. o.
A házasság megszervezésének kulcsfigurája Michael de la Pole volt, akiben Richárd teljesen megbízott és a király nagykorúvá válása után fokozatosan egyre fontosabb tisztségeket töltött be az udvarban és a kormányzatban is.Saul (1997), 117–20. o. De la Pole gazdag kereskedőcsaládból származott, a parlamentben fel is hánytorgatták ellene, hogy alacsony sorból emelték grófi rangraSaul (1997), 118. o. A főurak közül sokan ellenérzéssel fogadták, amikor Richárd 1383-ban lordkancellárrá nevezte ki, két évvel később pedig létrehozta számára a Suffolk grófja címet.Saul (1997), 117. o. Az uralkodó belső köreinek másik prominens figurája Robert de Vere volt, Richárd közeli barátja és kegyence, akinek személyét az arisztokrácia szintén rosszallotta, különösen miután 1386-ban kinevezték Írország hercegének.McKisack (1959), 425, 442–3. o. A királlyal szemben amúgy rosszindulatú krónikás, Thomas Walsingham azt sugallta, hogy Richárd és de Vere között homoszexuális kapcsolat állt fenn.Saul (1997), 437. o.
A franciaországi háborút illetően az angol elit megosztott volt. Az udvari párt inkább tárgyalt volna, míg Richárd nagybátyjai, Genti János és Woodstocki Tamás hadjáratot sürgettek. Henry Despenser norwichi püspök keresztesháborút hirdetett a hamis pápát (VII. Kelemen) követő franciák ellen, akik akkor szállták meg Flandriát. A hadjárat azonban csúfos kudarcba fulladt. Richárd ezért inkább könnyebb ellenfelet keresett és a franciákkal szövetséges skótok ellen fordult. 1385-ben maga vezetett egy büntetőexpedíciót északra,Ellis, Nicolas, Nicolas Harris, 'Richard II's army for Scotland, 1385', in Archaeologia, vol. 22, (1829), 13–19 de semmit sem sikerült elérnie, a skótok egyszer sem bocsátkoztak vele csatába.Saul (1997), 142–5. o. Eközben a franciák inváziót készítettek elő Dél-Angliába, csak a flandriai Gent lázadása akadályozta meg, hogy végre is hajtsák tervüket.Saul (1997), 145–6. o. A kudarcok tovább rontották Richárd és nagybátyja, Genti János viszonyát, aki 1386-ban el is hagyta Angliát (állítólag életét is féltve), hogy megpróbálja megszerezni Kasztília trónját. János távozása után az elégedetlenkedők élére Woodstocki Tamás (aki ekkor már Gloucester hercege volt) és Richard Fitzalan, Arundel grófja álltak.
Az első válság (1386–88)
1386-ra a francia invázió veszélye csak tovább nőtt. Az októberi parlamenten Michael de la Pole kancellári minőségében addig példátlan mértékű különadó kivetését kérte a védekezés megszervezésére.Saul (1997), 157. o. A parlament (az ún. "csodálatos parlament", amelyet Gloucester és Arundel felbujtott a király ellen) azonban nem volt hajlandó megszavazni az adót, amíg a kancellár hivatalában marad.McKisack (1959), 443. o. Richárd erre úgy válaszolt, hogy még egy mosogatólányt sem bocsátana el a konyhájából a parlament követelésére.Saul (1997), 157–8. o. A felfokozott hangulatú vitában már lemondatással fenyegették a királyt, aki végül beadta a derekát és menesztette de la Pole-t.Saul (1997), 158. o. Helyére bizottságot állítottak, amely egy éven át felügyelte a király pénzügyeit.Harriss (2005), 459. o.
Richárdot nagyon feldúlta királyi tekintélyének csorbítása és 1387 februárjától novemberig bejárta az országot, hogy felmérje és megerősítse támogatottságát.Tuck (1985), 189. o. Cheshire-ben elkezdett kiépíteni egy, a koronához hű hatalmi központot és kinevezte Chester főbírájává barátját, de Vere-t.Goodman (1971), 22. o. Robert Tresilian országos főbírótól beszerzett egy állásfoglalást, miszerint a parlament viselkedése törvénytelen és felségsértő volt.