A világbajnokjelöltek versenye (Candidates Tournament) a sakkozás kiemelkedő erősségű sporteseménye, amelynek funkciója, hogy kiválassza azt a versenyzőt, aki a világbajnoki címért megmérkőzhet a regnáló sakkvilágbajnokkal. Először 1950-ben rendezték meg. Az első győztes a szovjet Mihail Botvinnik volt, aki győzelmével egyúttal a világbajnoki címet is megszerezte, mivel Alekszandr Aljechin 1946-ban bekövetkezett halála miatt a sakkvilágbajnoki címnek nem volt védője. A sakk történetében még egy alkalommal, a 2007-es sakkvilágbajnokságon fordult elő, hogy a világbajnokjelöltek versenyének győztese egyben a címet is megszerezte, a többi alkalommal a győztes a világbajnokkal való mérkőzés jogát szerezte meg. A verseny mind a nyílt (amelyen a férfiak és a nők egyaránt részt vehetnek), mind a női sakkvilágbajnoki versenysorozat részét alkotja.

A világbajnokjelöltek versenyének lebonyolítási módja időnként változott, formája 1965-ig többfordulós körmérkőzés, ezt követően kieséses párosmérkőzés volt a kvalifikációt szerzett (általában 8, legfeljebb 15) versenyző között. A világbajnokjelöltek versenyébe többszörös kvalifikációs versenysorozat eredményei alapján juthatnak be a versenyzők. A kvalifikációs versenysorozat részei: a zónaversenyek, kontinensbajnokságok, korábban a zónaközi döntők, amelyeket 2005-ben felváltotta a sakkvilágkupa, és 2008 óta a FIDE Grand Prix versenysorozat összesített eredménye is kvalifikációra jogosít. A versenyt megelőző fél év átlagos Élő-pontszáma alapján a legmagasabb pontszámú egy, legfeljebb két versenyző, valamint az előző világbajnoki döntő vesztese számára is biztosított a részvétel.

2019-től a korábbi zónaközi döntők mintájára egy 105 résztvevős svájci rendszerű versenyt rendeznek FIDE Chess Grand Swiss néven, amelyen a világranglista első 100 helyezettje, valamint a junior és a szenior világbajnok vehet részt. Ugyancsak 2019-től a nők számára is rendeznek világbajnokjelölti versenyt.

Története Az 1886-os első hivatalos világbajnokságtól kezdődően a regnáló sakkvilágbajnok kedve szerint alakíthatta ki a világbajnoki mérkőzések feltételeit, és választhatta ki ellenfelét. A feltételek között jelentős szerepe volt a díjalapnak, amelynek előteremtése sok kiváló mester – többek között az egy ideig a világranglistát is vezető magyar Maróczy Géza – számára lehetetlenné tette a világbajnoki cím elérését. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) már megalakulása, 1924 óta próbált beavatkozni a férfi és női világbajnokság menetébe, olyan szabályokat alkotva, amelyek biztosítják a címért folyó versengés nyíltságát és azt, hogy valóban a legerősebb játékos viselje a címet.

A FIDE 1927-ben elismerte Capablanca világbajnoki címét, és az elkövetkezendő években arra összpontosított, hogy a világbajnok kihívójának kiválasztásában legyen döntő szerepe. Ennek érdekében 1935-ben olyan határozatot hozott, hogy a világbajnoki mérkőzések befejezését követően „listát kell felállítani azokról a mesterekről, akik az előző hat évben legalább háromszor egyedüli vagy holtversenyes első helyezést értek el olyan versenyen, amelyen legalább 14 résztvevő játszott, és amelyen a résztvevők legalább 70%-a nemzetközi mester volt. Kizárólag csak a listán szereplő versenyzők közül kerülhet ki a világbajnok következő kihívója.”

Az 1938-as AVRO-verseny A listán szereplők közül a kihívó személyének kiválasztását illetően 1937-ben hoztak döntést. E szerint: „a listán szereplő versenyzők kétfordulós körmérkőzésen döntik el, hogy közülük ki lesz a világbajnok következő kihívója”. E határozat értelmében kezdték el szervezni az 1938. évi AVRO-versenyt, amelyen a tervek szerint a listán szereplő játékosok mellett az 1937-es Euwe–Aljechin-mérkőzés vesztese vesz részt. Euwe elfogadta a FIDE határozatát, és nyilatkozatot tett arról, hogy amennyiben az Aljechin elleni mérkőzésen megvédi címét, a jövőben a FIDE szabályai szerint kiválasztott kihívó ellen veszi fel a küzdelmet. Aljechin nem tett ilyen értelmű nyilatkozatot, és miután Euwe elvesztette ellene az 1937-es világbajnoki visszavágó mérkőzést, így a FIDE elképzeléseihez a regnáló világbajnok hozzájárulása hiányzott. 1938-ban ennek ellenére ugyan megrendezték az AVRO-versenyt, a végeredményt azonban Aljechin nem tekintette a maga számára kötelezőnek, és a versennyel kapcsolatban ekkoriban már nem is hangoztatták annak világbajnokjelölti kiválasztó jellegét.

+ Az 1938-as AVRO-verseny végeredménye No. Név Ország 1 2 3 4 5 6 7 8 Össz-pontszám 1 Paul Keres XX 1 ½ ½ ½ ½ ½ 1 ½ ½ ½ 1 ½ ½ ½ 8½ 2 Reuben Fine 0 ½ XX 1 ½ 1 0 1 0 1 1 ½ ½ 1 ½ 8½ 3 Mihail Botvinnik ½ ½ 0 ½ XX ½ 0 1 ½ 1 ½ ½ 1 ½ ½ 7½ 4 Max Euwe ½ ½ 0 1 ½ 1 XX 0 ½ 0 ½ 0 1 1 ½ 7 5 Samuel Reshevsky 0 ½ 0 1 0 ½ 1 ½ XX ½ ½ ½ ½ 1 ½ 7 6 Alekszandr Aljechin ½ ½ 0 0 0 ½ 1 ½ ½ ½ XX ½ 1 ½ 1 7 7 José Raúl Capablanca 0 ½ ½ ½ ½ 0 1 0 ½ ½ ½ 0 XX ½ 1 6 8 Salo Flohr ½ ½ 0 ½ ½ ½ 0 ½ 0 ½ ½ 0 ½ 0 XX 4½

Aljechin halála utáni helyzet 1946. márciusban elhunyt a címvédő Aljechin, és ezzel minden akadály elhárult a FIDE azon törekvései elől, hogy teljes egészében kézben tartsa és szabályozza a világbajnokságok lebonyolítását. 1946. júliusban határozatot fogadtak el arról, hogy az 1938-as AVRO-verseny versenyzőinek részvételével rendezik meg a világbajnoki címet eldöntő tornát.A második világháború ideje alatt jelentős nemzetközi versenyre nem került sor, ezért ennél frissebb nagymesterverseny eredményét nem tudták figyelembe venni.

A FIDE 1946-ban Hágában meghatározta az egyéni világbajnokság további menetének szabályait. Eszerint háromévenként kell világbajnoki párosmérkőzést rendezni, amelyet meg kell előznie a világbajnokjelölt személyét kiválasztó versenysorozatnak, amely zónaversenyekből, egy zónaközi versenyből és egy világbajnokjelölti tornából áll. A versenysorozat győztese játszhat 24 játszmás párosmérkőzést a regnáló világbajnokkal.

A FIDE döntött arról is, hogy a párosmérkőzés döntetlen eredménye esetén a világbajnok megtartja címét. Ha a kihívó megszerzi a világbajnoki címet, akkor a címét elvesztő exvilágbajnok, valamint a következő világbajnokjelölti versenysorozat győztese a regnáló világbajnok részvételével hármas körmérkőzésen dönti el a világbajnoki cím sorsát. Ez a szabály később többször változott. 1957-ben előbb úgy módosult, hogy a címét vesztő világbajnok egy év elteltével visszavágóra hívhatja ki a regnáló világbajnokot, majd később, 1963-tól a visszavágó lehetősége megszűnt. Ilyen hármas körmérkőzésre a sakkozás történetében egyetlen alkalommal került sor: az 1956-os női sakkvilágbajnokság során.

1993-ban az akkori világbajnok Garri Kaszparov megalapította a Professzionális Sakkozók Szövetségét (PCA), és a PCA fennállása (1993–2007) között két világbajnokot tartottak nyilván. A PCA világbajnoka viselte a „klasszikus sakkvilágbajnok”, míg a FIDE világbajnoka a FIDE-világbajnok címet. Ez idő alatt, 1996–2007 között a FIDE nem rendezett világbajnokjelölti versenyt, a FIDE-világbajnoki címet a zónaversenyeken kvalifikációt szerzett 100–128 versenyző részvételével rendezett, úgynevezett „knock-out” formátumú, egyenes kieséses párosmérkőzések sorozatának megnyerésével lehetett megszerezni.

2010-ben tértek vissza a világbajnokjelöltek versenyének többszakaszos kvalifikációs rendszeréhez, 2013 óta a világbajnokjeltek versenyébe jutott nyolc versenyző kétfordulós körmérkőzésen dönt a kihívó személyéről.

1948–96: Zónaközi döntők és világbajnokjelölti versenyek