A vlorai nemzetgyűlés (albán kuvendi kombëtar i Vlorës) az albán nép választott küldötteiből és az első Balkán-háború elől menekülő történelmi nagycsaládok vezetőiből álló, 1912. november 28. és december 4. között Vlora városában ülésező általános nemzetgyűlés volt, amelynek során november 28-án kikiáltották az Oszmán Birodalomtól független, szabad és önálló Albániát. Noha 1912 szeptemberére az albánok a török kormánytól már garanciákat kaptak arra, hogy megszervezhetik területi autonómiájukat (Albánia vilajet), az októberben kitörő első Balkán-háborúban a töröknek hadat üzenő Balkán-szövetség tagállamai, Montenegró, Szerbia és Görögország hadseregei bevonultak az albán lakta területekre. Jóllehet, az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország elviekben támogatták az autonóm Albánia megőrzését, mégis tétlenül szemlélték, hogy Albánia balkáni szomszédjai a háború első két hónapja során elfoglalták az ország nagy részét. Egyedül az ostromlott Shkodra és Janina, valamint Vlora szűkebb térsége maradt oszmán, illetve albán kézen.
A magukra maradt albánok lépéskényszerbe kerültek, és legkülönfélébb csoportjaik keresték a módját, hogyan nyerhetnék el a nagyhatalmak támogatását és őrizhetnék meg országuk területi egységét. Nagy tekintélyű politikai vezetőjük, Ismail Qemali kísérlete vezetett sikerre: szervezésében Vlorába nemzetgyűlést hívtak össze, amelynek során 1912. november 28-án kikiáltották országuk függetlenségét, egyúttal december 4-én megalakították a Qemali vezette ideiglenes kormányzatot, amelynek székhelye Vlora lett. A nemzetgyűlés nem határozott az új ország államformájáról és alkotmányáról; ennek jogát egy majdani nemzetközi bizottság hatáskörébe utalta. A Qemali-kabinetnek számos bel- és külpolitikai akadállyal kellett szembeszállnia: hatalmuk mindössze Vlora környékére terjedt ki, az albánság tényleges támogatottsága nélkül végezték munkájukat, és a nagyhatalmak is csak 1913 júliusában ismerték el végleg a független Albániát.
A függetlenség kikiáltásának napja első évfordulójától, 1913. november 28-ától Albánia nemzeti ünnepe.
Előzmények
Az Oszmán Birodalmon belüli területi autonómiáért küzdő albánok az előző évekhez hasonlóan 1912 áprilisában ismét fegyvert ragadtak és fellázadtak. A Koszovóból kiinduló felkelés kiterjedt az albán lakta területek egészére, és a demoralizálódott török hadsereg elleni győzelmeiket követően a török kormányzat tárgyalóasztalhoz ült velük. A felkelők egyik vezetője, Hasan Prishtina tizennégy pontban foglalta össze a lázadók követeléseit, amelyek nagy részét a török kormányzat 1912. szeptember 4-én véglegesen jóváhagyta. Ezzel megnyílt az út a birodalmon belüli Albánia vilajet megszervezéséhez.Jelavich 1996:II/83; Szabó 1999:80; Pearson 2004:24–27; Csaplár 2010:216–220; Elsie 2013:371.
jobbra|bélyeg|300px|Szerb katonatisztek az albániai Lezhánál 1912-ben Október 8-án azonban Montenegró hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, ezzel kitört az első Balkán-háború, amelynek hadi eseményei elszakították az autonómiájukat frissen kivívott albánokat a birodalomtól. Montenegró azonnal három hadosztályt indított el az albániai Shkodra városa ellen, kisebb csapataik pedig a környező területek elszakításáért harcoltak.Szabó 1999:80; Pearson 2004:29; Csaplár 2010:250. Október 17-én a Porta hadat üzent Szerbiának és Bulgáriának, másnap pedig a Balkán-szövetség negyedik tagja, Görögország is belépett a háborúba.Pearson 2004:29. A szerbeknek szintén megvoltak a maguk expanziós törekvéseik Albánia területén: Koszovó és Észak-Albánia nagy részét szerették volna országukhoz csatolni, elsősorban azzal a távlati céllal, hogy boszniai álmaik szertefoszlását – vagyis Bosznia Osztrák–Magyar Monarchia általi annektálását – követően a shëngjini és durrësi kikötők elfoglalásával biztosítsák kijutásukat az Adriai-tengerhez. Csapataik behatoltak az albánok lakta területekre, október 22-én elfoglalták Prizrent, majd az elkövetkező napokban megvívott kumanovói csatában diadalmaskodva délnek szorították a török sereget.Pearson 2004:30; Csaplár 2010:250, 254. A görögök sem késlekedtek sokáig, szemük előtt lebegett Dél-Albánia (vagy az ő olvasatukban Észak-Epirusz) elfoglalása legalább a Himara–Korça-vonalig, de kedvező esetben az Albániát nyugat–keleti irányban kettészelő Shkumbin völgyéig. Csapataik először a macedón területeket támadták, de november 3-án megkezdték az Albániához tartozó Észak-Epirusz lerohanását is. Ennek hatására november 5-én a délnyugat-albániai partvidék görög nemzetiségű települései (pl. Himara) elűzték az oszmán és albán hivatalnokokat, hogy előkészítsék a terepet az érkező görög katonaság számára.Pearson 2004:30; Csaplár 2010:250, 254–255. A görög csapatok tovább nyomultak északnak, november 10-én már Janinát vették ostrom alá, emellett november 18-án a Macedóniában előretörő hadosztályaik találkoztak az északról nyomuló szerb csapatokkal, ezzel az albán lakta területek végleg elszakadtak az Oszmán Birodalomtól.Pearson 2004:31, 32; Csaplár 2010:254. A helyzet súlyosságát érzékeltethetik a számadatok: a kisebb, fős sereget felvonultató Montenegró mellett Szerbia öt hadosztályba szervezett hadereje főt, Görögország két hadserege és irreguláris alakulatai mintegy főt tettek ki. Ezzel szemben állt az oszmán haderő európai alakulatait kitevő katona, amelyből az albán területeket legfeljebb -es haderő védte, abból is a montenegróiak által ostromolt Shkodra védelmére rendezkedett be.Csaplár 2010:252–255.
Az albánkérdés az európai nagyhatalmi diplomáciában jobbra|bélyeg|220px|Leopold von Berchtold, a Monarchia külügyminisztere Az első Balkán-háború fejleményeinek fényében a nagyhatalmak a bevett diplomáciai csatornákon az albánkérdés kapcsán is egyeztették nézeteiket. A leghatározottabb álláspontot az Osztrák–Magyar Monarchia képviselte: már szeptember elején jelezte, hogy támogatja a status quót, azaz az albánok területi integritásának megőrzését, nem utolsósorban abból a megfontolásból, hogy megakadályozza a szerbek és rajtuk keresztül az oroszok kijutását az Adriai-tengerhez. A Monarchia a katonai beavatkozás elvi lehetőségétől sem riadt vissza, sőt a vezérkar sürgette is a megelőző katonai csapást, nevezetesen a Novi Pazar-i szandzsák megszállását, de erre nem került sor. Ugyanakkor Észak-Albánia szerb annexiója nem feltétlenül kedvezett volna az oroszoknak sem, az osztrák–orosz kapcsolatok ugyanis Bosznia Monarchia általi annexiója óta megromlottak, és minden további konfliktus csak feszültebbé tette volna a már így is kiélezett diplomáciai viszonyt. Így Oroszország szintén támogatta a status quót, és ebben Nagy-Britannia és Franciaország is melléállt. Egy balkáni háború kapcsán megfogalmazódó aggodalmaikat diplomáciai úton közölték a Balkán-szövetség országainak képviselőivel is. Ezek a szóban, négy fal között elhangzott elköteleződések és figyelmeztetések azonban nem vehették elejét a háború kirobbanásának. Ráadásul a nagyhatalmak egyike, Németország és uralkodója, II. Vilmos eleinte nyíltan nehezményezte a Monarchia álláspontját, egyfelől Bosznia okkupációja után veszélyesnek tartotta a szerb expanziós törekvések megállítását, másfelől húga, a görög trónörökös felesége, Zsófia hercegnő révén maga is albánellenes érzelmeket táplált.Jelavich 1996:II/90; Pearson 2004:30–31; Csaplár 2010:284–286; Zavalani 2015:154.
Október 19-én, a háború kitörése utáni héten a Monarchia vámuniót ajánlott fel Szerbiának, hogy a gazdasági integráció örvén késleltesse a balkáni konfliktusok súlyosbodását. A céljaikban meglehetősen eltökélt szerbek azonban csak időhúzásul ültek a tárgyalóasztalhoz, és színleg azzal a feltétellel egyeztek volna bele az ajánlatba, ha ezzel egy 50 kilométeres szerb tengerparti sáv jöhetne létre az Adrián; jól tudták, hogy az osztrákok számára ez elfogadhatatlan. November 9-én a német kormányon volt a sor, és diplomáciai csatornákon azzal a tervvel fordult Szerbiához, hogy Albánia őrizhesse meg területi egységét, de egy szerb nemzetiségű herceg uralma alatt. A szerb miniszterelnök, Nikola Pašić elutasította ezt az ajánlatot is, mondván, hogy Albánia önállósága semmilyen formában nem kívánatos, és a Balkán-szövetség országai maguk is képesek az albánhelyzet megoldására.Pearson 2004:30–31; Csaplár 2010:286–288.
Ezt követően a Monarchia Olaszországhoz fordult, hogy érdekközösségük mentén lépjenek fel közösen az albán status quo védelmében, az olaszokat ugyanis szintén súlyosan érintette volna az Otrantói-szoros túloldalának szerb kézre kerülése. Az osztrákok által tárgyalásra előkészített tervezet szerint csak az albán többségű területek lettek volna egy önálló Albánia részei, de Koszovó nagy részét (Gjakova, Peja és Prizren vidékét) a szerbeknek, a Thíamisz folyótól délre elterülő vidéket a görögöknek, és amennyiben sikeresen beveszik, Shkodra városát a montenegróiaknak engednék át. Ekkor merült fel első ízben az a forgatókönyv, hogy Albánia államformája a hercegség legyen, és a koronás fő ne az albán felekezetek valamelyikébe (katolikus, görögkeleti, muszlim) tartozzon, azaz egyszerűbben: ne albán legyen. Olaszország eleinte szkeptikusan fogadta a terveket, de végül megegyeztek és közösen léptek fel a bécsi Balkán-politika érvényesítéséért.Pearson 2004:32; Csaplár 2010:288–289. A háttérben a Monarchia képviselői titkos tárgyalásokat folytattak az albánok képviselőivel is, októberben Eqrem Vlorával, november 9-én pedig Ismail Qemalival, és a Monarchia egyre inkább elköteleződni látszott az albánkérdés mellett.Pearson 2004:31; Csaplár 2010:267–268.
A valóság azonban túllépett a papírra vetett terveken: 1912 novemberére nyilvánvalóvá vált, hogy a harcban álló Szerbia belátható időn belül elfoglalja az észak-albániai tengerparti területeket. November 13-án a Monarchia diplomáciai demarsot intézett Montenegróhoz, amelyben nehezményezte az albánok autonómiájának megsértését, nevesül Shkodra ostromát, illetve hogy a montenegrói hadmozgások alapján már Shëngjin és Lezha elfoglalása is a küszöbön áll (november 16-án valóban el is foglalták Shëngjint). Az olasz kormány hasonló értelmű leiratot intézett Montenegróhoz, a montenegrói uralkodó, I. Miklós azonban a leghatározottabban visszautasította mindkét diplomáciai iratot.Pearson 2004:31–32. A december 3-ai tűzszünetig a nagyhatalmak tehetetlenek voltak a fejleményekkel szemben.
Függetlenségi próbálkozások 1912 őszén Mi sem jellemzi jobban a korabeli albánság vezető rétegének regionális és érdekcsoportokra való töredezettségét, mint hogy erejük egyesítése helyett csoportjaik egymástól függetlenül vagy éppen egymással rivalizálva több kísérletet is tettek arra, hogy az albánok valamely formálisabb keretben döntsenek országuk sorsáról vagy csupán megnyerjék maguknak a nagyhatalmak támogatását.