Londoni nagyköveti konferencia (1912–1913)

A londoni nagyköveti konferencia (angol London Conference of Ambassadors) 1912. december 17. és 1913. július 29. között Londonban megrendezett nagyhatalmi tárgyalássorozat volt, amelynek fő célja az első Balkán-háborút lezáró, londoni egyezmény néven ismert békekötés előkészítése volt. A konferencia Sir Edward Grey brit külügyminiszter elnökletével, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország, Oroszország, Franciaország és Németország Londonba akkreditált nagyköveteinek részvételével zajlott. A háborúban érintett Balkán-félszigeti nemzetek – az Oszmán Birodalom, Bulgária, Görögország, Szerbia, Montenegró és Albánia – küldöttségei ugyan jelen lehettek a tárgyalássorozaton, de hozzászólási jogot nem kaptak.

Több részkérdés szerepelt a tárgyalássorozat napirendjén, amelyek közül a legneuralgikusabb a Balkán-szövetség országai által elfoglalt, de 1912. november 28-án függetlenségét kikiáltó Albánia státusának és Szerbia adriai-tengeri jogosultságának kérdése volt. Az albán ügyet támogató Monarchia és Olaszország, valamint a montenegrói és szerb területfoglalások jogosságát pártoló Oroszország és Franciaország szembenállása határozta meg a konferencia erőviszonyait. A végső döntés értelmében a nagykövetek konferenciája elismerte Albánia mint örökletes monarchia függetlenségét, megállapította államhatárait, és elrendelte a területfoglaló montenegrói, szerb és görög csapatok kivonását az albán területekről. Szerbia jogát egy adriai kikötőhöz nem ismerték el. A vita fősodra mellett a résztvevők döntöttek az Oszmán Birodalom nyugati határai, valamint a tengerszorosok (pl. Korfui-szoros) és a Dodekanészosz szigetcsoport hovatartozása felől is. A háborúban érintett felek 1913. május 30-án írták alá a döntést részletező londoni egyezményt.

A konferencia megszervezése Az Osztrák–Magyar Monarchia – akárcsak a megelőző időszakban – az albán függetlenség ügyének legfőbb támogatója volt a balkáni válságkezelésben, és ebben továbbra is számíthatott Olaszország támogatására. Elsődleges célja a szerb területfoglalások, különösen az adriai partvidéken elfoglalt albán kikötők (Shëngjin és Durrës) kérdésének felülvizsgálata volt.Jelavich 1996:II/93; Pearson 2004:35; Csaplár 2010:290. A Monarchia diplomatái 1912 novemberében olasz kollégáikkal már ismertették tervüket, amely az etnikailag albán többségű területek összekapcsolásával alakította volna ki egy önálló Albánia államhatárait, s ez Koszovó nagy részét, Prizren és Gjakova vidékét is magában foglalta volna.Pearson 2004:32, 35; Csaplár 2010:288–289. (A két ország közötti szövetség megalapozásul is tekinthetőek ezek a kezdeti érdekegyeztetések; egy olyan szövetségé, amelynek programja 1913–1914 folyamán először csak a háttérben, majd egyre nyíltabban az albán területek elfoglalása és egymás közötti felosztása volt.Pearson 2004:42.) Az ideiglenes albán kormány vezetőjét, Ismail Qemalit némiképp aggasztotta a Monarchia vehemenciája, mert eltökélt volt ugyan az albán területek visszaszerzésében, de úgy gondolta, a Monarchia magatartása Albánia jövőbeni, kívánatos jószomszédi kapcsolatait lehetetlenítheti el. Ennél fogva magának Qemalinak nem voltak ellenérzései egy olyan megoldással szemben sem, hogy a szerbek kereskedelmi célból hozzáférhessenek adriai kikötőikhez.Pearson 2004:35.

A brit külügyminiszter, Sir Edward Grey attól tartott, hogy az Albánia jövője feletti nagyhatalmi ellentétek csak tovább súlyosbíthatják az európai politikai helyzetet, és szélsőséges esetben az egész kontinensre kiterjedő háborúhoz vezethetnek. Ezért azzal a javaslattal állt elő, hogy az európai nagyhatalmak Londonba akkreditált nagykövetei az ő elnöklete alatt szervezzenek meg egy tárgyalássorozatot, amely a delegáló államok teljes felhatalmazásával, az első Balkán-háború lezárásaként Albánia státusa, Szerbia adriai jogosultságai, az Oszmán Birodalom nyugati határai, a tengerszorosok és a Dodekanészosz szigetek hovatartozása felől is döntene.Pearson 2004:35; Csaplár 2010:291, 292. A brit kezdeményezés találkozott a franciák és az oroszok szimpátiájával, az első Balkán-háború december 3-án megkötött fegyverszünete pedig ösztönzőleg hatott a többi nagyhatalomra is, és elfogadták a javaslatot.Csaplár 2010:290–291.

1912. december 17-én az ún. nagykövetek konferenciája a londoni Court of Saint Jamesben megkezdte a munkát.Pearson 2004:35; Csaplár 2010:291. A hat ország képviseletében az elnöklő Sir Greyen kívül Paul Cambon (Franciaország), Karl Max Lichnowsky herceg (Németország), Albert von Mensdorff-Pouilly-Dietrichstein (Osztrák–Magyar Monarchia), Guglielmo Imperiali (Olaszország) és Alekszandr Konsztantyinovics Benckendorff (Oroszország) voltak a nagyköveti konferencia állandó tárgyalói.Pearson 2004:35; Csaplár 2010:291; Elsie 2010:87. Az erőviszonyokat a Monarchia és Olaszország érdekszövetsége, valamint a velük szembehelyezkedő, a szerb és montenegrói álláspontokat támogató Oroszország és Franciaország alkotta platformok szembenállása határozta meg.Jelavich 1996:II/93; Csaplár 2010:291. A tárgyalásokon jelen voltak ugyan az Oszmán Birodalom, a balkáni nemzetállamok és Albánia küldöttségei is, de tárgyalási jogot nem kaptak.Csaplár 2010:291.

Albánia státusa és államhatárai

Első, 1912. december 17-én kezdődő megbeszéléseken a legneuralgikusabb pontként számon tartott Albánia jövőjét vették napirendre. A résztvevők legtöbbje arra hajlott, hogy a fiatal albán állam 1912. november 28-án kikiáltott függetlenségét és a december 4-én felálló ideiglenes nemzeti kormány fennhatóságát ne ismerjék el, de valamely formában mégis garantálják Albánia autonómiáját.Pearson 2004:36; Csaplár 2010:292. A vita során elmozdultak e kezdeti nézőponttól, és december 20-ai döntésükben a nagykövetek helybenhagyták, hogy az autonóm Albán Fejedelemség az Oszmán Birodalom protektorátusa alatt áll, semlegességét pedig a hat nagyhatalom delegáltjaiból felállítandó Nemzetközi Ellenőrző Bizottság garantálja.Jelavich 1996:II/93; Pearson 2004:36; Csaplár 2010:291; Elsie 2010:87, 200. Ugyancsak hosszas vita előzte meg a szerbek adriai-tengeri kijutásával kapcsolatos döntésüket, amelyben végül kötelezték Szerbiát, hogy csapatait visszavonja az albán területekről, de engedélyezték, hogy Shëngjinben kereskedelmi szabadkikötőt hozzon létre, amelyet egy nemzetközi ellenőrzés alatt álló vasútvonal kötne össze az anyaországgal (ez végül nem vált valóra).Pearson 2004:36; Csaplár 2010:291–292. A hírt az ideiglenes albán főváros, Vlora lakossága december 20-án népünnepéllyel fogadta.Csaplár 2010:292. Noha ekkor még Albánia államhatárairól nem határoztak, a nagyköveti konferencia első döntését a Monarchia sikerként, elképzelései keresztülviteleként könyvelte el.Pearson 2004:36. Az észak-albániai államhatár A nagykövetek 1913. január 2-án folytatták a tanácskozást, és március 22-éig döntést hoztak az albán állam északi és északkeleti határairól, amelyet a végül május 30-án aláírt londoni egyezmény foglalt össze.Pearson 2004:37, 39.

A tárgyalások kezdetén a Monarchia képviselője, Mensdorff-Pouilly ismertette elképzeléseiket az etnikai határok között létrehozandó albán államról. Ezen a ponton még nem pontos határokról, hanem a nagyobb települések hovatartozásáról volt szó. Az osztrák ajánlás Albánia határainak hozzávetőleges kijelölésekor abból indult ki, hogy az albán többségű Shkodra, Nyugat-Koszovó (Peja, Gjakova, Prizren) és a déli, epiruszi Janina városai az államhatárokon belül maradnak.Csaplár 2010:294. A Monarchiával szembehelyezkedő Oroszország bár elviekben egyetértett az etnikai határok figyelembevételével, de veszélyes és elfogadhatatlan szempontnak tartotta, hogy a háborút nyert Balkán-szövetség területszerzéseit legalább részben ne ismerjék el. Ezért az oroszok azt tartották kívánatosnak, ha az Ohrid–Szkopje-vonaltól északra fekvő koszovói területek szerb kézen maradnak, és ezeket egy folyosó köti össze Shëngjin kikötőjével, míg a Delvinától az Ohridi-tóig húzódó vonaltól délre eső területeket a görögök jogos területszerzésének ismerik el (azaz Saranda, Gjirokastra és Korça vidéke elszakadna Albániától).Csaplár 2010:294–295.

A két elképzelés közötti számottevő különbség feloldhatatlannak látszott, a nagykövetek tehát folytatták a tárgyalásokat. Január 17-én a Monarchia képviselője határozottan leszögezte, hogy Shkodra városának – tisztán albán jellege miatt, ráadásul osztrák egyházi protektorátus alatt lévő római katolikus központ lévén – feltétlenül Albániához kell tartoznia. Az orosz követ ismét azt az ellenérvet hozta fel, hogy ezzel a döntéssel a háborút nyert Montenegrót méltánytalanság érné. Hajlandónak mutatkoztak azonban a kompromisszumra, és azt a javaslatot vetették fel, hogy Shkodra városa lehet Albániáé, amennyiben a Shkodrai-medence montenegrói, a koszovói és macedóniai albán területek – Gjakova, Peja, Prizren, illetve Dibra vidéke – pedig szerbiai kézre kerülnek. A Monarchia e megközelítés kisebb módosításaival élt, amelyeket az oroszok nem fogadtak el, így a tárgyalások ismét megrekedni látszottak.Csaplár 2010:295. A háttérben a szentpétervári osztrák követ jelezte, hogy a patthelyzetet a két ország közötti diplomáciai viszony szenvedi meg, így Mensdorff-Pouilly osztrák követ január 27-én jelezte, hogy hajlandóak a Shkodrai-medencét átengedni Montenegrónak, amennyiben egyébként az államhatár kijelölésekor Koszovóban és Macedóniában figyelembe veszik az etnikai határokat. Az orosz követ, Benckendorff gróf ezzel egyetértett, bár a felekezeti szempontokat is javasolta felvenni a mérlegelendő szempontok közé. Gyakorlatilag ez érvként szolgálhatott amellett, hogy az etnikailag albán többségű, de ortodox metropolia Gjakova és Dibra szerb kézre kerülhessen.Csaplár 2010:295–296.

Shkodra, Gjakova és Dibra kérdésében tehát ismét megrekedni látszottak a nagyköveti konferencia tárgyalásai. A háttérben azonban Nikola Pašić szerb miniszterelnök jelezte, hogy Gjakova elvesztése kormánya bukásához és újabb konfliktus kiéleződéséhez vezethet.Csaplár 2010:296. Amikor február 19-én végül a Monarchia beleegyezett, hogy Dibra Szerbia része maradjon, az Oroszországnak már kevés volt: Gjakova immár szerb–orosz presztízskérdéssé vált. A Monarchia végül meghátrált, Shkodráért cserébe beleegyeztek a nyugat-koszovói városok elcsatolásába.Pearson 2004:40–41; Csaplár 2010:296. Az oroszok számára ez megfelelő kompromisszum volt, annál is inkább, mert a háttérben a shkodrai orosz követ tájékoztatta feletteseit arról, hogy a város tisztán albán lakosságú, emellett katolikus püspöki székhely, és Montenegró az elmúlt évtizedekben sem volt eredményes a területén élő albánok asszimilációjában, vagyis egy albán többségű terület annektálása csak tovább gyengítené a kis balkáni királyság stabilitását.Pearson 2004:40–41.

1913. március 22-én megszületett az Albánia északi–északkeleti határait rendezni hivatott londoni egyezmény első változata, bár aláírása még május 30-áig váratott magára. Ennek értelmében Shkodrát és a környező területeket, noha Montenegró továbbra is igényt tartott rá, Albániának ítélték. Ugyanakkor a koszovói és macedóniai területeket Szerbiának engedték át, beleértve az olyan albán többségű városokat, évszázadokon keresztül a hegyi albánság piachelyeit is, mint Peja, Gjakova, Prizren és Dibra.Pearson 2004:39; Csaplár 2010:296–297. Az északi Szandzsákon, a hoti, gruda és részben a kelmendi albán törzsek területein, valamint Plava és Gucia vidékén Montenegró és Szerbia osztozott.Pearson 2004:39; Elsie 2010:87, 311. Ez a döntés nem csupán albán lakta területeket, de termékeny szántóföldeket is elszakított Albániától – amelyekben egyébként is szűkölködött az alapvetően hegyvidéki ország –, emellett az a helyzet állt elő, hogy 800 ezer anyaországi albán mellett 500 ezer albán került az országhatárokon kívülre.Pearson 2004:39. Vö. Elsie 2010:lix.