I. Sándor, görögösen Alexandriai Alexandrosz (, latinul: Alexander Alexandrinus; 250 körül – 326 vagy 328) Alexandria püspöke, későbbi egyházi szóhasználattal pátriárkája volt a 4. század elején. A keresztény hagyomány szentként tiszteli. Jelentőségét elsősorban az adja, hogy püspöksége idején robbant ki az ariánus vita, amely a Fiú örök istenségének, az Atyához való viszonyának és a Szentháromság keresztény tanításának pontos megfogalmazásához vezetett.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, „Alexander, Patriarch of Alexandria, St.” szócikk.Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea: The Development and Meaning of Trinitarian Doctrine. Baker Academic, Grand Rapids, 2011.

Sándor nem egyszerűen Arius személyes ellenfeleként vált ismertté. A modern patrisztikai kutatás szerint szerepe abban állt, hogy az alexandriai egyház püspökeként megpróbálta megvédeni a Fiú örök, természet szerinti isteni eredésének tanát egy olyan teológiai értelmezéssel szemben, amely a Fiút az Atya akaratából létrejött, minden teremtménynél magasabb, de mégis teremtett közvetítőnek tekintette.Rowan Williams: Arius: Heresy and Tradition. 2. kiadás, Eerdmans, Grand Rapids, 2001.R. P. C. Hanson: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy, 318–381. T&T Clark, Edinburgh, 1988. A vitában Sándor helyi zsinatot hívott össze, kiközösítette Ariust és támogatóit, majd levelekben tájékoztatta a keleti és nyugati püspököket az ügy tanbeli tétjéről.

Az első nikaiai zsinaton (325) Sándor a nikaiai álláspont egyik fontos képviselője volt. A zsinat kimondta, hogy a Fiú az Atyával homoousziosz, vagyis „egylényegű”, és elítélte azokat a formulákat, amelyek szerint a Fiú „volt, amikor nem volt”, vagy a semmiből jött létre.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, „Arianism” szócikk. Sándor kíséretében ott volt fiatal diakónusa, Alexandriai Szent Atanáz, aki később utódja és a nikaiai hitvallás legismertebb védelmezője lett.

Neve, datálása és forrásai

Neve görögül Ἀλέξανδρος, latinul Alexander. Magyarul a Sándor és az Alexandrosz forma egyaránt előfordul. A „pátriárka” cím a későbbi alexandriai hagyomány visszavetítése: saját korában pontosabb alexandriai püspöknek nevezni, bár az alexandriai püspöki szék már ekkor is kiemelkedő tekintélyt gyakorolt Egyiptom, Líbia és Pentapolisz egyházai felett.

Életének pontos évszámai bizonytalanok. A magyar egyházi lexikoni hagyomány gyakran 326. április 17-ére teszi halálát, több modern kézikönyv azonban 328. április 18-át adja meg, és püspökségét 312-től 328-ig számítja.Magyar Katolikus Lexikon: „Alexandrosz” szócikk. A bizonytalanság részben abból fakad, hogy az események sorrendje — a nikaiai zsinat, Sándor halála, Atanáz utódlása és a meletiánus kérdés későbbi kiéleződése — az ókori forrásokban nem mindig azonos kronológiával szerepel.R. P. C. Hanson: The Search for the Christian Doctrine of God, 1988, az első nikaiai zsinat és közvetlen utóhatása tárgyalásánál.

Sándor életéről kevés önálló adat maradt fenn. A legfontosabb ókori források Szókratész Szkholasztikosz, Theodorétosz és Szozomenosz egyháztörténeti művei, valamint Alexandriai Szent Atanáz későbbi írásai. Sándortól néhány levél vagy levélrészlet maradt fenn, főként Theodorétosz közvetítésével; legismertebb ezek közül az a körlevél, amelyben Arius tanítása ellen érvel, és figyelmezteti a püspököket annak terjedésére.Theodorétosz: Egyháztörténet, I. könyv, különösen az Arius és Sándor vitáját tárgyaló részek.Szókratész Szkholasztikosz: Egyháztörténet, I. könyv. Magyarul lásd: Ókeresztény Írók sorozat, 9. kötet.

A források jelentős része a nikaiai álláspont későbbi győzelme felől tekint vissza Sándorra. Ezért a történeti értékelésben kerülni kell mind a hagiografikus leegyszerűsítést, amely Sándort kizárólag szentéletű védelmezőként mutatja be, mind azt az ellenkező végletet, amely a vitát pusztán egyházi hatalmi konfliktusra redukálja. A fennmaradt anyag alapján Sándor egyszerre volt lelkipásztor, egyházi kormányzó és teológiai vitaszereplő.

Alexandria egyházi és teológiai háttere

A 4. század eleji Alexandria a Római Birodalom egyik legfontosabb városa, valamint a görög nyelvű keresztény gondolkodás egyik központja volt. A városban régi hagyománya volt a bibliaértelmezésnek, a filozófiai műveltségnek és a teológiai vitának. Az alexandriai püspök kiemelt helyzetét az is mutatja, hogy később „pápának” is nevezték, de a városon belül a presbiterek — vagyis a püspök mellett működő felszentelt papok — jelentős tekintéllyel rendelkeztek. Ez a püspöki vezetés és a presbiteri tanítói tekintély közötti feszültség hozzájárulhatott az Arius körüli konfliktus kiéleződéséhez.

Sándor püspökségének kezdetén az egyiptomi egyházat nemcsak az ariánus vita, hanem a Meletiosz-féle szakadás is megterhelte. A szakadás a Diocletianus-féle üldözés utáni fegyelmi kérdésekből nőtt ki: Meletiosz lykopoliszi püspök szigorúbb álláspontot képviselt azokkal szemben, akik az üldözés idején megtagadták hitüket vagy engedményeket tettek. A meletiánusok saját püspököket és presbitereket állítottak, ami közvetlen kihívást jelentett Alexandria egyházi egysége számára.

Sándor egy másik fegyelmi problémával is szembesült: Kolluthosz alexandriai presbiter körével, aki a források szerint püspöki jogokat tulajdonított magának, és papokat, illetve diakónusokat szentelt. Ez mutatja, hogy Sándor püspöksége nem békés, egységes egyházi környezetben kezdődött, hanem olyan helyzetben, ahol a tanbeli és egyházfegyelmi kérdések szorosan összefonódtak.

Élete

Korai pályája és püspökké választása

Sándor korai életéről kevés adat áll rendelkezésre. Valószínűleg 250 körül született, és már elődei, Szent Péter és Akhillász idején jelentős szerepet töltött be az alexandriai egyházban. Egyes források szerint a híres alexandriai teológiai iskola vezetésében is szerepet vállalhatott, de ezt biztosan nem lehet igazolni.

Akhillász halála után Sándort választották Alexandria püspökévé. A pontos dátum vitatott: a források 312 vagy 313 körüli kezdettel számolnak. Az ókori hagyomány egy része szerint Arius kezdetben nem ellenezte Sándor megválasztását, sőt Philostorgiosz ariánus történetíró szerint támogatta is; más hagyomány, különösen Epiphaniosz, Arius sikertelen püspöki ambícióival magyarázta a későbbi konfliktust. A modern kutatás az ilyen személyes motivációkat óvatosan kezeli, mert az ókori polemikus történetírás gyakran magyarázta a tanbeli konfliktusokat irigységgel vagy sértett becsvággyal.

A püspökség korai éveiben Sándor Ariust bízta meg a Baukalisz nevű alexandriai templom vagy egyházi közösség vezetésével. Arius tehát nem kívülálló volt, hanem a püspöki egyházmegye egyik tekintélyes presbitere. Ez a tény fontos: a későbbi arianus vita nem egy külső vallási irányzat támadásaként kezdődött, hanem az alexandriai egyházon belüli tanbeli és fegyelmi vitaként.

Az Ariusszal való vita kezdete

A vita 318 körül vált nyílttá. A források szerint Sándor egyházi körben az Atya és a Fiú kapcsolatáról tanított, Arius pedig azzal vádolta, hogy tanítása a szabellianizmus felé hajlik. A szabellianizmus vagy modalizmus azt tanította, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem valódi személyes különbségek az egyetlen Istenen belül, hanem ugyanazon isteni személy különböző megjelenési módjai. A keleti keresztény teológusok közül sokan ettől a felfogástól tartottak, mert szerintük elmosta a Fiú valóságos különbségét az Atyától.

Arius válasza azonban Sándor és támogatói szerint túl messzire ment a másik irányban. Arius azt állította, hogy a Fiú nem öröktől fogva létezik úgy, mint az Atya; az Atya akaratából lett, minden teremtményt megelőz, de mégsem azonos isteni lényegű az Atyával. Sándor ezzel szemben a Fiú természet szerinti, örök isteni eredését védte. Tanítása nem későbbi, teljesen kidolgozott nikaiai terminológia volt, de már abba az irányba mutatott, amely a Fiú örök istenségét és az Atyával való belső, nem pusztán akarati egységét hangsúlyozta.

A vita tétje nem egyszerűen az volt, hogy milyen szóval kell nevezni Krisztust. A korabeli keresztény gondolkodás számára a kérdés az üdvösséget érintette: ha Krisztus csak teremtmény, még ha minden teremtménynél magasabb is, akkor miként közvetítheti az embernek Isten saját életét? Sándor és később Atanáz szerint a megváltás csak akkor valóságos, ha az emberré lett Fiú valóban Isten, nem pedig a teremtett világ egyik tagja.

A helyi zsinat és Arius kiközösítése

Sándor először helyi egyházi keretek között próbálta rendezni a vitát. A források szerint összehívta az alexandriai klérust, majd egy szélesebb egyiptomi zsinatot, amelyen Ariust és támogatóit hitvallás elfogadására szólították fel. Arius nem írta alá azt a formulát, amelyet Sándor és a vele tartó püspökök az apostoli hit kifejezésének tartottak. Ezután Ariust és több követőjét kiközösítették.

A kiközösítés, vagy egyházi szakkifejezéssel exkommunikáció, nem modern értelemben vett „véleménybüntetés” volt, hanem a korabeli egyházi közösségben a legsúlyosabb fegyelmi és tanbeli szankció. A zsinat azt fejezte ki vele, hogy Arius tanítása nem tekinthető az alexandriai egyház hitével összeegyeztethetőnek. Ez a döntés azonban nem zárta le a vitát, hanem országos, majd birodalmi jelentőségű üggyé tette.

Arius Palesztinába, Szíriába és Kis-Ázsiába fordult támogatásért. Ügyét több keleti püspök támogatta, köztük Nikomédiai Euszebiosz és Caesareai Euszebiosz. Fontos, hogy a két Euszebioszt ne azonosítsuk: Nikomédiai Euszebiosz Arius egyik legjelentősebb udvari és egyházpolitikai pártfogója volt; Caesareai Euszebiosz az egyháztörténész, aki saját, köztes teológiai nyelvén közelítette meg a kérdést, és 325-ben végül aláírta a nikaiai formulát. Sándor ezzel párhuzamosan levelekben fordult más püspökökhöz, hogy megmagyarázza Arius elítélésének okát és a vita tanbeli súlyát.

Teológiája

A Fiú örök nemzése

Sándor fennmaradt írásai elsősorban az Arius elleni levelezésből ismertek. Teológiájának központi állítása az volt, hogy a Fiú nem időben keletkezett, nem a semmiből lett, hanem öröktől fogva az Atyától születik. A „születés” vagy „nemzés” kifejezést Sándor nem fizikai értelemben használta. A keresztény teológiában az isteni nemzés azt jelenti, hogy a Fiú az Atyától ered, de nem teremtményként, hanem az isteni élet belső, örök viszonyaként.

Közérthetően: a teremtés olyan tett, amelyben az alkotó valami tőle különbözőt hoz létre; a nemzés viszont lényegi közlést fejez ki. A nikaiai teológusok ezért mondták később, hogy a Fiú „született, de nem teremtmény”. Sándor e megkülönböztetés korai védelmezői közé tartozott: Ariusszal szemben azt állította, hogy a Fiú nem az Atya egyik műve, hanem az Atya örök Fia.

Mérsékelt origenizmus és nikaiai irány

A modern kutatás gyakran Sándort a mérsékelt origenista hagyományhoz kapcsolja. Órigenész tanította a Fiú örök nemzését, ugyanakkor szövegeiben vannak olyan alárendeltségi elemek is, amelyek később különböző irányokban hatottak. Sándor esetében az origenista háttér főként abban látható, hogy a Fiú és az Atya közötti kapcsolatot nem időbeli kezdetként, hanem örök viszonyként értelmezte.

Sándor nyelve még nem azonos a későbbi, kappadókiai atyák által pontosított terminológiával. A homoousziosz kifejezés, amelyet Nikaia 325-ben központi dogmatikai szóvá tett, Sándor fennmaradt írásaiban nem játszik olyan kidolgozott szerepet, mint később Atanáznál vagy a pro-nikaiai teológiában. A modern értelmezés szerint Sándor mégis a „lét egységét” hangsúlyozó teológiai vonalhoz tartozik: a Fiú és az Atya egységét nem pusztán akarati vagy erkölcsi harmóniának, hanem az isteni élet belső valóságának tekintette.

A nikaiai vita tétje Sándor szemében