Málta török ostroma, közismert nevén a nagy ostrom, 1565 májusától szeptemberéig tartott. A Földközi-tenger térségében ekkor volt hatalma csúcsán az Oszmán Birodalom, amely nyugatnak terjeszkedve már elfoglalta Algírt, Tripolit, Oránt, a mai Tunézia partjainál fekvő Dzserbát, valamint a menorcai Ciutadellát. A török flotta és a muzulmán észak-afrikai kalózok szabadon fosztogatták az olasz, portugál és spanyol partokat, keleten pedig az Égei-tenger medencéjét. Nem volt tőlük biztonságban egyetlen hajó sem a Mediterráneumban, miután az 1560-as dzserbai csatában katasztrofális vereséget mértek a spanyol hajóhadra.
A további terjeszkedés útjában egyetlen kis keresztény erősség állt, Málta, amelyet V. Károly német-római császár, spanyol király az után adományozott a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnek, hogy a törökök kiverték őket Rodoszról. Málta stratégiai jelentőségét egyrészt Szicília közelsége adta, másrészt az, hogy a keleti oldalán fekvő mély vizű kikötőben kényelmesen összegyűlhetett és felkészülhetett volna a spanyol fennhatóságú szigetek vagy más keresztény partok ellen készülődő török flotta. A lovagrend régóta szálka volt a szultán szemében, hiszen a máltai gályák rendszeresen fosztogatták a török kereskedőhajókat, és részt vettek valamennyi komolyabb keresztény tengeri akcióban.
A török flotta I. Szulejmán oszmán szultán parancsára 1564-ben kezdett készülni Málta ostromára. 1565 májusában, nagyjából negyvenezer emberrel érkeztek a szigethez, ahol több mint nyolcezer lovag, katona és civil készült a védelemre. A szigetet négy erőd óvta: a régi fellegvár (Mdina), valamint a Nagy kikötő két oldalán álló Szent Elmo, Szent Mihály és Szent Angyal – utóbbi kettőt két megerősített település, Senglea és Birgu támogatta. A sziget védelmét Jean Parisot de La Valette nagymester irányította, aki túl volt már hetvenedik évén is.
A támadó hajóhad irányítója Piali admirális, a gyalogosoké, tüzéreké és lovasoké Musztafa pasa volt. Hozzájuk csatlakozott kalózaival a nagy tekintélynek örvendő Turgut. Musztafa és Piali számos kérdésben nem értett egyet, és a keresztények szerencséjére a viták általában Piali javára dőltek el, márpedig ő az ostrom sikerénél fontosabbnak tartotta hajói biztonságát.
A törökök először a legkisebb erődöt, Szent Elmót ostromolták meg, mert úgy gondolták, hogy az néhány nap alatt bevehető – a védők azonban emberfeletti erővel egy hónapon át feltartották a támadókat. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy szinte az ostrom utolsó napjáig kapcsolatban álltak a két másik, az öböl túlpartján épült erőddel. Éjszakánként bárkán szállították át a sebesülteket, akik helyére pihent katonák érkeztek. A hatalmas túlerő ellen azonban nem tarthattak ki örökké, így a Nagy kikötő bejáratát oltalmazó, porrá lőtt erőd június 23-án elesett.
Ezután a török sereg megkezdte Birgu, Senglea és a Szent Mihály-erőd lövetését, majd gyalogos és tengeri ostromát. A támadók és a védők is bevetettek mindent, amit a kor haditechnikája lehetővé tett: ostromtornyokat, aknákat és ellenaknákat, görögtüzet és különleges robbanó szerkezeteket. Mindkét fél óriási veszteségeket szenvedett, de végül, négyhónapos csatározás után megérkezett a szicíliai alkirály felmentő serege, és a törökök kénytelenek voltak elhajózni.
A hosszú ostromban a lovagrend 250 tagja mellett hétezer keresztény katona és máltai lakos esett el, a csaknem kilencezres helyőrségből mindössze hatszázan maradtak harcképesek. A török veszteségek még súlyosabbak voltak: közülük 25–30 ezren halhattak meg. A máltaiak hősiességének híre egész Európát bejárta. Voltaire például azt mondta később, hogy „semmi nem olyan közismert, mint Málta ostroma” (rien est plus connu que la siege de Malte). Az ostrom befejezésének napja, szeptember 8. ma nemzeti ünnep a szigetországban.Visit Malta:
Előzmények 400px|bélyegkép|bal|Az Oszmán Birodalom (sötétbarnával) a 16-17. században A 16. század elején hatalmas változások kezdődtek Európában. A nagy földrajzi felfedezések révén egyes országok új bevételi forrásokhoz, nyersanyaglelőhelyekhez jutottak, az itáliai reneszánsz pedig elérte csúcsát, és észak felé terjedt. Európa gazdasága nőtt, lakossága szaporodott, megjelentek a nagy tőkével rendelkező vállalkozók, a technológia fejlődése pedig átalakította a hadviselést. Terjedt a nyomtatás és a reformáció. Miközben a Mediterráneumban a kereszt katonái és hajósai a félhold fegyveresei ellen küzdöttek, addig a kontinensen a katolikus urak Luther Márton követőivel csatáztak. Mindkét háború középpontjában V. Károly német-római császár, spanyol király állt.
Az Oszmán Birodalom hatalma csúcsán volt a 16. században. Legyőzte a szafavidákat, és fővárosuk, Tebriz elfoglalásával a korábbinál hatékonyabban ellenőrizte a selyem- és fűszer-kereskedelmet. 1516-ban leigázta Szíriát, egy évvel később pedig Egyiptomot. A következő nagyobb falat a Szent János-rend szigete, Rodosz volt, amelyet hat hónapos ostrom után vett be, 1522-ben. A Közel-Keleten kifosztotta a leggazdagabb városokat, kalózhajói pedig teljes falvakat néptelenítettek el az olasz, francia, spanyol és portugál partokon, keresztényeket gyilkoltak és hurcoltak el rabszolgának.
1525-ben a portugálok megtámadták Dzsiddát, Mekka kikötővárosát. A törökök válasza Magyarország inváziója volt, majd 1529-ben a birodalom elérte északnyugati terjeszkedésének határát, amikor sikertelenül megostromolta Bécset. A terjeszkedés folytatódott a Földközi-tenger térségében is, de a harmincas években a keresztény államok korántsem viszonyultak egységesen ellenségesen ehhez, mivel szükségük volt a törökökre a keleti kereskedelemben. Franciaország szerződést is kötött velük 1534-ben, és a török hajók gyakran töltötték a telet Toulon kikötőjében.
Mindez lehetővé tette, hogy a török flotta és a muzulmán kalózok egyre bátrabban hajózzanak a Földközi-tenger nyugati medencéjében. 1530-ban Hajreddin Barbarossa révén megvetették a lábukat Algírban, és Velence még ebben az évtizedben elvesztette égei-tengeri birtokait. A törökök sorban egymás után elfoglalták Oránt (1556), Bizertét (1557), a menorcai Ciutadellát, majd a tunéziai partoknál fekvő Dzserbát (1560). 1559-ben véget ért a spanyol-francia ellenségeskedés, aminek következtében befejeződött a francia-török együttműködés is. II. Fülöp spanyol király 1560-ban nagyszabású támadást indított Dzserba visszaszerzésére, de vereséget szenvedett. Az ütközetben több ezer képzett tengerész, köztük veterán parancsnokok estek el, és ezzel a spanyol flotta hosszú időre elvesztette korábbi súlyát a térségben. A törökök előtt nyitva állt az út Málta felé.
Lovagok a szigeten 200px|bélyegkép|jobb|Villiers de Isle-Adam nagymester A mai Izrael területén fekvő Akko 1291-es elestével az utolsó keresztény erősség is megszűnt a Szentföldön. A Szent János-lovagrend is elhagyta a területet. Először Cipruson telepedett le, majd 1310-től Rodosz lett a központja. Két évszázadon át a sziget volt a kereszténység védőpajzsa a Földközi-tenger keleti medencéjében, és a lovagok az egyház legelszántabb védelmezői lettek.
I. Szulejmán 1522-ben verte ki őket hat hónap ostrom után a szigetről. 1523 és 1530 között a lovagoknak nem volt állandó otthonuk. Először a pápához, VII. Kelemenhez fordultak, aki maga is a rend tagja volt, de ő óvakodott attól, hogy kihívja I. Ferenc francia király, vagy V. Károly német-római császár, egyben I. Károly néven spanyol király rosszallását, ha beleegyezésük nélkül adományoz területet a lovagoknak.
A rend szerencséjére V. Károly jó lehetőséget látott a lovagok letelepítésében, és felajánlotta nekik Málta, valamint Gozo szigetét. A lovagok „bérleti díja” évi egy sólyom volt, amelyet a szicíliai spanyol alkirálynak kellett küldeniük, illetve mindenszentek napján ünnepélyes misét kellett tartaniuk. A császár elvárta a lovagoktól, hogy létesítsenek helyőrséget az észak-afrikai partokon fekvő Tripoliban, amelyet az Oszmán Birodalom szövetségesei, a berber kalózok tartottak ellenőrzésük alatt. Az uralkodó kikötötte azt is, hogy a rendnek semlegesnek kell maradnia az európai hatalmak vetélkedésében. A szigetre 1530. október 6-án érkezett meg követőivel Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester. A termékeny Rodosz után Málta elkeserítően kietlen és terméketlen volt, híján az édesvíznek, a termőföldnek és a fáknak. A lovagok egyfajta arisztokratikus köztársaságban éltek Máltán, de a nagymester nem volt teljesen önálló. A rend feje a pápa volt, akit a máltai inkvizítor képviselt a szigeten, valamint hűbéruruk volt Szicília uralkodója, a spanyol alkirály.
A muzulmánok egyre erőteljesebben terjeszkedtek nyugat felé, és a keresztény hajókat fosztogatták, túszokat ejtettek, akiket csak váltságdíj ellenében bocsátottak szabadon, vagy rabszolgának eladtak. Mivel a lovagrend forrásai szűkösek voltak, hasonló akciókat hajtott végre: gályáival zaklatta a muszlim kalózokat és kereskedőket, akik a tenger nyugati medencéjében közlekedtek, valamint részt vett a spanyol hadműveletekben Tunisz és Algír ellen. 300px|bélyegkép|bal|A fősziget térképén a Rabat felirat jelöli Mdina, a fellegvár helyét
1551-ben Turgut kalózvezér és Szinán pasa, a török flotta parancsnoka tízezer emberrel megtámadta Máltát. A törökök Marsamxett kikötőjében szálltak partra. A váratlanul kemény ellenállás miatt, néhány nap ostrom után Turgut úgy döntött, inkább Gozón, a közeli szigeten kísérletezik, és pár napig ágyúval lőtte a fellegvárat. Galatian de Sesse, Gozo kormányzója úgy érezte, nincs értelme tovább tartani a várat, ezért kinyittatta a kapukat, és a muzulmánok kirabolták a települést, valamint ötezer embert, a kis sziget csaknem teljes lakosságát elhurcolták. Turgut és Szinán Tripoliba hajózott, és elfoglalta a lovagrend helyőrségét.
Juan de Homedes nagymester attól tartott, hogy az 1551-es török-berber támadás megismétlődik, ezért utasítást adott a Birgu-félsziget csúcsán álló Szent Angyal-erőd megerősítésére, valamint két másik erősség, a Szent Elmo és a Szent Mihály megépítésére. A következő évek relatív nyugalomban teltek Máltán. 1557-ben Jean Parisot de La Valette-et választották nagymesternek, aki folytatta a nem keresztény hajók elleni rajtaütéseket. Saját hajói háromezer muzulmánt és zsidót ejtettek foglyul hivatali ideje alatt.
1560 májusában a spanyol flotta katasztrofális vereséget szenvedett a dzserbai csatában, és ez nyilvánvalóvá tette La Valette számára, hogy a török következő célpontja Málta lesz. A törökök, azzal, hogy a spanyol flotta megsemmisítése után nem támadták meg azonnal a lovagrendet, súlyos stratégiai hibát követtek el, mert időt adtak a felkészülésre.
A következő években a lovagok folytatták tengeri rajtaütéseiket a török hajók ellen. 1564 júniusában Mathurin Romegas, a rend legveszélyesebb kapitánya elfogott néhány nagy szállítóhajót, köztük a szultán főeunuchjának gályáját. Foglyul ejtett több magas rangú tisztségviselőt, köztük Kairó és Alexandria kormányzóját, valamint Szulejmán lányának dadáját, aki a mekkai zarándoklatából tért vissza.
Az udvar a veszteségek miatt állandóan kérlelte a szultánt, vessen véget a lovagok kalózkodásának, de Romegas akciója csak egy, és nem is a legfontosabb indok volt a támadás mellett. A törökök évtizedek óta vágytak a szigetre, Turgut már 1551-ben arra kérte a szultánt, hogy „füstöljék ki a viperafészket”. Máltát stratégiai elhelyezkedése miatt egyszerűen lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni: aki uralta, ellenőrizhette a Földközi-tenger medencéjének középső részét, így a lovagok fenyegetést jelentettek minden muszlim hajóra és észak-afrikai településre. Segítette a döntés meghozatalát, hogy 1564 szeptemberében a spanyol flotta lecsapott egy berber kalózfészekre, Penen de Velezre. 1564. október 6-án Szulejmán meghozta a döntést Málta megtámadásáról.
Máltai előkészületek 250px|bélyegkép|Rodoszt ostromló janicsárok egy török miniatúrán