a 13. században a kínai államának fővárosa, egyben az akkori világ leggazdagabb és legnagyobb városa volt. Mindennapi életéről rendkívül sok adat maradt fenn, ami lehetővé teszi egy átfogó kép kialakítását lakóinak hétköznapjairól, és általában a korabeli kínai társadalom működéséről. A témáról Jacques Gernet neves francia sinológus publikált átfogó művet 1959-ben.

A 13. századi kínai főváros egyedülálló volt a világon kifejlett pénzgazdálkodásával, élénk bel- és külkereskedelmével, specializált termékeivel. A gazdálkodás, a kereskedelem, a társadalmi élet megannyi más területével együtt szoros állami ellenőrzés alatt volt. A művészetek, a szórakozás, a társadalmi intézmények és a technika terén egyaránt, Kína ebben az időben a világ legfejlettebb országa volt, ezért érthető, hogy a kínaiak a világnak a határaikon túl fekvő részeit barbárnak tekintették.

A fényűző nagyváros elitjének, középosztályának az életszínvonala a kor Európája számára is elképzelhetetlenül magas volt. E luxus terheit a kínai vidék parasztsága viselte, akik közül sokan, nyomorúságuk elől, a városba menekültek, tovább növelve az ottani zsúfoltságot. Ezek a súlyos ellentétek magukban hordozták a későbbi bukás okait; azonban Kínában az időről időre sikeres parasztlázadások nyomán meglepő gyorsasággal újra kialakult a császári rendszer, élén az egykori parasztvezérekkel.

A város

a hatalmát csaknem megdöntő északi nomád támadások nyomán lett az egyelőre megőrzött déli területeken kialakult úgynevezett Déli állam fővárosa. Ezt a pozíciót 1276-ig töltötte be, amikor is a mongolok egész Kínára kiterjesztették a hatalmukat és létrejött a a mai Peking helyén kiépített székhellyel.

a mongol hódítás előtt minden bizonnyal a világ legnagyobb, leggazdagabb városa volt, lakosságának száma meghaladta az egymilliót. E korban Kínában már széles körben elterjedt nem csak az írásbeliség, hanem a nyomtatás is, és a középosztály tagjai szívesen tudósítottak mindennapjaikról. Az állami bürokrácia részletes feljegyzései, jelentései, kimutatásai mellett tömegesen maradtak fenn naplók, úti beszámolók, anekdotagyűjtemények, amelyek lehetővé teszik a város életének rekonstruálását, sok részlet megismerésével együtt. Ezeket a forrásokat erősíti meg – tévedései, túlzásai ellenére – Marco Polo beszámolója, ami ugyan már a mongol hódítás után született, de előnye, hogy a kor európai utazójának a szemével láttatja a kínai nagyvárost. Hasonló megerősítést nyújtanak a kor egyes arab utazóinak kínai beszámolói is.

A város magja a 7. században jött létre a mesterségesen kialakított Nyugati-tó és keleten a folyó (akkori nevén ) között, ami itt már közel járt tengeri torkolatához. Városfalai a 13. századra már csak a szűk belvárost vették körül, azon a közlekedő csatornák számára öt. a sugárutak számára tizenhárom nagy kaput nyitottak. észak-déli irányban a város kiterjedése a hét kilométert is meghaladhatta, kelet-nyugati irányban a tó és a folyó között másfél-két kilométeres hely maradt a belváros számára.

A szűk belváros kínai viszonylatban is rendkívül zsúfolt volt, minden talpalatnyi helyen épület állt. A házak a korban szokatlan módon 3-5 emelet magasra is emelkedtek, számos család lakott bennük. A házak jellemzően állami vagy magántulajdonú bérházak voltak; a lakbéreket minden esetben államilag szabályozták.

A fából és bambuszból épült, zsúfolt városban érthetően viszonylag gyakoriak voltak a katasztrofális tűzesetek, annak ellenére, hogy a katonaságból államilag szervezett, több ezer fős tűzoltóság is tevékenykedett. A 13. században három nagy tűzvészt jegyeztek fel, utánuk a katasztrófa sújtotta lakosságot állami segélyekkel, adóelengedésekkel támogatták. Az előkelők és a gazdag kereskedők „tűzbiztos”, vizek övezte kis városnegyedet alakítottak ki a maguk és vendégeik számára a város északkeleti részén. A tüzekkel kapcsolatban számos babona terjedt az álhírekre egyébként is nagyon fogékony lakosság körében. Akkoriban a folyón viszonylag gyakran úszott fel és vetődött partra egy-egy bálna – ezeket a történéseket mindig összefüggésbe hozták a tűzesetekkel.

Társadalom, gazdasági élet A 11. és a 13. század közötti időszakban kezdett megjelenni a kínai társadalomban a szűk elit és a nép tagolatlan tömege között a kereskedők változékony, tevékeny rétege, ami nagyvárosában különösen jelentős volt. Kínában azonban ekkor már régen a társadalmat teljesen átfogó, erősen centralizált közigazgatás működött, ami nem tette lehetővé a nyugatihoz hasonló önálló polgárság létrejöttét. A kereskedők is beépültek a meglévő struktúrákba, minden téren elfogadva az állam elsőbbségét, és az állam maga is kereskedelmi tevékenységbe kezdett a közigazgatási szervein keresztül.

A császár és a nemesség

A kínai császár első volt a nemesek között és ő állt a közigazgatási hierarchia csúcsán is. Személyében találkoztak kiterjedt rokonsága, valamint a befolyásos írástudó hivatalnokok különböző csoportjainak az ellentmondásos törekvései. A császári nemességet – aminek tagjait szintén a császár nevezhette ki vagy váltotta le – ugyanazok az írástudó családok alkotják, akik a polgári tisztviselőket is adják.

A császár mindennapi élete

jobbra|bélyegkép|Középkori kínai erotikus ábrázolás A császárra vonatkozó kínai források ritkák és homályosak. Marco Polo viszont részletesen leírta egy öreg kereskedő szavait, aki fiatal korában, bizonyos Fanfur király idején a császári udvarban szolgált. A beszámoló hitelessége természetesen kérdéses. A szóban forgó években a -dinasztia uralkodója császár volt; nem elképzelhetetlen, hogy a Fanfur az ő nevének torzítása Marco Polónál.

Marco Polo írása szerint a császár a déli részén elterülő palota-negyedben élt, amit tíz mérföldes magas fal vett körül. A területet falak osztották három részre, az épületek a középsőben emelkedtek, a másik kettő park és vadaskert volt. A mongol hódítás után itt lakott Kubiláj nagykán alkirálya, de csak a paloták egy részét tartották karban, a többi romba dőlt. Fanfur király idején a fő pavilonokat kék és arany színekre festett hatalmas oszlopok tartották; a belső tereket a régi uralkodók életét megörökítő festmények díszítették.

Az uralkodó minden évben egyszer nagy, 10–12 napos ünnepséget rendezett udvara, valamint a város előkelőinek, összesen mintegy ember számára. Az előkelők természetesen legjobb, drágakövekkel, arannyal díszített selyemöltözetükben jelentek meg.

A vendégfogadásra is szolgáló „hivatalos” pavilonok mögött helyezkedtek el a császár és felesége magánlakosztályai, majd ezt követte a tó partjáig húzódóan két oldalt tíz-tíz nagyobb udvarban 50-50 lakosztály kis kertekkel, amiket a király szolgálatában álló 1000 ifjú hölgy foglalt el.

A palotanegyednek a másik két részében kínai kertek, valamint vadasparkok helyezkedtek el őzekkel, szarvasokkal, dámvadakkal, üregi és mezei nyulakkal. Ide járt az uralkodó szórakozni háremhölgyeivel – rajta kívül férfi nem léphetett be. A császár a meztelenül vadászgató, fürdőző lányokban gyönyörködött, majd velük „piknikezett” a szabadban. A kínai források nem említik ezeket a pajzán jeleneteket, de beszámolnak az itteni kertek látványosságairól, a mesterséges dombokról, tavakról, vízesésekről, a messze földről hozatott különleges növényekről. A fahéjfák és virágok illatát szélkerekekkel hajtották be a pavilonokba, messzi földről hozott hóval töltött nagy bronzedényekben hűtötték az italokat.

Polgári tisztviselők A társadalom felső rétegét az állami tisztviselők alkották Kínában a 3. századtól kezdve egészen a modern korig; nem volt ez másképp a 13. századi ban sem. A társadalmilag legmegbecsültebb foglalkozás, a hivatalnoki kar tagjait vizsgákon, érdemeik alapján választották ki, de a gyakorlatban csak néhány írástudó családból származtak. A császár által gyakorolt legfelső hatalom teljesen autokrata jellegű volt: az uralkodó illetve közvetlen környezete a közigazgatási hierarchia minden szintjét a legteljesebb bizonytalanságban tartotta, és az esetleges kegyvesztettség automatikusan vonatkozott az illető hivatalnok pártfogoltjaira, klienseire is. A teljes hierarchiát átfogta a szinte nyílt morális és anyagi korrupció, ami ugyanakkor bármikor a pozíció elvesztésének ürügye is lehetett. A közigazgatás egyes ágai egymást ellenőrizték, szinte rendőri felügyelet alatt álltak a legmagasabb szintű tisztségviselők is. A fővárosban a birodalom minden hivatalnokáról, érdemeikről és hibáikról aktát vezettek, Mindezek ellenére az átlagos hivatalnokok pályafutása meglehetősen biztosnak volt mondható. A hivatalok betöltéséhez szükséges vizsgákon irodalmi ismeretekről kellett tanúbizonyságot tenni, szakmai oktatás vagy vizsgáztatás nem volt, szakismereteket csak a gyakorlatban szerezhettek a hivatalnokok. A hivatalnokok egy-egy poszton, állomáshelyen általában csak két-három esztendőt töltöttek; az állami érdekekkel ellentétes lett volna, ha túlságosan mély gyökereket eresztenek. A hivatalnokok 68. évükben vagy akörül mentek nyugdíjba, akkor a császártól egyfajta végkielégítést kaptak, de nyugdíjat nem; a hagyományok értelmében az öreg szülők eltartása a gyermekek kötelessége volt.

A hivatalnoki kar tekintélyét ebben az időben kezdte csorbítani a felkapaszkodott kereskedők rétege, akik anyagilag sok esetben magasabb életszínvonalat engedhettek meg maguknak. A tiltások ellenére megindult a két réteg közeledése, a hivatalnokok titokban, „strómanokon” keresztül bekapcsolódtak a kereskedelembe, a kereskedők pedig esetenként hivatali címeket vásároltak maguknak.

Katonai tisztségviselők A katonák társadalmi megbecsülése Kínában hagyományosan messze elmaradt a polgári hivatalnokokétól, bár az állam védelmi szükségletei miatt a hadsereg és a haditengerészet létszáma erősen növekedett, felszerelése javult. A 13. századi Déli Szung-dinasztia korában a szárazföldi hadserege milliós nagyságrendű, a haditengerészet létszáma fő körül volt. A katonákat kitűnően kiképezték íjászatra és közelharcra. Bonyolult ostromgépezeteket, és már kézi lőfegyvereket, robbanóbombákat is használtak. Az írástudó történészek azonban a hagyományoknak megfelelően alig foglalkoztak a katonai kérdésekkel, pedig a háborúk, csaták rendkívül véresek, pusztítóak voltak.

Kereskedők thumb|right|200px|Az 1165-ben, a Szung-dinasztia idején épült (azóta sokszor felújított) Hat Harmónia-pagoda̼ ban A hagyományos kínai társadalmi szerkezettől olyannyira idegen kereskedőréteg a 11-12. században alakult ki. Igazi önállóságra soha nem tudott szert tenni, az állam elsődlegessége e téren is megnyilvánult; a tömegfogyasztási termékek, elsősorban a rizs értékesítése állami kézben maradt, és az áruk széles körére kiterjedt az állami ármegállapítás. A szabadpiaci gazdálkodást ez ugyan szinte lehetetlenné tette, de a hivatalnoki bürokráciával „jó kapcsolatban” lévő üzletemberek busás haszonra tehettek szert, elsősorban az állami megrendelések révén.

ban, az ország legnagyobb városában különösen virágzott az állami és a magánkereskedelem szimbiózisa, sőt túlságosan is sok kereskedő tevékenykedett, A városban négyféle kereskedelem működött egymás mellett: az állami, a folyami és tengeri nagybani kereskedelem, a luxuscikkek forgalmazása és a mindennapi, tömegfogyasztási cikkeket árusító kiskereskedelem. Egységes kereskedőréteg nem volt, a leggazdagabb nagykereskedők és a szegénynegyedek kis boltosai között az átmenet minden foka létezett. Az ismert, nevezetes termékeket árusító boltok gyakran száz évnél is nagyobb múltra tekintettek vissza, és képzett eladókat alkalmaztak. A kis boltokban csak a családtagok szolgáltak ki.

A város falain kívül tizenöt nagy piac működött a közszükségleti cikkek forgalmazására. Csak a napi több száz tonnára rúgó rizsforgalom nagy- és kiskereskedők, ügynökök, hordárok, zsákvarrók, hajósgazdák tömegét foglalkoztatta. A rizsből több tucatnyi különféle fajtát, minőséget különböztettek meg.