London I. Erzsébet korában, a 16. század végén már Európa egyik legnagyobb városa volt, élénk külkereskedelemmel, nemzetközi kapcsolatokkal. Lakosai a kor „világszínvonalán” éltek, mindennapi életük a polgárosodás sok jelét mutatta. A gazdasági fejlődés jól érzékelhető volt és egyre-másra jelentek meg – gyakran külföldi mintára – technikai újítások is. A város igyekezett gondoskodni az elesettekről is, különösen az árva gyermekekről gondoskodtak átlagon felül.

Polgárjogot az iparos- vagy kereskedőcéhek tagjai kaptak — a férfilakosság körülbelül háromnegyede. Ők foglalkoztathattak másokat, ők választották a polgármestert, a seriffet és a városi tanácsosokat; az idősebbek libériát viselhettek. A céhek vezetői hozták a szabályokat, és ők is tartatták be azokat. A szabályok megszegőit pénzbüntetéssel sújtották, a nem elég jó árut esetleg elkobozták, súlyos esetben az inasokat megkorbácsolták. A szabályokat ismételten megszegő polgárokat ki is zárhatták a céhből.

A legfontosabb tizenkét céh vezetője, a „Nagy Tizenkettő” szabályozta a város iparát és kereskedelmét. A legfontosabb a selyemáru-kereskedők céhe volt (ők gyakran pénzt is kölcsönöztek nemes ügyfeleiknek), utánuk a fűszer-, a textil-, majd a halkereskedők, aranyművesek, tímárok, szabók és ruhakereskedők, rövidáru-kereskedők, sókereskedők, vaskereskedők, borkereskedők és posztókészítők következtek. A városi tanácsnak minden kerületből egy-egy tagja volt, összesen 26. Ők ellenőrizték kerületük hivatalnokait és rendőreit.

A város Erzsébet királynő után legbefolyásosabb embere a polgármester volt, a Lord Mayor. Őt évente választották a tizenkét vezető céh azon mesterei közül, akik már voltak tanácstagok és seriffek. Megbízatása egy évig tartott. A tisztségre csak gazdag ember pályázhatott, mert saját vagyonából kellett ellátnia a város vendégeit. Feladata volt a rend fenntartása, a törvénykezés, éhínség idején ennivalóosztás, járvány idején az egészségügyi rendszabályok betartatása, az idegenek számontartása, a piacok felügyelete. A polgármester városi sétái során is viselte hatalmas hivatali láncát és prémmel díszített, skarlátvörös palástját. Előtte lépkedett prémsapkás kardhordozója, aki a hatalmas kardot hegyével felfelé tartotta. Kialakult az a hagyomány, hogy a gazdag volt polgármesterek végrendeletükben komoly összegeket hagytak a szegények javára vagy más közösségi célokra.

A londoni társadalom A városban polgárjogokkal az rendelkezett, aki tagja volt az egyik iparos- vagy kereskedőcéhnek és ezáltal tulajdonjoga volt, foglalkoztathatott másokat. Ez egészében csak a férfilakosság körülbelül háromnegyedét jelentette. Csak ők szavazhattak a polgármester, a seriff vagy a városi tanácsosok választásán. A céhek idősebb tagjainak joguk volt libériát, selyemmel vagy bársonnyal bélelt és prémmel díszített egyenruhát viselni. A céhek vezetői hozták a szabályokat, és ők is tartatták be azokat. A szabályok megszegése pénzbüntetést vont maga után, esetleg a nem elég jó minőségű árut elkobozták; súlyos esetben az inasokat megkorbácsolták. A szabályokat ismételten megszegő polgárokat ki is zárhatták a céhből. A céhen kívüliek – leginkább bevándorlók – a város környékén vagy a külső területeken, például Southwarkban telepedtek le, mert a céhvezetők hatalma ide már általában nem terjedt ki.

A város ipara és kereskedelme a legfontosabb tizenkét céh vezetőinek, a „Nagy Tizenkettőnek” az irányítása alatt állt. A céhek fontossági sorrendben: a selyemáru-kereskedők, akik gyakran pénzt is kölcsönöztek nemes ügyfeleiknek, majd a fűszerkereskedők következtek, utánuk a textilkereskedők, halkereskedők, aranyművesek, tímárok, szabók és ruhakereskedők, rövidáru-kereskedők, sókereskedők, vaskereskedők, borkereskedők és posztókészítők.

London legbefolyásosabb embere I. Erzsébet királynő után a polgármester volt, a Lord Mayor. Őt évente választották meg a tizenkét vezető céh azon mesterei közül, akik voltak már tanácstagok és seriffek. A polgármester megbízatása egy évig tartott; bár újraválasztható volt, gyakorlati példa erre alig akadt. Csak gazdag ember pályázhatott, mert a Lord Mayor kötelessége volt a város vendégeit ellátni a saját vagyonából. Feladata volt a rend fenntartása, a törvénykezés, éhínség idején ennivalóosztás, járvány idején az egészségügyi rendszabályok betartatása, az idegenek számontartása, a piacok felügyelete. A polgármester városi sétái során is viselte hatalmas hivatali láncát és prémmel díszített skarlátvörös palástját. Előtte lépkedett prémsapkás kardhordozója, hatalmas karddal a kezében, hegyével felfelé. Kialakult az a hagyomány, hogy a gazdag volt polgármesterek végrendeletükben komoly összegeket hagytak a szegények javára vagy más közösségi célokra. A városi tanácsnak minden kerületből egy, összesen 26 tagja volt. Ők ellenőrizték kerületük hivatalnokait, rendőreit. A tanácsosok kerületükben szentek és sérthetetlenek voltak; ha valaki megütötte volna őket, annak levágták a karját.

A lakosság összetétele, külföldiek Ebben a korban is erős volt a lokálpatriotizmus a londoni születésűek körében, azonban a városban a népszaporulat negatív volt, minden évben többen haltak meg, mint amennyien születtek. Legalább ötezer beköltözőre volt szükség évente a lakosság szinten tartásához. Legnagyobb számban fiatal férfiak érkeztek munkát vállalni, vagy lányok, akik szolgálónak jelentkeztek vagy férjet kerestek. A legtöbben a környező grófságokból, Middlesexből , Surreyből, Kentből, Essexből és Hertfordshire-ből jöttek. A távolabbról érkezők miatt a város utcáin sokféle angol akcentus volt hallható, nem is beszélve a szomszédos területeken beszélt nyelvekről, mint a skót, ír, walesi, korni és manx.

Londonban már ebben az időben sok külföldi, tengerentúli származású ember élt. Legnagyobb részük a southwarki Szent Olaf kerületben, a London-híd déli lábánál, Blackfriars környékén és a Szent Márton templomáról elnevezett St Martins-le-Grand utcában lakott. London püspöke 1593-ban összeíratta azokat, akik fizették az idegenek adóját, és eszerint hétezren éltek Londonban – szinte pontosan ugyanannyian, mint húsz évvel azelőtt. Több mint egyharmaduk már Angliában született.

A fekete bőrűek között az angolok megkülönböztették a mórokat, akik a Magreb országaiból jöttek, az etiópokat, akik Belső-Afrikából, és a szerecseneket, akik Afrika nyugati partjairól származtak. Legtöbbjük nem szabad akaratából érkezett, de már nem voltak rabszolgák, mert Angliában ekkoriban már betiltották a rabszolgatartást.

A legtöbb külföldi az úgynevezett doche-ok csoportjába tartozott, azaz holland, flamand vagy német volt. Saját templomuk az Ágoston-rendiek egykori kolostora, a mai Austin Friars templom volt. Híresek voltak a southwarki városrész flamand sörfőzői és kurtizánjai. A londoni hollandok leginkább üzleteléssel foglalkoztak, és lehetőleg csak a colchesteri és norwichi hollandokkal házasodtak.

A francia protestánsok – vagyis hugenották – 1550-től érkeztek a városba. Az ő templomuk a Szent Antal volt a Three Needle utcában. Canterburyben, Sandwichben és Exeterben is voltak hugenotta közösségek. Anyanyelvükön és angolul egyaránt beszéltek, egymás közt házasodtak, és egymás gyerekeit vették fel inasnak, de részt vettek a helyi tágabb közösségek életében is.

A legtöbb idegen nem rendelkezett polgárjoggal, hanem korlátozott jogú „denizen”, lakos volt. A törvény védte életüket és vagyonukat, továbbá joguk volt kereskedni, de: nem tölthettek be tisztséget; különadót kellett fizetniük; kötelesek voltak legalább annyi angolt foglalkoztatni, mint ahány idegent; végrendeletüket latinul kellett megírniuk, hogy érthető legyen a szövege.

A londoniak meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak az idegenekhez. Büszkék voltak arra, hogy az idegenek Angliát választották menedékül, de gyakran őket okolták a város gondjaiért, bajaiért: azért, hogy leszorítják a fizetéseket és külföldre viszik a profitot. Sir Walter Ralegh a parlamentben panaszkodott amiatt, hogy a hollandok becstelenek az angolokkal szemben, mert túl keményen dolgoznak. Sokan vélték úgy, hogy nem a vallásgyakorlás szabadsága kedvéért menekültek Londonba a külföldiek, hanem hogy az angolok pénzéből gazdagodjanak.

Valójában azonban a külföldiek sok téren jelentősen hozzájárultak London fejlődéséhez: a hugenotta takácsok teremtették meg London bársony- és selyemiparát; a zöld üvegáruk gyártását a velencei Jacob Verzelini honosította meg; a ruhák keményítésének szokását, sőt a városi kocsik használatát is a hollandok terjesztették el – az utóbbiból fejlődött ki a kocsikészítők iparága; egy Peter Moritz nevű német a Temzén tapasztalható árapály segítségével vizet vezetett a házakba; tucatnyi egyéb szakma művelői is gyarapították London gazdaságát.

Gazdaság Pénzrendszer

Az angolok pénzrendszere már abban az időben is rendkívül bonyolult volt. Saját pénzüket sterlingnek nevezték, ami az easterling elnevezésből rövidült, és eredetileg arra utalt, hogy jó minőségű keleti ezüstből verték, azaz legalább 925 ezred ezüstöt és legfeljebb 75 ezred rezet tartalmazhatott. A hazai pénzek mellett a jelentős kikötői kereskedelmi forgalom miatt számos külföldi pénz is szabad forgalomban keringett. A holland forint értéke két shilling, a spanyol dukáté hat shilling és nyolc penny, azaz fél angol márka volt. Egy francia koronáért általában hat shillinget adtak. Az angol márka csak elszámolási egységként (13 shilling és 4 penny, azaz kétharmad font) szerepelt a pénzek között, ilyen érme nem létezett, de szokás volt márkában megszabni bizonyos bérek, szolgáltatások árát. AranypénzekÉrtékük shillingbenEzüstpénzekÉrtékük pennyben sovereign (23,5 karátos arany) 30shilling12 sovereign (22 karátos arany) 20 (1 font) hatpennys (tester)6ryal/rose noble15groat (garas)4fél font/angel10hárompennys3fél angel/angelet5másfél pennys1,5fél korona/negyed angyal2,5penny13 farthing0,75fél penny0,5

Kereskedelem, piacok A Szent Pál-katedrális mellett volt a Cheapside , az akkori London legszélesebb útja, amelynek mellékutcáiban a különböző árucikkekre specializálódó kereskedők, pékek, halászok, cipészek és tímárok, tejárusok, fűszeresek, nyeregkészítők tevékenykedtek. A keleti végen voltak a késesek, majd az utca következő része már a Poultry nevet viselte, mivel itt árulták a baromfit. A Cheapside közepén pedig piacsor húzódott végig. A nyugati végén dolgoztak a megfelelő londoni céhek bosszúságára a külföldi ékszerészek, mert a Lord Mayor hatásköre ide nem terjedt ki. Az északi oldalon állt a selyemáru-kereskedők nagytiszteletű céhének csarnoka.

A piacokat a városi hatóságok rendszeresen ellenőrizték, különös tekintettel az áruk frissességére és az alkalmazott súlyokra. Ennek ellenére gyakori volt a csalás. Előfordult, hogy a csirkék kloákáját bevarrták néhány nappal az eladás előtt, ettől az „meghízott”, de természetesen fogyaszthatatlanná vált.

Közlekedés A római uralom óta Angliában nemigen építettek távolsági utakat. Az utak ebben az időben spontán jöttek létre, amerre elég ló és ember közlekedett. Elméletileg az összes egyházközségnek (a kor alapvető közigazgatási egységeinek) feladata lett volna javíttatni az utakat a területén. Minden fizikai munkára alkalmas férfi köteles volt egy évben hat napon napi nyolc órát ezen dolgozni. A gyakorlatban azonban általában csak a helyi utakkal törődtek. A távolsági utazás leggyakoribb formája a lovaglás volt. A királyi futárok száz-száztíz kilométert is lovagoltak egy nap alatt, megfelelő időjárási körülmények esetén. A magányos utazókat azonban az útonállók is veszélyeztették.