bélyegkép|250px|Fáraóképmás. Valószínűleg II. Ramszeszt ábrázolja Az ókori Egyiptom civilizációja ötezer évvel ezelőtt fejlődött ki, és mintegy háromezer éven át virágzott a Nílus völgyében. Különösen a nagy építkezések alakulása szembetűnő. A civilizáció az egyik csúcspontját az i. e. 13. században, II. Ramszesz fáraó korában érte el, ekkor a világ egyik vezető hatalma volt. A gazdag leletanyagból a történészek nemcsak a fáraók életéről tudtak meg sok érdekes részletet, de az ókori Egyiptom hétköznapjairól is.

Az ókori egyiptomi társadalomban végső soron minden föld a fáraó tulajdona és annak minden lakosa a fáraó rabszolgája volt. Ezért is tekintik az ázsiai termelési mód elméletének hívei ezt a birodalmat e társadalmi formáció egyik tipikus példájának. A társadalom emellett erősen rétegezett volt. A fáraó és környezete alatt a hivatalnokréteg állt, élén a nagy ország helyi vezetőivel. Velük szorosan összefonódott a katonaság, papság, alattuk helyezkedett el a kereskedők, iparosok és kézművesek, majd a munkások és a földhöz kötött parasztok következtek. Legalul, viszonylag kevesen a valódi rabszolgák voltak, akiket ingóságként kezeltek, adtak-vettek. Legtöbbjük a külföldi hadjáratokon esett fogságba; őket az állam osztotta el az urak, a papok és magánemberek (például az obsitos katonák) között. Egyes rabszolgák a gazdagabb családoknál dolgoztak patriarchális körülmények között, őket viszonylag gyakran fel is szabadították. Mások a kő- vagy aranybányákban, embertelen körülmények között fejezték be rövid életüket.

A társadalom felépítését jól tükrözi a városok szerkezete is. A későbbi ókori demokráciáktól eltérően az egyiptomi városokban csak utcák voltak, nagyobb összejövetelekre alkalmas terek szinte egyáltalán nem. Nem szerették a szétszórt településeket, az ideális egyiptomi város négyszög alapú volt, derékszögű utcákkal; centrumában volt a templomi-hivatali központ középületekkel és katonákkal. A központi hatalom gyengülése idején az ilyen városok fellazultak, a középületeket gyakran raktárakká vagy lakásokká alakították. Az utcákat ritkán burkolták, általában csak kitaposott útvonalak voltak, amiket a házak falai szegélyeztek és időnként a kapuk szakítottak meg. Közéletnek nevezhető tevékenység csak a városközpontban, a templomok, hivatali épületek körül vagy azok belső előterében volt. Piacok, más kereskedelmi tevékenységet szolgáló területek, boltok sem voltak: a háztartások részben önellátóak voltak, részben az államtól fizetségül kapott fejadagokat élték fel.

Társadalom Az ókori Egyiptomban elméletileg minden föld a fáraó tulajdona és annak minden lakosa a fáraó rabszolgája volt. Ezért is tekintik az ázsiai termelési mód elméletének hívei ezt a birodalmat e társadalmi formáció egyik tipikus példájának. A társadalom emellett erősen rétegezett volt. A fáraó és környezete alatt a hivatalnokréteg állt, élükön a nagy kiterjedésű ország helyi vezetőivel, illetve a velük összefonódó katonaság, papság. Alattuk helyezkedett el a kereskedők, iparosok, kézművesek rétege, majd a munkások illetve a gyakorlatilag a földhöz kötött parasztok következtek. Legalul, viszonylag kis számban, a valódi rabszolgák voltak, akiket ingóságként kezeltek, adtak-vettek. Ők legtöbbször a külföldi hadjáratok során fogságba került személyek, akiket aztán az állam osztott el az urak, a papok és a magánemberek, például obsitos katonák között. A rabszolgák sorsa között is nagy különbség volt. Egy részük a gazdagabb családok mellett dolgozott, patriarchális körülmények között, viszonylag gyakran fel is szabadították őket, mások rövid életüket a kő- vagy aranybányákban dolgozva, embertelen körülmények között fejezték be. Szegény dolgozóknak is lehetett rabszolgájuk; egy III. Amenhotep korabeli okmány szerint egy pásztor felajánlotta társának a rabszolganőjét két napra fizetségért, hogy ruhát vásárolhasson magának.

Városszerkezet A társadalom felépítését jól tükrözi a városok szerkezete is. A későbbi ókori demokráciáktól eltérően az egyiptomi városokban csak utcák voltak, nagyobb összejövetelekre alkalmas terek szinte egyáltalán nem. Nem szerették a szétszórt településeket, az ideális egyiptomi város négyszög alapú volt, derékszögű rendben épült fel, centrumában a templomi, hivatali központtal, középületekkel, katonákkal. A központi hatalom meggyengülése idején aztán az ilyen városok fellazultak, és gyakran a középületekből is raktárak vagy lakások lettek.

Az utcákat ritkán burkolták, általában csak kitaposott útvonalak voltak, amit a házak falai szegélyeztek, időnként a házkapuk által megszakítva. Közéletnek nevezhető tevékenység csak a városközpontban, a templomok, hivatali épületek körül, vagy azok belső előterében folyhatott. Piacok, más kereskedelmi tevékenységet szolgáló területek, boltok sem léteztek, a háztartások önellátó gazdálkodást folytattak, illetve az államtól fizetségül kapott fejadagokat élték fel.

Hadsereg bélyegkép|360px|Csatajelenet Tutanhamon sírjából Az ókori Egyiptom történetének virágzó periódusaiban katonai szuperhatalom volt; a hadsereg a társadalom mindennapi életének jól látható részeként funkcionált. Az ország erődvonalat tartott fenn a déli, nyugati és északkeleti határokon. Rendszeresek voltak a támadó hadjáratok, amiket a fáraó vagy egyik fia vezetett. A hadsereg hivatásos szervezet volt, tisztikarral, hivatalnoki apparátussal. A katonák leszerelésük után földbérletet, marhákat vagy rabszolgákat kaphattak obsitként, illetve részesültek a hadizsákmányból. Idegenek is szolgáltak a hadseregben, ők a rabszolgasorból emelkedtek fel, vagy a környező országokban toborozták őket. Fontos szerepet játszottak a Núbiában honos medzsaí nevű etnikum tagjai, akiket már az egyiptomi óbirodalom idejétől alkalmaztak katonai és rendőri célokra, II. Ramszesz korában pedig önálló elit félkatonai alakulatot állítottak fel tagjaikból.

A sereg létszáma ebben a korban mintegy húszezer fő volt, a kiszolgáló személyzeten kívül. Ötven katona alkotott egy szakaszt, öt szakasz egy századot, húsz század egy hadosztályt. A négy, egyenként ötezer fős hadosztályt tábornokok irányították, és egy-egy istenség nevét vették fel: Ré, Ptah, Amon és Széth. Fegyverzetük az íj és nyíl, a gerely, bronzfejszék, lándzsák, tőrök voltak. A harci szekerek alkották az egyiptomi hadsereg elit egységeit.

Külföldiek bélyegkép|„Ázsiaiak” óegyiptomi ábrázolása

II. Ramszesz idejében Egyiptomban már sok külföldi élt, a núbiai és más zsoldoskatonáktól a hadifoglyokból lett rabszolgákig. Sok külföldi kereskedő is tevékenykedett az országban, idegen hatalmak küldöttei, követei is rendszeresen felkeresték az országot. Voltak állandó jellegű, külföldiekből álló kolóniák is, amelyeket általában a hazájukból különböző okok miatt elmenekült személyek alapítottak. A fáraók udvartartásában is voltak idegen származásúak; az uralkodó külpolitikai okokból elvett feleségeitől az udvar fényét emelő magasabb rangú külföldi szolgák, „szakemberek” csoportjáig. II. Ramszeszről tudható, hogy két hettita felesége (egyikük Maathórnofruré) és több szír pohárnoka volt. Az egyiptomiak a külföldieket három csoportba osztották: a délieket mind núbiainak, a nyugatiakat líbiaiaknak, az északkeleti szomszédokat ázsiaiaknak nevezték.

Vallás

bélyegkép|Szkarabeusz amulett

A vallási hiedelmek mélyen áthatották az egyiptomi emberek mindennapi életét. E vallásban nem létezett átfogó, dogmatikus rendszer, az egyiptomi világképnek azonban egységes színezetet adott a harmóniára való törekvés. Az egyes természeti jelenségekben természetfölötti erőknek a megtestesülését látták, és ezeket a hieroglif írásban, valamint a művészi ábrázolásokban emberi, állati, növényi vagy akár tárgyi alakban mintázták meg. Az istenek többnyire nem emberi, hanem állati alakban jelentek meg, illetve gyakran az emberi testet állatfejjel ábrázolták, esetleg ugyanazt az istent többféle állat fejével is. Az egyiptomiak rengeteg vallásos tárgyú amulettet tartottak a házukban vagy viseltek a rontások és a rossz szellemek elriasztására. Hitük szerint szinte mindennel spirituális kapcsolatban álltak, beleértve a természet összes fő elemét, az égi objektumokat, a társadalmi életet és a fáraót is.

Gazdasági élet bélyegkép|A szent Ápisz bika ábrázolása egy koporsón

A gazdasági élet alapja a Nílus által táplált mezőgazdaság volt. A korabeli egyiptomi naptár is ehhez igazodott. Három részre osztották az évet: a július közepétől november közepéig terjedő négy hónap, az ahet a Nílus áradásának ideje volt. Ezután március közepéig tartott a peret, a termés érésének ideje, majd a semu következett, az aratás ideje. Kilenc munkanapot követett egy szabadnap, de viszonylag gyakoriak voltak az egyéb ünnepek miatti munkaszüneti napok is. A parasztság túlnyomó részben állami és egyházi tulajdonban lévő földeken dolgozott. A termés nagy részét az állam gyűjtötte be tőlük. A kézművesek, munkások személyükben általában szabadok voltak, de csekély, a fáraó természetbeni adományaként juttatott fizetésükért keményen kellett dolgozniuk. A parasztok és a különböző más dolgozók, rézművesek, kőfaragók kemény, szinte embertelen körülmények között folytatott munkáját a fennmaradt korabeli irodalmi szövegek részletesen, sok esetben eltúlozva ábrázolják. Ennek az az oka, hogy ezeket a műveket elsősorban a hivatalnok-utánpótlás oktatására használták a leendő írnokok iskoláiban, és így akarták motiválni őket a szorgalmasabb tanulásra.

Az állattenyésztésben a szarvasmarha volt a legfontosabb, amit minden bizonnyal az újkőkorszakban, a Szaharában (amikor az még zöldellő szavanna volt) tenyésztettek ki a pásztornépek az őstulok észak-afrikai változatából. A pásztorkodásnak az egyiptomi civilizáció keletkezésében betöltött fontos szerepére utal a fáraók hatalmi jelvényei közül a pásztorbot és az ostor. A fáraó és a templomok tulajdonában álló, hatalmas állami marhacsordákat a Nílus deltájának mocsaras legelőin tartották az áradások megérkeztéig, amikor magasabb térszínre terelték őket, terelőkutyákat is alkalmazva. A közemberek közül a gazdagabbaknak is legfeljebb csak néhány marhájuk lehetett. A szarvasmarhákon kívül nagy számban tartottak juhokat, kecskéket, sertéseket és szamarakat is. A lovakat csak a hódító hükszoszok ismertették meg az egyiptomiakkal, akik aztán gyorsan magukévá tették a lótenyésztés és a harci kocsik alkalmazásának ismereteit. Mezőgazdasági munkára azonban továbbra is inkább a szamarakat alkalmazták.

A korabeli kézművesek, munkások évszázados, esetenként már akkor is évezredes tapasztalatok alapján, nagy szakértelemmel, ügyességgel végezték munkájukat. Gyakori szakma volt az ácsoké, kosárfonóké, hajóépítőké, fazekasoké, kötélfonóké, szövőké. A fémművesek főleg a réz feldolgozásával foglalkoztak, a bronz csak az Újbirodalom korában kezdte azt kiszorítani. A kézműves foglalkozásokat a szövés, ruhakészítés munkáján kívül főleg férfiak végezték. A különleges, már művészi jellegű munkákat végző szobrászok, bútorkészítők, ékszerészek, sírfestők nagyobb társadalmi megbecsülésnek örvendtek, és az uralkodó osztály megrendelésére dolgoztak.

Az országban az újbirodalom idején már elég élénk kereskedelem folyt, de a pénzt még nem alkalmazták. A pénz előképeként a fém réz, ezüst és arany szolgált, de leginkább cserekereskedelmet folytattak a különböző árukkal. A leggyakoribb „pénzegység” a deben volt, azaz 91 gramm réz. A munkások átlagos napi bére például tíz vekni kenyér és két korsó sör volt. Ezeket el lehetett cserélni más szükséges termékekre. ÁrucikkekÁr debenben 1 zsák vagy véka árpa 1-2 1 szamár 25-40 1 tehén 50 1 kacsa 0,5 25 liter sör 1-2 1 korsó bor 2 1 korsó szezámolaj 1 1 tunika 4-5 1 szoknya 15