Az arányos képviselet (angolul: proportional representation, rövidítve: PR) olyan választási rendszerrel választott képviseletet jelent, amelyben a választók megosztottsága arányosan tükröződik a választott testületben. A fogalmat általában főként a választók földrajzi (azaz egyes régiók lakosságarányos képviseletére) vagy politikai megosztottságára (pártok támogatottsának arányos leképezésére) használják. A földrajzi és politikai arányos képviseletet sokféleképpen alkalmazzák egyszerre, azonban az arányos választási rendszerek alatt olyan szavazási módszereket értenek, amiben a politikai arányos képviseletre a leadott szavazatok alapján érvényesül.
Az ilyen rendszerek lényege, hogy lehetőleg minden szavazat egyenlően járuljon az eredményhez — nem csak többség. Az arányos képviselet legelterjedtebb formái mind megkövetelik a többmandátumos választókerületek alkalmazását, mivel csak egy képviselői helyet arányosan betölteni nem lehet. A legmagasabb arányossági szintet elérő PR-rendszerek általában olyan körzeteket foglalnak magukban, amelyek nagy számú mandátummal rendelkeznek, így lefednek egy egész tartományt vagy országot. Ezzel szemben számos modern rendszer alkalmaz földrajzilag arányos regionális képviseletet, viszont többségi választási rendszert, az ilyen választási rendszereket a többségi képviselet alá szokták sorolni.
Az arányos rendszerek választási rendszerek legelterjedtebb családjai a pártlistás arányos rendszerek (list-PR), az egyéni átruházható szavazat (STV) és a vegyes arányos választási rendszer (MMP).
A pártlistás arányos rendszerben (party-list proportional) a politikai pártok jelöltlistákat határoznak meg, a választók pedig egy listára szavaznak. Az egyes listákra leadott szavazatok határozza meg, hogy az azokról ténylegesen hány jelöltet választanak meg. Ha a választók n %-a támogat egy adott politikai pártot vagy jelöltcsoportot kedvencének, akkor a mandátumok nagyjából n %-a. az adott pártnak vagy jelölteknek. A listák lehetnek „zártak ” vagy „nyíltak”. A zárt listákat a választások előtt határozzák meg, általában a pártvezetők vagy párttagok, de időnként akár szélesebb közösség részt vehet előválasztások révén. A nyílt listák lehetővé teszik a választók számára, hogy a választások során jelezzék az listákon szerelő jelöltek között preferenciájukat is. Az egyéni átruházható szavazat (single transferable vote) – egyetlen/egyszeri átvihető szavazat néven is ismert választók egyéni jelölteket rangsorolhatnak, ahelyett, hogy csak egyetlen „kedvenc” jelöltre szavaznának. A számlálás során, amikor a jelölteket megválasztják vagy kiiktatják, az egyébként elveszett (beleértve a többletszavazat) preferencia szerinti sorrendben átadják a választó által alternatívaként megjelölt más jelölteknek. Az STV lehetővé teszi a szavazók számára, hogy több párton keresztül szavazzanak, hogy a párt jelöltjei közül a legelőnyösebbet válasszák, és független jelöltekre szavazzanak, tudva, hogy ha a jelöltet nem választják meg, szavazatuk valószínűleg nem veszik kárba. A vegyes arányos rendszer (mixed-member proportional), olyan kétszintű vegyes választási rendszer, amelyben helyi szinten (általában egyéni választókerületekben) általában aránytalan, többségi rendszerrel választják a képviselők egy részét és az arányosságot regionális vagy országos pártlistás kompenzációs mandátumokkal biztosítják. A választóknak általában két szavazatuk van, egy az egyéni jelöltre és egy a pártlistára. A helyi választásokon alulreprezentált pártokat a listás ágok választott mandátumok kompenzálják úgy, hogy az egyes pártok összeredménye a pártlistás szavazatok eredményével végül arányos legyen.
A különböző lakosságszámú többmandátumos körzetek arányosság biztosításához is hasonló formulákat használnak, mint amivel a pártlistás mandátumokat szokták megállapítani.
Az Európai Parlament esetében például minden tagállamnak a lakosságával (nagyjából) arányos mandátuma van, ami lehetővé teszi a földrajzilag is arányos képviseletet és minden tagállamban ezeket a mandátumokat arányos rendszerben osztják el, majdnem mindenhol pártlistás arányos rendszerben. Az STV-t csak kettő tagállamban használják: Írországban az 1922-es függetlenség óta és Máltán 1921 óta.
Magyarországon arányos képviseleti rendszerben választják a megyei közgyűlések tagjait (D'Hondt módszer), azonban az Országgyűlést, a Fővárosi Közgyűlést és a települési önkormányzatok képviselői-testületeit nem: ezeket különböző vegyes választási rendszerekben választják, amiknek azonban van arányos eleme is, így osztják ugyanis ki kompenzációs listákról (lásd: félarányos képviselet) szerezhető mandátumokat (kivéve a 10 000 fő alatt települések képviselő-testületeinél, azokat többségi rendszerben – blokkszavazással – választják).
Előnyök és hátrányok Méltányosság bélyegkép|924x924px Az arányos képviselet (PR) igyekszik feloldani a (relatív vagy abszolút) többségi rendszerek igazságtalanságát, ahol a legnagyobb pártok "tisztességtelen" "mandátumbónuszt" kapnak, a kisebb pártok pedig hátrányos helyzetbe kerülnek, és szinte mindig alulreprezentáltak, és esetenként egyáltalán nem nyernek képviseletet (Duverger törvénye ). Az Egyesült Királyságbeli választásokon egy bejáratott párt akár csak a szavazatok 35%-ával is megszerezheti a többségi irányítást az alsóházban (2005-ös parlamenti választás az Egyesült Királyságban). Egyes kanadai választásokon parlamenti többséggel bíró kormányokat alakítottak a leadott szavazatok 40%-a alatti támogatással. Ha a részvétel aránya 60% alatti, ez lehetővé teszi egy párt számára, hogy többségi kormányt alakítson úgy, hogy a választók mindössze egynegyedét meggyőzi a szavazásról. A 2005-ös brit választásokon például a Tony Blair vezette Munkáspárt kényelmes parlamenti többséget szerzett a teljes választópolgárok mindössze 21,6%-ának szavazatával. Az ilyen eredményeket nyújtó rendszert úgy bírálták, hogy „már nem a „méltányosság”, hanem a polgárok elemi jogainak kérdése”. Igaz, bizonyos "arányos" rendszerek magas választási küszöböt vagy más, az arányosságot csökkentő jellemzőket azonban nem feltétlenül sokkal igazságosabbak: a 2002-es törökországi választáson nyílt listás rendszerben, 10%-os küszöb mellett a szavazatok 46%-a veszett kárba.
A többségi rendszerek olyan regionális pártok számára is előnyösek, amelyek sok mandátumot szereznek abban a régióban, ahol erős követőik vannak, de országosan csekély támogatottságuk van. Ezzel szemben olyan pártok, amelyek nemzeti támogatottsága nem koncentrálódik meghatározott körzetekre, mint például a Zöldek, kevés képviseletet kapnak, vagy egyáltalán nem szereznek mandátumot. Példa erre a kanadai Bloc Québécois, amely 52 mandátumot szerzett az 1993-as szövetségi választásokon, mind Québecben, a nemzeti szavazatok 13,5%-ával, míg a Progresszív Konzervatívok két mandátumra zuhantak össze 16%-os országos arány mellett. Hasonlóképpen, a 2015-ös brit parlamenti választáson a Skót Nemzeti Párt 56 mandátumot szerzett Skóciában, a nemzeti szavazatok 4,7%-os részesedésével, míg az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja 12,6%-kal csak egyetlen mandátumot szerzett.
Kisebb pártok képviselethez jutása A többmandátumos választókerületek alkalmazása lehetővé teszi a jelöltek megválasztásának szélesebb körét. Minél több képviselő van kerületenként, és minél alacsonyabb az effektív bejutási küszöb, annál több kisebb párt juthat képviselethez. Van olyan érvelés, miszerint a feltörekvő demokráciákban a kisebbségek törvényhozásba való bevonása elengedhetetlen lehet a társadalmi stabilitás és a demokratikus folyamat megszilárdítása szempontjából.
Az arányos rendszerek kritikusai viszont azt állítják, hogy ez a szélsőséges pártok bejutását hozhatjaa parlamentben, amelyet néha a weimari kormány összeomlásának okaként említenek. Nagyon alacsony küszöbök mellett akár nagyon kicsi pártok (vagy akár egy-két képviselő) „királycsinálóként” léphetnek fel, a koalíciós megbeszélések során "váltságdíjat" kérve a nagyobb pártoktól. Izrael példáját gyakran idézik, de ezek a problémák korlátozhatók, mint a modern német Bundestagban, ha magasabb küszöbértékeket vezetnek be a pártok parlamenti képviseletének megszerzéséhez (ez viszont növeli az elveszett szavazatok számát).
Egy másik kritika az, hogy a többségi rendszerek domináns pártjai, amelyeket gyakran vagy "nagy sátraknak"/"ernyőknek" is neveznek (és választási szövetségi és koalíciós jelleget is viselnke) az arányos képviselet alatt széttöredezhetnek, amint lehetővé válik jelöltek megválasztása kisebb csoportokból. Példa erre ismét Izrael, Brazília és Olaszország. Egyes kutatások azonban azt mutatják, hogy általában csak kismértékben nő a pártok száma a parlamentben (bár a kis pártok nagyobb képviselettel rendelkeznek) az arányos rendszerek alatt.
Egyes nyílt listás rendszerek, valamint az STV, amely a legjelentősebb olyan arányos endszer, amelyhez nincs szükség politikai pártokra lehetővé teszik független jelöltek megválasztását is. Írországban átlagosan körülbelül hat független jelöltet választottak meg ciklusonként. Ez olyan helyzethez vezethet, hogy a parlamenti többség kialakításához e független képviselők közül is szüksége lehet a pártoknak támogatásra. Egyes esetekben ezek a függetlenek olyan pozíciókkal is rendelkeznek, amelyek szorosan illeszkednek a kormánypárthoz, és ez aligha számít. A 2016-os választások után megalakult ír kormányban még a kisebbségi kormány kabinetjében is szerepeltek független képviselők. Más esetekben a választási platform teljes mértékben helyi jellegű, és ennek megoldását tűzik ki a támogatás árának.
Koalíciók A kisebb pártok megválasztása felveti az egyik fő kifogást az arányos rendszerekkel szemben, miszerint ezek szinte mindig koalíciós kormányt eredményeznek.
Az arányos rendszerek támogatói előnynek tekintik a koalíciókat, amelyek kompromisszumot kényszerítenek a pártok között, hogy a politikai spektrum középpontjában koalíciót alkossanak, és így folytonossághoz és stabilitáshoz vezetnek. Az ellenzők azt állítják, hogy sok ügyben nem lehet kompromisszumot kötni. Sok irányelvet nem lehet könnyen elhelyezni a bal-jobb spektrumban (például a környezet). Így háttéralkuk során kerül kialakításra a koalíciós kormány programja, aminek az a következménye, hogy a szavazók nem tudhatják, pontoan milyen programra szavaznak. Másrészt, a koalíciók nem feltétlenül a spektrum közepén jönnek létre, és a kis pártok túlzott befolyást gyakorolhatnak, és csak akkor biztosítanak többséget a koalíciónak, ha kevés szavazó által kedvelt politikát vagy politikákat fogadnak el. A PR rendszerek korlátozzák a választók azon képességét, hogy egy nem kedvező pártot szavazzanak ki a hatalomból.
Mindezeket a hátrányokat – állítják a PR-ellenzők – a kétpárti többségi rendszerek elkerülik. A koalíciók ritkák; a két domináns párt szükségszerűen verseng a középpontban a szavazatokért, így a kormányok megbízhatóbban mérsékeltebbek; a kormány megfelelő ellenőrzéséhez szükséges erős ellenállás biztosított; és a kormányok továbbra is érzékenyek a közhangulatra, mert rendszeresen ki lehet szavazni a hatalomból, és ki is szavazzák őket. Ez azonban nem feltétlenül így van; a kétpártrendszer a „szélsőségek felé sodródását”, a középpont kiüresedését, vagy legalábbis azt, hogy az egyik párt szélsőségbe sodródhat. A PR ellenzői azt is állítják, hogy a PR alatt létrejött koalíciós kormányok kevésbé stabilak, és gyakoribbak a választások. Olaszország egy gyakran emlegetett példa, ahol sok kormányzat több különböző koalíciós partnerből áll. Olaszország azonban szokatlan abban, hogy mindkét parlamenti kamara megbuktathatja a kormányt, míg más arányos parlamenteknél vagy csak egy ház van, vagy a két ház közül az egyik a kormányt támogató központi szerv. Az többségi rendszer és az arányos képviselet olaszországi keveréke 1993 óta szintén bonyolult felépítést tesz lehetővé, így Olaszország nem megfelelő jelölt az arányos rendszer stabilitásának mérésére.
Választási részvétel