A Nemzeti Front (albán Balli Kombëtar, rövidítve BK vagy Ballkom) 1939 tavaszán szerveződött albániai politikai mozgalom volt, amely az ország olasz megszállását követően jött létre az antifasiszta nemzeti ellenállás megszervezésének igényével. 1942 őszi párttá alakulásától 1944 novemberéig tevékenységét és céljait elsősorban antikommunizmusa, kollaboráns magatartása határozta meg, majd emigráns szervezetként működött 1949 nyaráig.
A mindvégig Midhat Frashëri által vezetett pártalakulatot kezdetben dél-albániai földesurak és értelmiségiek alkották. Programjukat a korábbi uralkodó, I. Zogu politikájával való éles szembenállás és nacionalista republikanizmus jellemezte. A ballisták (ballistët) fő célja a megszállók elleni földalatti tevékenység irányítása (röplapok terjesztése, tüntetések, szabotázsakciók stb.), valamint egy demokratikus, köztársasági alapokon fekvő, az albán lakta területeket egyesítő Nagy-Albánia megteremtése volt. Tevékenységük 1941-től katonai jelleget is öltött, megszervezték vidéki gerillacsapataikat, amelyek a vezetőségtől némiképp függetlenedve szórványos rajtaütéseket intéztek az országot megszálló olasz alakulatok ellen. Követőik száma az évekkel növekedett, s ez magával vonta társadalmi bázisuk kiszélesedését, egyúttal a megszálló hatalom államszervezetében szerepet vállaló, kollaboráns politikusok is csatlakoztak a ballistákhoz. A népfrontos jelleget kívánták az 1942. őszi párttá alakulással és a Nemzeti Front elnevezés hivatalos felvételével kihangsúlyozni. 1942 és 1943 fordulójára azonban a nagyobb katonai csapáserőt képviselő és kíméletlenebb stratégiát alkalmazó kommunisták mellett a ballisták a nemzeti ellenállás színterének másodrendű szereplőivé váltak, politikai és katonai értelemben egyaránt. Noha 1943 közepéig a riválisok szórványosan együttműködtek és a nyugati szövetségesek kísérleteket is tettek a két harcoló alakulat egyesítésére (mukjei egyezmény), 1943 szeptemberében – Olaszország kapitulációjával és Albánia német megszállásával egy időben – a kommunisták teljes frontos harcot hirdettek a „reakciós áruló” ballisták ellen. Ennek nyomán az elkövetkező hónapokban megsokasodtak az összecsapások a kommunisták és a ballisták között, ezzel polgárháborús helyzet alakult ki a megszállás alatt álló Albánia hátországában. A kommunisták irányította Nemzeti Felszabadítási Mozgalom jelentős sikereket elérve kiszorította a Nemzeti Frontot több dél-albániai bázisáról. A Nemzeti Front kezdetekben megfogalmazott antifasizmusa erre az időszakra határozottan átfordult antikommunizmusba, s 1943 végére már a német megszállók oldalán harcolt a kommunista partizánbrigádok ellen. Ezzel határozottan kollaboráns szervezetté vált, ami felgyorsította a ballisták társadalmi bázisának megfogyatkozását. Emellett az 1944 júniusáig tartó összecsapások erősen meggyengítették katonai ütőerejét is, gerilláik a Durrës és Shkodra közötti területre szorultak vissza. Kétségbeesett lépésként 1944 júniusától kormányalakítási terveket szőttek, majd szeptembertől az országból kivonuló német alakulatok ellen fordították fegyvereiket. Mindez már nem vehette elejét bukásuknak: 1944. november 3-án a Nemzeti Front letette a fegyvert, a kommunista Nemzeti Felszabadítási Mozgalom pedig a hónap végéig átvette az irányítást az ország felett.
A ballista vezetők egy része már októberben megszökött az országból, mások bujkálni kényszerültek vagy népbírósági ítéletek alapján kivégezték őket. A Nemzeti Front tevékenységét az emigrációban Frashëri, valamint Hasan Dosti és Ali Këlcyra irányította egészen 1949 júliusáig, az emigráns albánok politikai szervezete, a Szabad Albánia Bizottság létrejöttéig, és ezzel a Nemzeti Front megszűnéséig. Az albániai rendszerváltást követően, 1991-ben az egykori ballista vezetők egyike, Abas Ermenji visszatért Albániába, s megalapította a mérsékelt sikereket elérő Nemzeti Front Pártot (Partia Balli Kombëtar).
Története Előzmények Albánia történelmében az 1920-as évek első fele a fiatal, 1912-ben elnyert és az első világháború zűrzavarában össze is omlott albán államiság konszolidációjával, politikai útkereséssel telt. A pártharcokból kiemelkedett, ambiciózus Ahmet Zogu az 1924. évi júniusi forradalom leverésével haladó ellenzékével leszámolt, és 1925 januárjában az albán nemzetgyűléssel köztársasági elnökké kiáltatta ki magát. Mindez átmeneti időszaknak bizonyult, Zogu ellenfelei félreállításával viszonylagos politikai stabilitást ért el az országban, és 1928 szeptemberében I. Zogu néven királlyá koronáztatta magát. Az ország gazdasági fejletlensége és az állandó forráshiány azonban egyre növelte a kis ország függőségét a szomszédos Olaszország jóindulatától és gazdasági támogatásától. Az 1926 novemberében megkötött első tiranai paktum csak az első volt azon lépések sorában, amelyeket a fasiszta Olaszország tett Albánia politikai és katonai bekebelezéséért. Mussolini csapatai még a második világháború kitörése előtt, 1939. április 7-én lerohanták Albániát. Az uralkodó, I. Zogu elhagyta az országot, s az olaszok 1939. április 12-én feltétlen hívüket, Shefqet Vërlacit bízták meg kormányalakítással. Az albán államiság ismét megszűnt.
A mozgalom megalakítása jobbra|bélyeg|180px|Midhat Frashëri Az ország ellenállási mozgalmát az illusztris Frashëri család sarja, Midhat Frashëri szervezte meg. Az 1910-es években aktív részese volt hazája közéletének, majd az első világháborút követően diplomataként képviselte Albánia érdekeit a nagyvilágban. Miután a diktatórikus hatalmat kiépítő Ahmet Zogu politikájával egyre kevésbé tudott azonosulni, 1926-ban visszavonult a közélettől, s hajlíthatatlan ellenzéki magatartásával a passzív ellenállás emblematikus alakja lett. Hazája olasz megszállását követően azonban cselekvésre szánta el magát, és 1939 májusában tiranai házában megtartotta az antifasiszta érzelmű ellenzékiek első titkos gyűlését. A résztvevők megalakították politikai szervezetüket, akkor még Nemzeti Ellenállási Mozgalom (Lëvizja Kombëtare e Rezistencës) néven, amelynek elnökévé Frashërit, helyettesévé Ali Këlcyrát választották. Jelszavuk „Albánia az albánoké!” (Shqipëria shqiptarëvet!) lett. Nem hivatalosan már e korai időktől is gyakran használták a szervezetre a Nemzeti Front (albánul Balli Kombëtar), tagjaira pedig a ballisták (ballistët) megnevezést.
Elsősorban a Zogu rendszerével szembehelyezkedő délalbán (toszk) földesurak, értelmiségiek, katonatisztek és köztisztviselők, vagy éppen a korábbi emigrációjukból ekkor hazatérő hazafiak alkották a Nemzeti Front megalakulásakori gerincét. Politikai eszmeiségüket kezdetben a republikanizmus jellemezte, erőteljes nacionalista színezettel. Elsődleges céljuk az olasz megszállók kiűzése és az etnikai határokat figyelembe vevő Nagy-Albánia létrehozása volt. Társadalmi programjukat tekintve egy nyugati típusú, demokratikus államforma elérése lebegett a szemük előtt, határozott gazdasági és társadalmi reformelképzelésekkel.
Az antifasiszta ellenállás időszaka (1939–1942) Miután a mozgalom vezetői elsősorban a hadviseléshez nem értő földesurak és értelmiségiek soraiból kerültek ki, a Nemzeti Front működése első két évében elsősorban antifasiszta tüntetéseket szervezett, illegális hazafias irodalmat és röplapokat terjesztett. Emellett diplomáciai erőfeszítéseket tettek, keresték a kapcsolatot a szövetségesek képviselőivel, abban bízva, hogy el tudják érni a britek vagy az amerikaiak beavatkozását. Első, harcokban bevethető gerillacsapataikat 1941-ben szervezték meg, amelyek aztán rajtaütésekkel gyengítették meg az országban állomásozó olasz csapatokat. Irreguláris alakulataikat azonban csak szórványosan vetették be, kímélendő a civil lakosságot az esetleges olasz bosszúhadjáratoktól.
1942-től azonban megjelentek az albániai hadszíntéren az 1941 novemberében megalakult Albán Kommunista Párt egyre nagyobb csapáserővel rendelkező partizánalakulatai is. A ballisták némiképp fokozták katonai tevékenységüket, megnövekedett a Nemzeti Front helyi tanácsainak politikai irányítása alatt álló szabadcsapatok (albán kifejezéssel çeták) száma. Mindez együtt járt a szervezet tényleges népfrontosodásával, miután parasztok, munkások, kereskedők, tanárok, fiatalok is nagyszámban csatlakoztak a mozgalomhoz, mindazok, akik számára az ország megszállása egyre elfogadhatatlanabbá vált, de a kommunizmus nem jelentett alternatívát. Mellettük több, a kommunisták ifjúsági tagozatából kizárt fiatal is beállt a Nemzeti Front soraiba. Nem utolsósorban pedig olyan, az államigazgatásban betöltött tisztségeikkel a megszálló hatalmat legitimáló, kollaboráns politikusok is csatlakoztak hozzájuk, mint Aziz Çami, Lef Nosi, Fuat Dibra, Hasan Dosti vagy Bahri Omari. Hogy e népfrontosodásnak nagyobb hangsúlyt adjanak, 1942 októberében (egyes források szerint novemberében) összeültek, és Nemzeti Front néven hivatalosan is párttá alakultak, Midhat Frashërit pedig megerősítették elnöki pozíciójában. Korábbi jelszavuk kibővült: „Albánia az albánoké! Halál az árulókra!” (Shqipëria shqiptarëvet! Vdekje tradhëtarëvet!). Ugyanekkor adták közre a céljaikat megfogalmazó, Ali Këlcyra és Isuf Luzaj által Dekalogu címen összeállított memorandumukat, amelynek pontjai a következők voltak: az albán nép jogainak megvédése; modern, demokratikus társadalmi berendezkedésen alapuló szabad és etnikai Albánia; szólás- és gondolatszabadság; gazdasági és társadalmi reformok a kizsákmányolás, a parasztok földtelenségének, a dolgozók munka- és lakásnélküliségének megszüntetéséért; ingyenes és mindenki számára hozzáférhető oktatás; az egyének teljesítményének elismerése korra, nemre és felekezetre való tekintet nélkül; az ország jobbításáért és a nép jólétéért küzdő, a munka megbecsülésén alapuló társadalmi rend; a hazaáruló és zavarkeltő elemek, a társadalom fejlődését gátló rétegek felszámolása; az albánság spirituális és intellektuális egysége; valamennyi fegyveres erő mozgósítása a megszállók kiűzése és a kollaboránsok legyőzése érdekében.
jobbra|bélyeg|250px|Dibrai ballista gerillák csoportja A kommunisták egyre kíméletlenebb és eredményesebb hadviselése miatt a ballisták attól tartottak, hogy riválisaik behozhatatlan erőfölényre tesznek szert. A Nemzeti Front a rendkívül szervezett kommunistákhoz képest szervezetlenségével tűnt ki, politikai és katonai értelemben egyaránt, ami nem segítette felzárkózásukat. A megszállók elleni támadásaik továbbra is szórványosak maradtak, láthatóan nem tökélték el magukat a katonai megoldás, a megszállók elleni harc mellett. Emellett területi szervezeteik némelyike a vezetőség iránymutatásait és rendelkezéseit semmibe véve, attól függetlenül végezte tevékenységét. Korábbi diplomáciai stratégiájuk helyességét is megkérdőjelezték, úgy vélték ugyanis, hogy a Nyugat esetleges beavatkozása és győzelme egyenes út lehet az Albán Kommunista Párt hatalomra jutásához (a kommunisták ezzel ellentétben éppen azt gondolták, hogy a nyugati intervenció a ballistáknak kedvezne). A szövetségesek Görögország iránti növekvő szimpátiája szintén elbizonytalanította Frashëriéket, veszélyeztetve látták annak megvalósulását, hogy a Görögországhoz elcsatolt çamëriai területek visszakerüljenek Albániához. Hogy kedvezőbb politikai pozícióba kerüljenek, 1942 októberétől némileg megszaporodtak a megszálló olaszok elleni katonai csapásaik. Mindezek ellenére egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a Nemzeti Front a kommunisták mellett csak a másodhegedűs szerepét játszhatja a fegyveres ellenállásban, jóllehet 1943 közepéig a kommunisták és a nacionalisták harcoló alakulatai szórványosan együttműködtek. Eleinte kedvezett az együttműködésnek, hogy a ballisták elsősorban vidéken, míg a kommunisták a városokban fejtették ki tevékenységüket, emellett a dél-albániai városok egy részét ellenőrző Nemzeti Front gyakran adott menedéket a megszálló olasz hatóságok elől menekülő kommunista partizánoknak.