Az ókori Athén mindennapi élete az i. e. 5. századra, Periklész korára, például szolgált a Földközi-tenger egész medencéjében létrehozott görög városállamok, illetve rajtuk keresztül a Római Birodalom, sőt későbbi korok számára is. Ekkor élte virágkorát az i. e. 7. századtól, hosszú küzdelmek során kialakult görög demokrácia társadalmi rendszere.
Az athéni demokrácia a lakosság szűk körére korlátozódott, csak a polgárjoggal rendelkező szabad férfiakra. A gazdasági tevékenység nagy része a rabszolgákra hárult. A hagyományosan legfontosabb mezőgazdaság egyre kevésbé tudta kielégíteni a városlakók igényeit, ezért nőtt a szerepe a kereskedelemnek. A gazdaság szilárd támasza volt ebben a korban a közeli ezüstbányák termelése.
A családokban a vezető szerep a családapáé volt, a „tisztességes” nők a háztartásba szorultak, a társadalmi életben nem vehettek részt. A középületeket, templomokat kőből, márványból emelték, de a görög polgárok lakásai túlnyomórészt vályogból épültek, döngölt, egyenetlen padlózatuk és nagyon szerény berendezésük volt. A ruházat alapja a szabás nélküli textilből készült, gondosan redőzve, csattal rögzítve magukra öltött tunika, köpeny, kendő volt. A tisztálkodásra és a szépítkezésre is ügyeltek.
Az athéni polgárok többsége nem végzett fizikai munkát, napjaik nagy részét az agorán töltötték társasági élettel. Az alapvető élelmiszer a gabona és a hal volt, de a módosabbak sokféle húsételt is fogyasztottak. A gazdagabb körökben gyakori esti lakomák nem csak a szórakozás, hanem a tartalmas beszélgetések és a művelődés színterei is voltak.
A város
A görögök az i. e. 6. századig túlnyomórészt vidékies jellegű településeken éltek; az i. e. 5. századra jöttek létre a klasszikus görög városok, de ekkor már százával az egész Mediterráneumban, valamint a Fekete-tenger partjain. Ezeket mind a tengerpart közelében lévő magaslatokon építették, a vízi közlekedés és a védhetőség szempontjait egyaránt figyelembe véve. Gyakorlatilag az összes görög város magja a vár jellegű felsőváros, az akropolisz volt. Az athéni Akropolisz már az i. e. 6. században fontos vallási funkciót is kapott, itt építették fel a legszentebb épületeket. I. e. 480-ban a perzsák lerombolták, de már az i. e. 5. század közepére újjáépítették. I. e. 447 és 406 között aztán itt hozták létre a világ egyik legnevesebb építőművészeti alkotását, a Parthenónt. Ettől kezdve a környék a korábbiaknál is nagyobb szabású ünnepségeknek lett a színtere.
A görög városok mindennapi életének központját nem az akropolisz, hanem az agora képezte. Így volt ez Athén esetében is. Ezt a központi teret általában a városon áthaladó két legfontosabb út találkozásánál alakították ki. Itt jött létre fokozatosan a város kereskedelmi, társadalmi, politikai és vallási életének központja. Az agora kezdetben csak egy puszta tér volt, de fokozatosan középületeket, szentélyeket, templomokat emeltek köré. Athénban az agora egyik oldalán építették fel a Buleutériont, az államtanács, az 500 tagú bulé gyűléshelyét, amely a levéltárnak, a nyilvántartások hivatalának is otthont adott. Ugyanitt helyezték el Rhea, Zeusz anyjának szobrát is, Pheidiasz alkotását, amely ülve ábrázolta az istennőt, aki egyúttal a nyilvántartások őre is volt. A bulé tagjai közül ötvenen mindig ügyeletet tartottak, tizenheten pedig a közelben aludtak, így mindig készen állt a testület, hogy egy esetleges válságban átvegye az irányítást. A nyilvántartó hivatalban őrizték a törvényeket, a perek jegyzőkönyveit, a polgárok névsorát, a hivatalos súly- és hosszmértékeket. A hivatali és közigazgatási központ kialakulásával a kereskedők kiszorultak erről a területről. Ennek ellenére Athén fénykorában állandó volt itt a nyüzsgés: a polgárok itt jöttek össze ügyeiket intézni, pletykálkodni, beszélgetni politikáról, filozófiáról. A nagy, nyitott oszlopcsarnokok, a sztoák valamelyest megvédték őket az időjárás viszontagságaitól, a túlzott napsütéstől vagy az esőtől. Külön épületben volt itt a hivatalnokok számára egy étkezde, ahol ebédre általában sajtot, árpakenyeret, olajbogyót és póréhagymát, de néha húst vagy halat is ettek, illetve hígított bort ittak hozzá. A fekete mázas edényeken „ΔΗ” felirat jelezte, hogy köztulajdonban (δημοσίων / démoszión) vannak. A hivatal szomszédságában, a domboldalban egyfajta nézőteret alakítottak ki, ahol mintegy 200 ember fért el. A köztisztviselők itt tehették meg jelentéseiket az illetékes bizottságoknak. Az athéni agora határát, annak hivatalos szerepe miatt, márvány határkövekkel jelölték meg, amelyekre ez a felirat került: „Én jelzem az agora határát”.
Az agora közelében állt a Királyi Csarnok (Sztoa Basziliké), ahol az évente választott „király”, a baszileusz székhelye volt. Névlegesen is csak az athéni kormányzat második embere volt (arkhón baszileusz), és hatásköre csaknem kizárólag vallási ügyekre korlátozódott. Viszont itt tették közszemlére a kőbe vésett törvényeket, és itt állt az úgynevezett királyi kő, egy ősi, dísztelen kőtömb is, amelyre a választott hivatalnokok letették esküjüket.
A görög városok nagyrészt korábbi falvak összeolvadásából alakultak ki, Athén esetében ez magyarázza azt, hogy a város neve görögül többes számban rögzült (Athénai). A spontán fejlődés nyomán a városképben szinte áttekinthetetlen összevisszaság uralkodott. Az új házak elhelyezését, alakját mindössze az építtetőjük képzelete és anyagi lehetőségei határozták meg. Az utcák így kacskaringósak és gyakran alig másfél méter szélesek voltak. Sok volt a zsákutca és a szintkülönbségek miatt a lépcső is. Az utcákat általában nem burkolták, állapotuk az altalajtól függött. A házak között disznók, kutyák kóboroltak élelmet keresve, turkálva a szemétben. Este természetesen csak fáklyával lehetett útnak indulni. Athén korabeli városrészei közül Kollütosz, Melité vagy a kézművesek lakta Kerameikosz igen szegényes volt. Gazdagabb kerület volt Szkambonidai, itt sok kis tér lazította a beépítettséget, tette barátságosabbá a környéket. Innen körbe lehetett járni az Akropoliszt, errefelé oktatta Szókratész sétálva a tanítványait.
Városrendezés A görög városok utcái eredetileg nagy összevisszaságban, spontán módon alakultak ki. Az utcáknak nem voltak neveik, és egyébként is nehéz lehetett volna tájékozódni, ha nem emelkedett volna a város fölé a mindenhonnan jól látható Akropolisz. Mivel azonban a város egyetlen része sem volt távolabb másfél kilométernél a hegytől, nem igazán lehetett eltévedni. Idővel azonban egyre több városban megjelentek az urbanizációs törekvések. Sakktáblaszerű rendben utcákat jelöltek ki, szétválasztották a polgári és a szakrális zónákat. A városrendezési törekvéseket legegyszerűbben az újonnan alapított gyarmatvárosokban lehetett érvényesíteni, mint a szicíliai Szelinoszban és Gelában már az i. e. 6. század elejétől. Athénban nagyobb városrendezésre akkor került sor, amikor i. e. 480-ban, majd újra 479-ben a perzsák lerombolták. Az újjáépítéskor helyenként öt méteres szélességű utcákat alakítottak ki, amiket később ki is köveztek. Ennek a munkának a felelősei az asztünomoszok, az útügyi hivatal tisztviselői voltak. Őket sorshúzással választottak meg, fizetést kaptak, és hatósági jogköreik is voltak. Az ókori görög szerzők a városrendezés atyjának a milétoszi Hippodamoszt tartották, aki sok görög városban működött, például Athén kikötővárosának, Peiraeiusznak a szerkezetét is ő alakította ki.
Vízellátás A görög városokban már az i. e. 6. században nagy erőfeszítéseket tettek a friss víz biztosítására a lakosság számára. Sok helyen vízvezeték-hálózatot építettek ki, helyenként már a föld alatt, a természetes vizek eljuttatására a települések központjába. Athénben az Ilisszosz folyó vizét hasznosították oly módon, hogy terrakottacsöveken keresztül vezették a vizet az Akropolisz közelében kiépített ciszternáig, ahonnét azután továbbvezették azt az egyes városrészek közkútjaihoz.
A társadalom Az i. e. 5. századra, Periklész korára teljesen kifejlődött Athénban az ókori görög demokrácia társadalmi rendszere. Az athéni demokrácia intézményei példaként szolgáltak az ókori görög városállamok hosszú sora számára, de nem egyedüliként, mert más városállamok is létrehoztak széles körben követett megoldásokat.
Az ókori görög demokrácia elméletben azonos jogokat biztosított minden húsz éven felüli férfi városi polgár számára. Az athéni polgárok azonban több szempontból is különböző közigazgatási-társadalmi csoportokba kerültek, ami egyúttal bizonyos társadalmi egyenlőtlenségeket is eredményezett.
A legősibb társadalmi csoportképző intézmény a phratria volt, ami azonos rangú szabadok végső soron rokonságon alapuló közösségét jelentette. A gyermekeket apjuk a megfelelő kor elérése után bemutatta a phratriának, ezzel váltak polgárrá. A másik alapvető fontosságú csoportképző intézmény a démosz volt, azaz valamely vidék, terület lakosainak összessége. A démoszhoz való tartozás szerint osztották a polgárokat phülékre, törzsekre, amik már a vérségi kapcsolatoktól független, „mesterséges” közigazgatási egységek voltak. Ezek szerint terhelték szét a lakosság között a katonai kiadásokat, az adókat, ezek szerint osztották el a köztisztviselők, tanácstagok, bírák számát.
Kleiszthenész i. e. 508–507-es reformja eredményeképpen az Athént is magába foglaló attikai félszigeten tíz phülé működött, amelyeket három-három trittüszre osztottak, mégpedig úgy, hogy mindegyikben legyen városi, tengerparti és hegyvidéki elem is. Szolón az athéni polgárokat négy vagyoni osztályba sorolta. Csak a felső három tagjait lehetett megválasztani a különböző városi posztokra, de a legszegényebbek is részt vehettek és szavazhattak a népgyűléseken.
Az i. e. 5. században a gazdasági fellendülés nyomán gyorsan növekedett Athén lakossága. Kleiszthenész reformjai után arra is lehetőség nyílt, hogy a városon kívülről érkezettek is gyorsan integrálódjanak az athéni társadalomba. Periklész ezt a folyamatot akarta fékezni akkor, amikor i. e. 451-ben törvényt fogadtatott el az athéni polgárjog korlátozásáról. Eszerint csak az lehetett teljes jogú athéni polgár, akinek már az apja is az volt, és az anyja is athéni polgár leánya volt.
A gyakorlatban az athéniak kiváltságosnak érezték magukat a többi göröghöz képest is, nem is beszélve a nem-görögökről, barbárokról. Etnikailag jónoknak tartották magukat, és lenézték a durvának tartott dórokat. A politikai nézetek tekintetében nem mindenki volt híve a demokráciának. Az oligarchikus nézeteket vallók szerint a demokrácia az ingyenélők világa, a demokrácia hívei szerint viszont az oligarchák kapzsik és elnyomók voltak.
A népgyűlés
Az athéni demokratikus társadalmi berendezkedés alapvető intézménye volt a népgyűlés, az ekklészia. A népgyűlés fajtái közül az egyiken csak a lakosságra vonatkozó határozatokat hoztak, a másikon hadvezéreket választottak, illetve a hadakozás befejezése után értékelték teljesítményüket, jutalmazták vagy büntették – esetleg kivégeztették – őket. (A később esetleg megbánt kivégzések esetében azokat vonták felelősségre, akik „félrevezették a népet”). További fajta népgyűlésen a nomothenészek által előkészített törvényeket fogadták vagy vetették el.
A népgyűléseken csak a húsz év feletti, szabad athéni férfi polgárok vehettek részt. Az ő számuk becslések szerint mintegy lehetett, de ennyien nem is fértek volna el itt. A gyakorlatban a várostól távol lakó parasztok csak ritkán jelentek meg a gyűléseken, azokon inkább a városi polgárok, kézművesek és kereskedők vettek részt. A részvétel ösztönzésére a megjelentek a 4. századtól napidíjat is kaptak. Átlagosan 3–4000, időnként 6000 körüli ember gyűlt össze, és így a polgárjoggal nem rendelkezőknek is jutott külön hely, hogy követhessék az eseményeket. Ez azt is jelenti, hogy a demokratikus rendszert a lakosság 5%-ának a szavazatai tartották fenn.