A monolatrizmus vagy monolátria (görög: μόνος, monosz, „egy”; λατρεία, latreia, „szolgálat”, „kultikus tisztelet”, „imádat”) a vallástudomány és a vallásfilozófia fogalma. Olyan vallási felfogást vagy gyakorlatot jelöl, amelyben egy közösség, nép, csoport vagy személy kizárólag egy istent tisztel, miközben más istenek létezését vagy legalábbis más népek istenhitének vallási realitását nem feltétlenül tagadja.Frank E. Eakin, Jr.: The Religion and Culture of Israel. Allyn and Bacon, Boston, 1971, 70. A monolátria ezért elsősorban kultikus kategória: azt írja le, hogy a hívő vagy közösség kit imád, és nem feltétlenül azt, hogy elméletileg hány isten létét tartja lehetségesnek.
A monolatrizmus fogalma szoros kapcsolatban áll a henoteizmussal, de nem teljesen azonos vele. A henoteizmus rendszerint azt jelenti, hogy egy istent legfőbbnek vagy kiemeltnek tartanak a többi istenség között; a monolátria viszont arra utal, hogy a kultusz gyakorlatában csak egy istent szabad vagy szokás tisztelni. A kettő a történeti vallásokban gyakran összefonódik, ezért a szakirodalomban a „henoteizmus” és „monolátria” kifejezéseket olykor egymáshoz közel álló, részben átfedő fogalmakként használják.Robert Karl Gnuse: No Other Gods: Emergent Monotheism in Israel. Sheffield Academic Press, Sheffield, 1997, 132–136.
A monolátria különösen az ókori Közel-Kelet, az ókori Izrael vallástörténete, az Amarna-reform, valamint a monoteizmus kialakulásáról szóló viták összefüggésében jelentős. A fogalmat semleges történeti-leíró értelemben használják, de alkalmazása körül viták vannak, különösen akkor, amikor bibliai vagy keresztény teológiai hagyományokat értelmeznek vele.
Fogalom és elhatárolás
A monolátria a vallási gyakorlat és a vallási hit közötti különbségre világít rá. Egy vallás vagy vallási közösség többféleképpen viszonyulhat az istenek számának és tiszteletének kérdéséhez: elismerhet több istenséget és többet is tisztelhet; elismerhet több istenséget, de csak egyet tisztelhet; vagy tagadhat minden más isteni létezőt, és egyetlen Istent vallhat.
Fogalom Más istenek létezése Kultikus gyakorlat Jellemző megkülönböztetés Monoteizmus Nem ismer el több valódi istent Egyetlen Istent tisztel Egyetlen Isten léte és egyedüli istensége Politeizmus Több istent ismer el Több istent tisztelhet Több istenből álló panteon vagy kultuszrendszer Henoteizmus Több istent elismerhet Egy istent kiemel, de a többi tiszteletét nem feltétlenül tiltja Egy főisten vagy kiemelt isten a panteonon belül Monolátria Több isten létét nem feltétlenül tagadja Egyetlen istent tisztel kizárólagosan Egyetlen kultuszt enged meg, még ha más istenek létét nem is zárja ki elméletileg Kathenoteizmus Több istent elismer Mindig az adott rituális helyzetben megszólított istent emeli legfőbbként „Egyszerre egy isten” liturgikus vagy költői kiemelése
A monolátria tehát nem azonos a monoteizmussal. A monoteizmus a többi isten valódi istenségének tagadását is tartalmazza; a monolátria viszont önmagában csak azt mondja ki, hogy egy adott közösség számára egyetlen isten kultusza kötelező vagy kizárólagos. Nem azonos a politeizmussal sem, mert a politeista kultuszokban több isten tisztelete általában legitim lehet. A henoteizmussal való különbség abban áll, hogy a henoteizmus inkább a hit és rangsor kérdése, a monolátria pedig inkább a kultusz fegyelmének és kizárólagosságának kérdése.
A fogalmi különbség nem minden esetben tartható fenn mereven. Egy ókori vallásban egy közösség egyszerre vallhatta, hogy saját istene a legfőbb, és azt is, hogy csak őt szabad tisztelnie. Ilyenkor ugyanazt a jelenséget egyes szerzők henoteizmusnak, mások monolátriának vagy kialakuló monoteizmusnak nevezhetik.
A kifejezés története
A „monolátria” kifejezés a görög monosz és latreia szavak összetételéből alakult ki. A latreia eredetileg szolgálatot, kultikus hódolatot, vallási tiszteletet jelent. A keresztény teológiai nyelvben a latria az Istennek járó imádó tisztelet megnevezése, megkülönböztetve az angyaloknak és szenteknek tulajdonított tisztelet különböző formáitól.
A monolátria vallástörténeti fogalommá a 19. századi és kora 20. századi bibliatudományban vált. Julius Wellhausen és más történeti-kritikai kutatók a korai izraelita vallás fejlődésének leírásában különbséget tettek Jahve kizárólagos tisztelete és a többi isten létének teljes tagadása között.Julius Wellhausen: Prolegomena zur Geschichte Israels. Georg Reimer, Berlin, 1883. E modell szerint Izrael vallásában a kultikus kizárólagosság korábban is jelen lehetett, míg a teljes, elméleti monoteizmus későbbi prófétai és fogság utáni fejlődésben vált kifejezetté.
A mai kutatás óvatosabban használja a fogalmat. A „monolátria” leíró kategóriaként hasznos lehet, de nem mindig dönthető el egyértelműen, hogy egy ókori szöveg valóban más istenek létét is feltételezi-e, vagy csak a környező népek vallási nyelvét, bálványait, démonait, angyalait, illetve kultikus gyakorlatát írja le. A monolátria ezért különösen akkor vitatott fogalom, amikor a bibliai szövegek teológiai és vallástörténeti értelmezése ütközik egymással.
Monolátria és henoteizmus
A monolátria és a henoteizmus közötti különbség a szakirodalomban gyakran úgy fogalmazható meg, hogy a henoteizmus inkább a hiedelemre, a monolátria inkább a kultuszra vonatkozik. A henoteista felfogás több istent ismerhet el, de egyet kiemel közülük mint legfőbbet, legerősebbet vagy a közösséghez különösen közel állót. A monolatrikus gyakorlat viszont azt írja elő, hogy egy adott csoport csak egy istent imádjon, akkor is, ha más népek isteneit nem minősíti puszta képzeletnek.
E különbség jól megfigyelhető az ókori nemzeti istenkultuszokban. Egy nép vagy város saját istenét tekinthette oltalmazójának, miközben más népek isteneit más népekhez tartozó hatalmaknak gondolta. Ha a saját isten tisztelete mellett más istenek kultusza is megengedett volt, a jelenség közelebb áll a henoteizmushoz. Ha a saját isten kizárólagos tisztelete kötelezővé vált, akkor monolátriáról lehet beszélni.
A két fogalom történetileg mégis gyakran átfedi egymást. Egy monolatrikus közösség saját istenét rendszerint legfőbbnek vagy legalábbis önmaga számára kizárólagos úrnak tekinti; egy henoteista rendszerben pedig a kiemelt isten kultusza gyakran ténylegesen háttérbe szoríthatja a többi istenség tiszteletét. Emiatt a vallástörténeti példák besorolásakor mindig figyelni kell arra, hogy a kutató a hitelméletet, a rituális gyakorlatot, a politikai valláspolitikát vagy a szövegek teológiai állításait vizsgálja.
Történeti formák
A monolátria kialakulhat személyes, családi, törzsi, városi, állami vagy birodalmi szinten. Gyakran kapcsolódik ahhoz, hogy egy közösség saját identitását egyetlen védőistennel, patrónussal vagy szövetségi istennel kapcsolja össze.
A monolátria leggyakoribb vallástörténeti formái:
személyes vagy családi monolátria, amikor egy személy, család vagy nemzetség különösen egy istent tisztel; törzsi vagy nemzeti monolátria, amikor egy nép saját istenének kizárólagos tiszteletét követeli meg tagjaitól; városi monolátria, amikor egy város vagy szentély főistene a helyi kultusz kizárólagos vagy elsődleges tárgya; állami monolátria, amikor az uralkodó vagy állam egy isten kultuszát hivatalosan kiemeli, és más kultuszokat korlátoz vagy alárendel; reformmonolátria, amikor egy vallási reform a meglévő panteonból egyetlen isten kultuszát próbálja kizárólagossá tenni.
A monolátria mögött vallási, politikai és társadalmi okok egyaránt állhatnak. Egy törzsszövetség vagy birodalom felemelkedése gyakran a közösség istenének megerősödésével járt. A politikai központosítás így vallási központosítással is együtt járhatott: a „mi istenünk” kultusza az állami vagy nemzeti identitás jelképe lett.
Ókori Egyiptom és Ehnaton reformja
Az ókori Egyiptom vallása alapvetően sokistenhívő volt, de több olyan jelenséget ismerünk belőle, amelyet henoteisztikusnak vagy monolatrikusnak lehet nevezni. Egy-egy városnak vagy korszaknak saját főistene lehetett: Memphiszben Ptah, Héliopoliszban Ré és Atum, Thébában Ámon, majd Ámon-Ré került kiemelt helyzetbe. A helyi kultuszokban egy istent olykor úgy szólítottak meg, mint a világ teremtőjét és legfőbb urát, miközben más istenek kultusza is fennmaradt.
A monolátria szempontjából különösen fontos Ehnaton fáraó Amarna-reformja. Ehnaton a Kr. e. 14. században Aton napkorongisten kultuszát emelte központi helyre, új fővárost alapított, és a hagyományos egyiptomi istenek, különösen Ámon papságának befolyását háttérbe szorította. A reformot régebben gyakran az első monoteizmus egyik kísérleteként értelmezték; a mai kutatásban azonban sokan óvatosabban, radikális henoteizmusként, monolátriaként vagy sajátos királyi napkultuszként írják le.Jan Assmann: The Search for God in Ancient Egypt. Cornell University Press, Ithaca, 2001.
A különbség lényeges. Ehnaton valláspolitikája Aton kultuszát kizárólagossá tette, de nem feltétlenül dolgozott ki olyan filozófiai vagy teológiai rendszert, amely a többi isten létét elvileg és következetesen tagadta volna. A reform erősen politikai jellegű is volt: a fáraói hatalom és a hagyományos templomi papság viszonyát is átalakította. Ehnaton halála után a reform gyorsan visszaszorult, és a hagyományos egyiptomi kultuszok helyreálltak.
Az egyiptomiak egyes isteneket főistenként tiszteltek, és bizonyos imádságokban vagy áldozati helyzetekben úgy beszéltek róluk, mintha egyedül ők volnának Isten; ezt a jelenséget henoteizmusnak nevezi, Ehnaton Aton-kultuszát pedig további lépésként írja le az egyistenhit felé.Schütz Antal: Dogmatika: A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 1937, 74–80.
Mezopotámia és állami monolátria
Mezopotámia vallásában a városistenek és állami főistenek szerepe különösen fontos volt. A sumer és akkád városállamok saját patrónusistennel rendelkeztek: Urukban Inanna/Istár, Urban Nanna/Szín, Nippurban Enlil, Babilonban Marduk, Asszíriában pedig Assur került központi szerepbe. A városi vagy birodalmi hatalom megerősödése gyakran együtt járt az adott város istenének teológiai és kultikus felmagasztalásával.
Babilon felemelkedése után Marduk kultusza különösen jelentőssé vált. A babiloni teremtéseposz, az Enúma elis Mardukot a kozmikus rend helyreállítójaként és a panteon vezetőjeként mutatja be. Ez nem monoteizmus, mert a többi isten továbbra is létezik és szerepel a mitológiában; mégis állami henoteizmushoz vagy monolátriához közel álló jelenség, mert a birodalmi teológia egy istent a panteon élére emel.W. G. Lambert: Babylonian Creation Myths. Eisenbrauns, Winona Lake, 2013.
Asszíriában Assur hasonló módon vált az állami ideológia központi istenévé. A királyi hadjáratok és birodalmi terjeszkedés gyakran Assur akaratának teljesítéseként jelentek meg. Itt a monolátria nem feltétlenül jelentette más istenek létének tagadását, hanem azt, hogy az állam és uralkodóház kultikus és politikai lojalitása egy istenhez kapcsolódott.
Ókori Izrael és a monolátria vitája
Az ókori Izrael vallástörténete a monolátria fogalmának egyik legfontosabb és legvitatottabb alkalmazási területe. A kritikai bibliatudomány több képviselője szerint Izrael vallása fokozatosan jutott el a teljes monoteizmusig: korai szakaszaiban Jahve kizárólagos tisztelete állhatott a középpontban, miközben más népek isteneinek létét vagy kultikus realitását nem mindig tagadták elvi szinten.Mark S. Smith: The Origins of Biblical Monotheism: Israel's Polytheistic Background and the Ugaritic Texts. Oxford University Press, Oxford, 2001.John Day: Yahweh and the Gods and Goddesses of Canaan. Sheffield Academic Press, Sheffield, 2000.