jobbra|bélyegkép|300px|A szakadásban a különböző pápai igénylők mögé felsorakozó Európa térképe. A Német-római Birodalom több területe megosztott volt. A nagy nyugati egyházszakadás vagy nyugati skizma (latinul: magnum schisma occidentale, schisma occidentale) a nyugati, latin egyház 1378 és 1417 közötti pápai legitimációs válsága volt. Ez azt jelentette, hogy a nyugati kereszténységben vitatottá vált, ki tölti be érvényesen a római püspök, vagyis a pápa hivatalát. A szakadás idején előbb két, majd 1409 után három pápai igénylő állt egymással szemben: a római, az avignoni és a pisai obediencia. Az „obediencia” ebben az összefüggésben valamely pápai igénylő joghatóságának elismerését jelentette, nem önálló felekezetet vagy külön egyházat.

A válság nem új dogmatikai tanítás körül kialakult felekezeti szakadás volt, hanem a pápai hivatal betöltésének érvényességét, az egyházi joghatóságot, a párhuzamos kúriák működését és az egyház látható egységét érintő kánonjogi, egyháztani és politikai konfliktus. Az „ellenpápa” megnevezés a későbbi katolikus pápalista szerinti visszatekintő besorolás: a kortárs hívek, uralkodók és egyházi testületek saját obedienciájuk vezetőjét többnyire törvényes pápának tekintették.

A válság előzménye VI. Orbán 1378. április 8-i római megválasztása volt; a szakadás intézményes kezdőpontjának rendszerint 1378. szeptember 20-át tekintik, amikor a VI. Orbán választását vitató bíborosok Fondiban Genfi Róbertet választották meg, aki VII. Kelemen néven lépett fel. A pisai zsinat 1409-ben nem oldotta meg a válságot, hanem egy harmadik pápai vonalat hozott létre. A szakadás a konstanzi zsinaton zárult le: XXIII. Jánost letették, XII. Gergely lemondott, XIII. Benedek pápai igényét érvénytelennek nyilvánították, majd 1417. november 11-én V. Mártont választották pápává.

A skizma jelentősége nemcsak politikai volt. A válság megrendítette a pápaság tekintélyét, felerősítette az egyházi reformigényeket, növelte a párhuzamos pápai kúriákból eredő pénzügyi és joghatósági terheket, és hozzájárult a konciliarizmus, vagyis a zsinati megoldásokat hangsúlyozó késő középkori egyháztani gondolkodás megerősödéséhez. A szakadás nem tekinthető a 16. századi reformáció közvetlen okának, de fontos része lett annak a késő középkori reformlégkörnek, amelyben az egyházi pénzügyek, a pápai centralizáció, a kúriai joghatóság és az egyházkormányzat kérdései egyre élesebben kerültek elő.

Elnevezés és időhatárok

A „nagy nyugati egyházszakadás” elnevezés a latin kereszténységen belüli, nyugat-európai központú pápai legitimációs válságra utal. A „nyugati” jelző megkülönbözteti az eseményt az 1054-es nagy egyházszakadástól, amely a keleti és nyugati kereszténység tartós különválásával kapcsolatos. A 14–15. századi nyugati skizma nem a keleti és nyugati egyházak közötti dogmatikai és egyházszervezeti szakadás volt, hanem a latin egyházon belüli pápai joghatósági és kánonjogi válság.

A szakadás fő időhatára 1378–1417. A kezdőpont XI. Gergely pápa halála, VI. Orbán vitatott római megválasztása, majd VII. Kelemen fondi megválasztása. A lezárást V. Márton 1417. november 11-i megválasztásához szokás kötni, mert ettől kezdve a főbb európai hatalmak és egyházi testületek által elfogadott, egyetlen pápa állt a latin egyház élén. XIII. Benedek azonban nem fogadta el a konstanzi döntést, és 1423-ig fenntartotta igényét; utóda, VIII. Kelemen 1423 és 1429 között lépett fel, de ez már nem jelentett a korábbihoz hasonló, egész Nyugat-Európát átfogó válságot.

Előzmények

Az avignoni pápaság és XI. Gergely visszatérése Rómába

A szakadás előzményei az avignoni pápaság időszakához kapcsolódnak. 1309-től a pápák Avignonban tartózkodtak, ami a francia királyság politikai közelsége miatt sok kortárs szemében gyengítette a pápaság egyetemességének látszatát. Az avignoni korszakot a régebbi történetírás gyakran „avignoni fogságnak” nevezte, de a modern kutatás inkább a pápai adminisztráció fejlődését, a francia politikai környezet hatását és a római jelenlét hiányából fakadó tekintélyproblémákat együtt vizsgálja.

Róma nem pusztán földrajzi székhely volt: a pápaság római püspöki mivolta és Péter apostol római hagyományához kötődő tekintélye miatt a római jelenlétnek erős szimbolikus és egyházjogi jelentősége volt. XI. Gergely 1377-ben visszatért Rómába. Döntésében szerepet játszottak az itáliai politikai viszonyok, a pápai állam helyzete, a római jelenlét iránti igény és a reformszándékok. A visszatérés azonban nem oldotta meg a pápaság helyzetét. Róma és Itália politikailag instabil volt, a bíborosi kollégiumban továbbra is erős volt a francia túlsúly, és sokan attól tartottak, hogy a következő pápa ismét Avignonba helyezi át a kúriát.

XI. Gergely halála előtt rendkívüli rendelkezéseket adott ki a következő pápaválasztásra. E rendelkezések közé tartozott a Periculis et detrimentis kezdetű bulla is, amely nem az egyházszakadást „legalizálta”, hanem rendkívüli választási helyzetben akarta megelőzni az interregnum elhúzódását. A szakadás közvetlen oka inkább az lett, hogy a bíborosok egy része utóbb vitatta VI. Orbán megválasztásának szabadságát, majd új pápai igénylőt választott.

XI. Gergely halála és az 1378-as konklávé

XI. Gergely 1378. március 27-én halt meg. A pápaválasztás Rómában zajlott, erős városi nyomás alatt. A római lakosság római vagy legalább itáliai pápát követelt, attól tartva, hogy egy francia pápa visszaviszi a pápai udvart Avignonba. A bíborosi kollégium nem teljes létszámban vett részt a konklávén: a bíborosok egy része Avignonban vagy más megbízatásban tartózkodott. A jelen lévő bíborosok 1378. április 8-án Bartolomeo Prignanót, Bari érsekét választották meg, aki VI. Orbán néven lépett hivatalba.

A választás legitimitása körüli vita kánonjogi magja az volt, hogy szabadnak tekinthető-e egy pápaválasztás, ha azt fenyegető vagy erőszakos tömegnyomás kíséri. A középkori kánonjogban a választás szabadsága alapvető feltételnek számított: ha a választók súlyos félelem vagy erőszak alatt hoztak döntést, felmerülhetett az érvénytelenség kérdése. A vita arról szólt, hogy a római tömegnyomás elérte-e ezt a szintet, illetve hogy a bíborosok későbbi elismerő gesztusai nem erősítették-e meg utólag VI. Orbán választását.

A modern történetírás ezért az 1378-as választást nem egyszerűen egyértelműen érvényes vagy érvénytelen aktusként, hanem kánonjogi, politikai, intézményi és személyi konfliktusokból álló válságként tárgyalja. VI. Orbán fegyelmi és kúriai reformot sürgető, de éles és konfliktusos kormányzati stílusa gyorsan szembeállította őt a bíborosi kollégium több tagjával.

A kettős obediencia kialakulása

VI. Orbán megválasztása után hamarosan kiéleződtek a konfliktusok a pápa és a bíborosi kollégium több tagja között. A bíborosok egy csoportja elhagyta Rómát, és előbb Anagniban, majd Fondiban vonta kétségbe Orbán választásának érvényességét.

1378. szeptember 20-án a Fondiban összegyűlt bíborosok Genfi Róbertet választották meg, aki VII. Kelemen néven lépett fel. Hívei őt tekintették törvényes pápának; a mai katolikus történeti besorolás szerint azonban ellenpápának számít. VII. Kelemen rövidesen Avignonban rendezte be udvarát, így kialakult a római és az avignoni obediencia. Mindkét oldal saját bíborosi kollégiumot, kúriát, kinevezési gyakorlatot és diplomáciai hálózatot tartott fenn.

A skizma egyik sajátossága, hogy a bíborosi kollégium nemcsak elszenvedője, hanem alakítója is volt a válságnak. A bíborosok választották meg VI. Orbánt, majd egy részük vitatta megválasztásának érvényességét és Fondiban új igénylőt választott. Később mind a római, mind az avignoni obediencia saját bíborosi kollégiumot hozott létre, így a pápaválasztás és az egyházkormányzat intézményi alapja is megkettőződött.

A két pápai igénylő és tábora kölcsönösen kiközösítette egymást. Ezek a kiközösítések és joghatósági ítéletek nem azt jelentették, hogy „gyakorlatilag mindenki” tényleges és egyértelmű kiközösítés állapotába került volna, hanem azt, hogy a másik obedienciához tartozók jogi és lelkipásztori helyzete vitatottá vált. Sok hívő, klerikus és világi vezető számára bizonytalanná vált, melyik egyházi hatóságot kell követnie, melyik kinevezés érvényes, és milyen következményei vannak az ellenoldalhoz tartozásnak.

A szakadás nemcsak két „központ” létrejöttét jelentette, hanem párhuzamos pápai adminisztrációk működését. Róma és Avignon egyaránt bíborosokat nevezett ki, püspöki és apáti kinevezéseket adott, pápai jövedelmeket követelt és diplomáciai elismerést keresett. Ez a párhuzamosság egyes egyházmegyékben és szerzetesi közösségekben kettős kinevezésekhez, javadalmi perekhez és helyi politikai konfliktusokhoz vezetett.

Európa megoszlása

Az európai országok és fejedelmek obedienciaválasztását dinasztikus, diplomáciai, katonai, egyházpolitikai és kánonjogi megfontolások együtt alakították. A döntésekben fontos szerepet játszott a százéves háború és a francia–angol szembenállás, de nem lehet mindent egyszerűen „hatalmi érdekekre” visszavezetni. A királyi udvarok, egyetemek, püspökök, városok és szerzetesrendek állásfoglalását helyi egyházi kapcsolatok, politikai szövetségek, örökösödési viták és a pápai kúriával fennálló jogi-pénzügyi viszonyok is befolyásolták.

Az avignoni obedienciához Franciaország mellett többnyire Skócia, Savoya, Kasztília, Aragónia, Navarra és időszakosan Portugália, valamint egyes német és itáliai területek csatlakoztak. A római obedienciát Anglia, Magyarország, Lengyelország, a skandináv királyságok, Flandria, Velence és Itália jelentős része támogatta. A határok azonban változtak, és több területen az uralkodói, püspöki, városi vagy egyetemi állásfoglalások sem mindig estek egybe.

A Német-római Birodalom megosztott volt: egyes fejedelmek és egyházi területek a római, mások az avignoni vonalat támogatták, és a hűség idővel változhatott. Nápoly, Szicília, a Habsburg-területek és több birodalmi egyházi fejedelemség helyzete különösen összetett volt, mert helyi dinasztikus és pápai érdekek is befolyásolták az állásfoglalásokat.

A földrajzi megoszlás ezért nem statikus térképként, hanem változó politikai és egyházi kapcsolatrendszerként értelmezhető. Egy-egy uralkodó obedienciaváltása nem feltétlenül jelentette az egész ország egyhangú állásfoglalását, és egyes területeken a püspökségek, városok, egyetemek vagy szerzetesi közösségek álláspontja sem mindig esett egybe a világi hatalom politikájával.

Magyarország és a szakadás

A Magyar Királyság a szakadás kezdetén a római obedienciához csatlakozott. I. Lajos VI. Orbánt ismerte el pápának, és a magyar udvar kapcsolata a római kúriával 1378 után sem szakadt meg. Ennek az állásfoglalásnak politikai háttere is volt: Lajos nápolyi politikája miatt kedvező volt számára, hogy VI. Orbán fellépett a Nápolyban uralkodó, avignoni orientációjú Johanna királynő ellen, és támogatta Durazzói Károly nápolyi igényét.

I. Lajos halála után a magyar trónutódlás kérdése az egyházszakadással összefüggő európai diplomácia részévé vált. Mária királynő Orléans-i Lajossal tervezett házassága a francia–Valois kapcsolatok erősödését és közvetve az avignoni obedienciához való közeledést is jelenthette volna. Ezzel szemben Luxemburgi Zsigmond támogatása a Luxemburg-ház, Anglia és a római obedienciát támogató hatalmak érdekeivel állt összhangban.