A köznyelvben laikusnak nevezik azt a személyt, aki valamely tudományban, szakmában vagy hivatásban nem szakember. Eredeti, keresztény értelemben laikus az a hívő, aki Isten népéhez tartozik, de nem tagja a klérusnak, vagyis nem részesült az egyházi rend szentségében. A katolikus, ortodox és anglikán szóhasználatban a laikus nem felszentelt keresztény; a katolikus egyházjog szerint a klerikusoktól különböző krisztushívők laikusok.Codex Iuris Canonici (1983), 207. kánon.
A keresztény teológiában a laikus állapot nem egyszerű hiányt jelent. A megkeresztelt hívő a keresztség és a bérmálás által részesedik Krisztus küldetésében, és a keresztény hagyomány ezt a részesedést a hívők közös vagy egyetemes papságával írja le. A katolikus tanítás ugyanakkor különbséget tesz a hívők közös papsága és az egyházi rend szentségéből fakadó szolgálati papság között.II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium, 10.
A laikus kifejezés a vallási használatból került át a világi nyelvbe. A mai magyarban gyakran azt jelenti: „nem szakértő”, „szakmán kívüli”, „amatőr érdeklődő”. Ez a jelentés nem azonos a keresztény egyházi jelentéssel, bár abból fejlődött ki.
Etimológia
A szó a latin laicus közvetítésével a görög laikosz (λαϊκός) szóból származik. Ennek alapja a görög laosz (λαός), jelentése „nép”, „sokaság”, „közösség”. A klasszikus görögben a laosz jelenthette a népet, a hadsereg embereit, az alattvalókat vagy a közösséget általában.Henry George Liddell – Robert Scott: A Greek-English Lexicon, átd. Henry Stuart Jones, Oxford: Clarendon Press, 1940, λᾶός / λαός szócikk.
A bibliai és ókeresztény nyelvhasználatban a laosz különösen Isten népére utalt. A Septuaginta és az Újszövetség szövegében a kifejezés gyakran a választott népet, illetve a keresztény közösséget jelöli. A laikosz ezért eredetileg nem „tudatlant” vagy „hozzá nem értőt” jelentett, hanem olyasvalakit, aki a néphez tartozik.William J. Slater: Lexicon to Pindar, Berlin: De Gruyter, 1969, λᾶός szócikk.
Az ókeresztény használatban a szó akkor vált fontosabbá, amikor a közösségen belül világosabban elkülönült a felszentelt szolgálat és a nép többi tagjának helyzete. A kifejezés egyik korai előfordulása Római Szent Kelemen korinthusiakhoz írt levelében található, ahol a liturgikus rendben különbség jelenik meg a főpap, a papok, a leviták és a laikus ember között.Római Szent Kelemen: Levél a korinthusiakhoz, 40,5.
Köznyelvi jelentése
A mai magyar köznyelvben a laikus szó elsősorban szakmai vagy tudományos összefüggésben használatos. Laikus lehet például az, aki nem orvos, nem jogász, nem mérnök vagy nem teológus, de érdeklődik az adott terület iránt. Ilyenkor a szó nem vallási státuszt jelöl, hanem azt, hogy valaki nem rendelkezik hivatalos szakmai képzettséggel vagy illetékességgel.
A köznyelvi jelentés kialakulásában szerepe volt annak, hogy a középkori Európában az írásbeliség és az iskolázottság sokáig erősen kötődött az egyházi személyekhez. A clericus és a művelt, írástudó ember fogalma több nyelvben összekapcsolódott; ezzel szemben a laikus a nem klerikus, majd tágabb értelemben a nem szakértő személyt is jelenthette.Douglas Harper: „lay”, „laic”, in: Online Etymology Dictionary.
A köznyelvi használat értéksemleges is lehet. A „laikus érdeklődő” vagy „laikus szemmel” kifejezés nem feltétlenül tudatlanságot, hanem szakmán kívüli nézőpontot jelent.
Kereszténység
Bibliai alapok
A kereszténységben a laikus fogalom háttere a megkeresztelt hívők közös méltósága. Az Újszövetség több helyen beszél arról, hogy a hívők Isten népe, Krisztus teste és lelki ház. Péter első levele a keresztényeket „választott nemzetségnek” és „királyi papságnak” nevezi (1Pt 2,5–9).A Katolikus Egyház Katekizmusa, 897–913.
Az első keresztény közösségekben a későbbi kánonjogi értelemben vett laikus–klerikus megkülönböztetés még nem a későbbi pontossággal jelent meg. Ez azonban nem jelenti a közösségi szolgálatok hiányát: az Újszövetség már különböző megbízatásokat és szolgálatokat említ, a korai egyházi rend pedig fokozatosan vált világosabbá.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978, „Az egyházi rend szentsége”, az általános és szolgálati papság tárgyalása.
Ugyanakkor az Újszövetség külön szolgálatokat is említ. Az apostolok, próféták, tanítók, episzkoposzok, presbiterek és diakónusok különféle feladatokat látnak el a közösségekben. Az Apostolok cselekedetei a hét férfi kiválasztását és kézrátétellel való megbízását írja le (ApCsel 6,1–6). A pasztorális levelek az episzkoposzok és diakónusok alkalmasságáról beszélnek (1Tim 3; Tit 1).„Laity”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 8. kötet. Gale / The Catholic University of America, 2003.
A korai keresztény közösségekben a szolgálatok rendje fokozatosan vált egyértelművé. Ez nem jelentette a hívők közös méltóságának megszűnését. Inkább azt mutatja, hogy a közösség missziós, liturgikus és tanbeli életéhez sajátos szolgálatokra volt szükség.
A hívők közös papságának gondolata a későbbi keresztény hagyományban sem tűnt el. A katolikus tanítás ezt a keresztségből fakadó közös papságként értelmezi, miközben a szolgálati papságot az egyházi rend szentségéhez köti. A két valóság a katolikus megfogalmazás szerint egymáshoz van rendelve, de nem azonos módon részesedik Krisztus papságában.
Ókeresztény kor
Az 1–2. századi kereszténységben a laikus és klerikus megkülönböztetése még nem a későbbi kánonjogi pontossággal jelent meg, de a közösségi szolgálatok elkülönülése korán kimutatható. Római Kelemen levele a korinthusiakhoz a liturgikus rend példáján keresztül beszél a különböző szolgálatok saját helyéről.
Antiochiai Szent Ignác levelei a 2. század elején már világosan beszélnek püspökről, presbitériumról és diakónusokról. Ez a hármas szolgálati rend az ókeresztény egyházakban fokozatosan általánossá vált. A laikusok eközben továbbra is a keresztény közösség teljes jogú tagjai voltak: részt vettek az istentiszteleten, a tanúságtételben, a jótékonyságban, a családi és társadalmi keresztény élet alakításában.
Az ókeresztény egyházi rendtartások, például a Didakhé, a Didascalia Apostolorum és az Apostoli Konstitúciók, gyakorlati szabályokat adnak a közösségi életre. Ezekben a szövegekben a püspökök, presbiterek és diakónusok mellett a hívők, özvegyek, szüzek, katekumének és más közösségi csoportok is szerepelnek. A kép nem egyszerűen vezetők és passzív tömeg kettőssége, hanem többféle szolgálatból és életállapotból álló egyházi közösség.R. Hugh Connolly: Didascalia Apostolorum: The Syriac Version Translated and Accompanied by the Verona Latin Fragments, Oxford: Clarendon Press, 1929.
Középkor
A középkori latin kereszténységben a társadalom és az egyházi jog gyakran a klerikusok és laikusok megkülönböztetésével írta le az Egyház tagjait. A klerikusok az egyházi rendhez és az egyházi hivatalokhoz kapcsolódtak, a laikusok pedig a világi életben élő hívők voltak. A „világi” itt nem vallástalant jelentett, hanem azt, hogy az illető nem tartozott a klérushoz vagy a szerzetesi állapothoz.
A középkori laikusok szerepe sokféle volt. A legtöbben családban, mesterségben, földművelésben, városi közösségekben vagy politikai feladatokban éltek keresztényként. Emellett léteztek laikus testvérületek, zarándokmozgalmak, harmadrendek, városi vallásos társulatok és jótékonysági közösségek. A laikus vallásosság tehát nem merült ki az istentiszteleten való jelenlétben.
A középkori források egy része erősebben különbséget tett a tanító klérus és a tanított laikusok között. Ez a megkülönböztetés az akkori társadalmi, oktatási és jogi viszonyok között érthető. A későbbi katolikus tanítás a laikusok sajátos hivatását kifejezettebb formában tárgyalta, különösen a 20. században.
Reformáció és újkor
A reformáció egyik fontos tanítása a hívők egyetemes papságának hangsúlyozása volt. Luther Márton és a protestáns reformátorok szerint minden megkeresztelt hívő közvetlenül járulhat Istenhez Krisztus által, és a keresztény hivatás nem korlátozódik a felszentelt szolgálatra.
A protestáns felekezetek ugyanakkor rendszerint megtartottak valamilyen rendezett szolgálatot. A lelkész, prédikátor, presbiter, vén vagy pásztor feladata az igehirdetés, a közösség vezetése és a szentségek vagy szertartások végzése lehet. A fő különbség a katolikus és ortodox felfogáshoz képest abban áll, hogy a protestáns hagyományok többsége nem tekinti ezt a szolgálatot eltörölhetetlen szentségi papságnak.
A katolikus megújulás és a tridenti korszak a klérus képzésének és fegyelmének megerősítését hozta. A laikus vallásosság továbbra is erős maradt, különösen a társulatok, népmissziók, iskolák, kórházak és jótékonysági intézmények körül. A 19–20. században a laikus katolikus mozgalmak, ifjúsági szervezetek, karitatív egyesületek és apostoli közösségek egyre nagyobb szerepet kaptak.
Katolikus tanítás
A laikusok meghatározása
A katolikus egyházban laikusnak nevezik azokat a krisztushívőket, akik nem részesültek az egyházi rend szentségében, és nem tartoznak a kánonjog szerinti megszentelt élet állapotába. A II. vatikáni zsinat meghatározása szerint a laikusok sajátos vonása a világi jelleg: a világban élve, családi, szakmai, kulturális, gazdasági és társadalmi feladataik között keresik Isten országát.II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium, 31.
A hatályos latin egyházjog egyszerűbben fogalmaz: az Egyházban szent szolgák, vagyis klerikusok vannak, a többi krisztushívőt laikusoknak nevezik. Ugyanakkor a megszentelt élet tagjai – például szerzetesek – jogi értelemben nem alkotnak köztes állapotot a klérus és a laikusok között, hanem sajátos egyházi életállapotot képviselnek.
A szerzetes férfi lehet laikus vagy klerikus. Ha nem részesült szent rendben, laikus szerzetes vagy szerzetes testvér. Ha diakónussá vagy pappá szentelték, klerikus szerzetes. A női szerzetesek a katolikus jogban nem klerikusok, de a megszentelt élet állapotához tartoznak.II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium, 43.
Közös papság és szolgálati papság
A katolikus tanítás nem tagadja a hívők egyetemes papságát. A II. vatikáni zsinat szerint a megkereszteltek közös papsága és a szolgálati vagy hierarchikus papság egymáshoz van rendelve. Mindkettő Krisztus papságában részesedik, de más módon.
A közös papság a keresztény élet egészére vonatkozik. A laikusok imádságukat, munkájukat, családi életüket, szenvedéseiket, tanúságtételüket és szeretetcselekedeteiket ajánlják fel Istennek. A szolgálati papság a püspökök és papok felszentelt szolgálata, amely az igehirdetéshez, a szentségekhez és a pásztori vezetéshez kapcsolódik.
A két forma különbsége nem azt jelenti, hogy a laikus keresztény kevésbé lenne tagja az Egyháznak. A katolikus tanítás szerint a laikusoknak sajátos és pótolhatatlan küldetésük van a világban. Olyan területeken tanúskodnak a hitről, ahol a klérus csak korlátozottan van jelen: családban, munkahelyen, közéletben, tudományban, művészetben, gazdaságban és kultúrában.
A laikus apostolkodás
A II. vatikáni zsinat külön dekrétumot szentelt a laikus apostolkodásnak. Az Apostolicam actuositatem szerint a laikusok apostoli tevékenysége a keresztségből és bérmálásból fakad, és az Egyház küldetésének része. A laikus hívők nem csupán a papság segítői, hanem saját keresztény hivatásuk alapján cselekszenek.II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam actuositatem, 2–7.
A laikus apostolkodás formái közé tartozik a családi élet, a hit továbbadása, a karitatív munka, a közösségszervezés, a kultúra és társadalom keresztény alakítása, valamint a plébániai és egyházmegyei szolgálatokban való részvétel. A laikusok működhetnek hitoktatóként, lektorként, akolitusként, katekistaként, karitászmunkatársként, lelkipásztori munkatársként vagy egyházi intézmények vezetőiként is.II. János Pál pápa: Christifideles laici apostoli buzdítás, 1988.