A febronianizmus a 18. század második felében, főként a német katolikus területeken megjelenő egyháztani és egyházpolitikai reformirányzat volt. Célja a pápai kormányzati hatalom korlátozása, a püspökök és a helyi egyházak nagyobb önállósága, valamint az egyház és az állam viszonyának újragondolása volt. Nevét Johann Nikolaus von Hontheim trieri segédpüspök és általános helynök Justinus Febronius álnevéről kapta, aki 1763-ban ezen a néven adta ki De statu Ecclesiae et legitima potestate Romani Pontificis című művét.Johann Nikolaus von Hontheim, in: Encyclopaedia Britannica. Online változat.Febronianism, in: Encyclopaedia Britannica. Online változat.
A febronianizmus nem a katolikus egyháztól való elszakadásként jelent meg. Hontheim saját célja szerint az egyházi kormányzat reformját és a keresztény felekezetek közötti egység előmozdítását szolgálta volna. A római Szentszék azonban tanítását a pápai primátus katolikus értelmezésével összeegyeztethetetlennek ítélte. XIII. Kelemen pápa 1764-ben elítélte a művet, Hontheim pedig 1778-ban visszavonó nyilatkozatot tett; a visszavonás terjedelmét és őszinteségét a kortársak és a későbbi kutatás is vitatta.Friedrich Lauchert: Febronianism, in: The Catholic Encyclopedia, Vol. 6. Robert Appleton Company, New York, 1909. Online változat.Ulrich L. Lehner: Johann Nikolaus von Hontheim’s Febronius: A Censored Bishop and His Ecclesiology, in: Church History and Religious Culture, 88. évf. 2. sz. (2008), 205–233.
Elnevezése és időbeli kerete A febronianizmus elnevezés Hontheim álnevéből ered. A szerző a Justinus Febronius nevet használta, a mű címlapján pedig Bouillon szerepelt kiadási helyként; a könyvet a szakirodalom szerint valójában Frankfurt am Mainban adták ki. A mű teljesebb latin címe a keresztény vallásban egymástól elszakadt felek újraegyesítésére utalt: Justini Febronii Juris consulti de statu Ecclesiae et legitima potestate Romani Pontificis liber singularis ad reuniendos dissidentes in religione christianos compositus.
Szűk értelemben a febronianizmus Hontheim 1763-as művét, annak kiegészítéseit, a római elítélést és az 1778-as visszavonás körüli vitát jelenti. Tágabb értelemben a 18. század második felének olyan katolikus egyházpolitikai törekvéseire is használják, amelyek a Római Kúria befolyásának csökkentését, a püspöki és tartományi egyházi jogok növelését, valamint az állami hatalom egyházügyekben való erősebb részvételét támogatták.febronianizmus, in: Magyar Katolikus Lexikon. Szent István Társulat, Budapest. Online változat.
A magyar szakirodalomban az irányzatot gyakran egyházpolitikai elméletként vagy episzkopalista reformprogramként határozzák meg.Marton József: A keresztény újkor. Egyháztörténeti tanulmány. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006, 212–213. . A kifejezés ezért nem csupán hittani véleményt jelöl. Az egyház belső alkotmányáról, a pápa joghatóságáról, a püspökök szerepéről, az egyetemes zsinat tekintélyéről és az állam egyházpolitikai jogairól szóló viták együttese kapcsolódik hozzá.
Fogalmi háttér A febronianizmus megértéséhez több egyháztörténeti és egyházjogi fogalom ismerete szükséges.
A pápai primátus a római püspök, vagyis a pápa elsőbbségét jelenti a katolikus egyházban. A katolikus tanítás szerint ez nem pusztán tiszteletbeli rang, hanem az egész egyház egységéhez és kormányzásához kapcsolódó joghatóság. A febronianizmus ezzel szemben a pápai elsőbbséget főként egységőrző és felügyeleti szerepként értelmezte. Az episzkopalizmus a püspökök tekintélyét és jogait hangsúlyozó irányzat. A 18. századi vitákban ez gyakran a római központosítással szemben jelent meg. A febronianizmus episzkopalista irányzat volt, mert a püspököket nem a pápa helyi hivatalnokaiként, hanem saját joghatósággal rendelkező egyházi vezetőkként állította előtérbe. A konciliarizmus szerint az egyetemes zsinat, vagyis a püspökök egyetemes gyűlése bizonyos esetekben a pápa felett vagy a pápa döntéseinek korlátjaként állhat. Ez a gondolat különösen a késő középkori egyházszakadási válságok idején erősödött meg. Hontheim a 18. században újra felhasználta a konciliarista érvelés több elemét. A gallikanizmus a francia egyház sajátos jogait és szabadságait védő kora újkori irányzat volt. A gallikán felfogás nem tagadta teljesen a pápa tekintélyét, de annak gyakorlását a zsinatok, a helyi egyházi hagyományok és a királyi hatalom szempontjából korlátozta. A febronianizmus sokat merített belőle, de német birodalmi és katolikus felvilágosodás kori környezetben önálló rendszerré alakította. Az exempció azt jelentette, hogy bizonyos szerzetesrendek vagy egyházi intézmények nem a helyi püspök teljes joghatósága alá tartoztak, hanem közvetlenebbül a Szentszékhez vagy saját rendi elöljáróikhoz kapcsolódtak. A febronianizmus ezt a püspöki kormányzat egysége szempontjából problémának tartotta. A nunciatúra a Szentszék diplomáciai képviselete. A pápai nunciusok egyszerre voltak diplomáciai követek és a Szentszék egyházi ügyeinek képviselői. A 18. századi uralkodók egy része a nunciusokat idegen hatalom követeinek tekintette, és korlátozni kívánta befolyásukat saját területén.M. O’Callaghan: Febronianism, in: New Catholic Encyclopedia. Gale, Detroit–New York, 2. kiadás, 2003. Lásd még: Encyclopedia.com online változat.
Történeti háttér A febronianizmus a 18. századi Európa egyházi és politikai viszonyai között alakult ki. A katolikus egyházon belül már korábban is léteztek olyan irányzatok, amelyek a zsinatok és a helyi püspökök tekintélyét hangsúlyozták a római központi kormányzattal szemben. A középkori konciliarizmus és a kora újkori gallikanizmus ezek közé tartozott.
A 18. századi felvilágosodás és a katolikus felvilágosodás új környezetet teremtett ezeknek a kérdéseknek. Több katolikus gondolkodó fontosnak tartotta a vallási élet megújítását, a papképzés javítását, a lelkipásztorkodás hasznosságát, az oktatás fejlesztését és az egyházi fegyelem racionalizálását. A katolikus felvilágosodás nem feltétlenül jelentett vallásellenességet. Sok képviselője az egyházon belül akart reformot, de a reformot gyakran az állami igazgatás és a hasznosság szempontjai szerint képzelte el.Michael Printy: Enlightenment and the Creation of German Catholicism. Cambridge University Press, Cambridge–New York, 2009.
A korszak politikai hátterét az abszolutizmus és a felvilágosult abszolutizmus is meghatározta. Az uralkodók a vallást nemcsak hitbeli kérdésnek tekintették, hanem az államrend, az oktatás, a szegénygondozás, a házassági jog, a vagyonkezelés és a társadalmi fegyelem területének is. Az egyházi intézmények nagy vagyonnal, önálló bíróságokkal, iskolákkal, szerzetesházakkal és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeztek. A világi kormányzatok számára ezért az egyház belső alkotmánya közvetlen államigazgatási kérdéssé vált.
A Habsburg Monarchiában Mária Terézia és II. József reformjai ebbe a folyamatba illeszkedtek. II. József egyházpolitikája, a jozefinizmus, a lelkipásztori hasznosságot, az állami ellenőrzést és a Rómától való gyakorlati függés csökkentését hangsúlyozta. A jozefinizmus azonban radikálisabb volt a febronianizmusnál, mert az egyház intézményi életét nagyobb mértékben vonta állami irányítás alá. A szerzetesrendek feloszlatása, a papképzés szabályozása, az egyházi javadalmak kezelése és az egyházmegyei határok alakítása közvetlen állami beavatkozással történt.
A Német-római Birodalomban a helyzetet tovább bonyolította, hogy több püspök egyúttal világi fejedelem is volt. A mainzi, trieri és kölni választófejedelmi érsekek egyházi és politikai szerepe összeért. A Rómába vitt fellebbezések, a pápai nunciusok jogköre, az egyházi javadalmak betöltése és a püspöki joghatóság határai gyakorlati viták tárgyai voltak. Hontheim gondolkodása ebben a birodalmi, kánonjogi és államegyházi környezetben formálódott.
Johann Nikolaus von Hontheim Johann Nikolaus von Hontheim 1701-ben született Trierben, és 1790-ben halt meg Montquintinben. Egyházi pályája mellett jogi, történeti és egyházjogi érdeklődésű tudós volt. Trierben, Leuvenben és Leidenben tanult. Később a trieri érsekség szolgálatába lépett, majd trieri segédpüspök és általános helynök lett.
Tanulmányai és kapcsolatai meghatározták egyháztani érvelését. Leuvenben megismerte a gallikán és kánonjogi irodalmat, különösen Zeger Bernhard van Espen hatását. Leidenben a természetjogi és államjogi gondolkodás is hatott rá. A trieri egyházi környezetben a német birodalmi egyházjog kérdéseivel került kapcsolatba. Hontheim ezért a pápai és püspöki joghatóságot nemcsak dogmatikai, hanem történeti és jogi fejlődésként is tárgyalta.
A De statu Ecclesiae megírásában az is szerepet játszott, hogy Hontheim a protestánsokkal való egyházi egység egyik akadályának a római központosítást tartotta. Úgy vélte, hogy a pápai joghatóság mérséklése és az általa ősi egyházi rendnek tartott kormányzati forma visszaállítása vonzóbbá teheti a katolikus egységet a protestáns közösségek számára. A protestáns fogadtatás nem igazolta ezt a várakozást egyértelműen, mert protestáns szerzők is bírálták azt a feltételezést, hogy az egység legfontosabb akadálya pusztán a pápai hatalom volna.
A De statu Ecclesiae célja és fő tanításai Hontheim műve az egyház állapotáról és a római pápa törvényes hatalmáról szólt. A könyv kiindulópontja az volt, hogy a katolikus egyház kormányzata a történelem során eltávolodott az első évszázadok rendjétől. Hontheim a korai egyházat kevésbé centralizáltnak látta, és ebből vezette le a római központi kormányzat korlátozásának igényét.
A mű nem a pápaság teljes megszüntetését követelte. A római püspök elsőbbségét elismerte, de azt nem teljes és közvetlen egyetemes joghatóságként értelmezte. A pápa szerepét az egyházak közötti egység őrzésében, a közös kánonok betartatásában, a tájékoztatásban és a zsinati döntések kihirdetésében látta. A febroniánus felfogásban a pápa a püspökök között első, de nem olyan kormányzati központ, amely minden helyi egyház ügyébe rendes és közvetlen módon beavatkozhat.
A pápai primátus eredetéről Hontheim sajátos álláspontot képviselt. Elismerte a primátus egyházi intézményét, de annak római székhez való kötését és későbbi joghatósági kiterjedését történeti fejlődésként értelmezte. A pápai hatalom növekedését részben az ál-izidori dekretálisok és a középkori kánonjogi fejlődés hatásával magyarázta. Szerinte több ügy, amely korábban tartományi zsinatok, metropoliták vagy helyi püspökök hatáskörébe tartozott, később Rómához került.
A püspökök szerepe a febronianizmus központi eleme volt. Hontheim szerint a püspökök saját egyházmegyéjükben valódi pásztori és kormányzati hatalommal rendelkeznek. Nem csupán a pápa megbízottai, hanem az apostoli hivatal örökösei. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a Római Kúria beavatkozásait, a pápai rezervációkat és a nunciusok joghatósági szerepét korlátozni kellene.
Az egyetemes zsinatot Hontheim a legfőbb egyházi döntő fórumként kezelte. Álláspontja szerint a pápától az egyetemes zsinathoz való fellebbezés jogos lehet, mert a zsinat az egész egyházat képviseli. Ezzel a középkori konciliarizmus több elemét vitte tovább, de a 18. századi egyházpolitikai környezethez igazította.
Hontheim gyakorlati reformokat is javasolt. Ezek közé tartozott a pápai nunciatúrák hatáskörének visszaszorítása, a Római Kúria által fenntartott ügyek körének csökkentése, a pápai rezervációk mérséklése, valamint a szerzetesrendek püspöki joghatóság alóli exempciójának megszüntetése vagy korlátozása. A szerzetesi exempciót a helyi püspöki kormányzat egységét gyengítő kiváltságnak tekintette. A nunciatúrákat pedig azért bírálta, mert a pápai követek tevékenységében a helyi püspökök és a világi uralkodók jogainak korlátozását látta.