Reichskonkordat

A birodalmi konkordátum (németül Reichskonkordat, hivatalos címén Konkordat zwischen dem Heiligen Stuhl und dem Deutschen Reich) a Szentszék és a Német Birodalom között 1933. július 20-án megkötött, a katolikus egyház németországi jogállását rendező, 34 cikkből, zárójegyzőkönyvből és egy akkor titkos kiegészítésből álló egyházjogi és nemzetközi jogi szerződés. A megállapodást XI. Piusz pápa meghatalmazásából Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, német részről pedig Paul von Hindenburg birodalmi elnök meghatalmazottjaként Franz von Papen alkancellár írta alá. A ratifikációs okmányokat 1933. szeptember 10-én cserélték ki; a konkordátum ugyanazon a napon lépett hatályba.Acta Apostolicae Sedis, 25 (1933), 389–414.; Reichsgesetzblatt, 1933, II. rész, 679–690.

A szerződés a katolikus vallás nyilvános gyakorlását, az egyházi önkormányzatot, a Szentszékkel való szabad kapcsolattartást, az egyházi jogi személyek, szerzetesrendek, oktatási és lelkipásztori intézmények jogállását, továbbá a hittanoktatást és a katolikus egyesületek egy részét kívánta biztosítani. A Szentszék ugyanakkor vállalta, hogy a papokat és szerzeteseket eltiltja a politikai pártokban való tagságtól és az azok érdekében végzett tevékenységtől. A zárójegyzőkönyv kifejezetten rögzítette, hogy ez a korlátozás nem érinti az egyház dogmatikai és erkölcsi tanításának hirdetését.Konkordat zwischen dem Heiligen Stuhl und dem Deutschen Reich, 1933. július 20., különösen az 1., 4., 13–16., 19–25. és 31–34. cikk, valamint a zárójegyzőkönyv.

A konkordátum megkötésének értelmezése kezdettől vitatott. A német kormány a megállapodást bel- és külpolitikai tekintélyének növelésére, a katolikus társadalmi szervezetek politikai mozgásterének szűkítésére és az egypárti rendszer megszilárdítására igyekezett felhasználni. A Szentszék részéről a szerződés elsődleges célja a német katolikusok és intézményeik jogi védelme, valamint olyan szerződéses alap létrehozása volt, amelyre a későbbi jogsértések elleni tiltakozásokban hivatkozni lehetett. A megállapodás ezért nem tekinthető a nemzetiszocializmus tanításának egyházi elfogadásaként; ugyanakkor a nemzetiszocialista állam számára kétségtelen diplomáciai és propagandanyereséget jelentett. A történetírás vitája részben e két, egymással egyidejű következmény eltérő súlyozásából ered.Thomas Brechenmacher: Das Reichskonkordat 1933. Forschungsstand, Kontroversen, Dokumente. Schöningh, Paderborn, 2007.Hubert Wolf: „Reichskonkordat für Ermächtigungsgesetz? Zur Historisierung der Scholder-Repgen-Kontroverse über das Verhältnis des Vatikans zum Nationalsozialismus”. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 60. évf. 2. sz. (2012), 169–200.

A nemzetiszocialista kormányzat röviddel a hatálybalépés után megkezdte a konkordátum rendelkezéseinek megszorító értelmezését, megkerülését és megsértését. A konfliktus a katolikus sajtó, az ifjúsági és munkásegyesületek, az iskolák, a szerzetesrendek, az egyházi vagyon és a papság elleni hatósági intézkedésekben bontakozott ki. XI. Piusz 1937-ben a Mit brennender Sorge kezdetű enciklikában nyilvánosan elítélte a szerződésszegéseket, a faj és az állam bálványozását, valamint a keresztény hitet felváltani kívánó ideológiai törekvéseket. A konkordátumot egyik fél sem mondta fel; a második világháború után a Német Szövetségi Köztársaság jogrendjében is fennmaradt, bár több rendelkezésének gyakorlati jelentőségét az alkotmány, a tartományi jog és újabb egyház–állam megállapodások módosították vagy háttérbe szorították.XI. Piusz: Mit brennender Sorge, 1937. március 14.Német Szövetségi Alkotmánybíróság: BVerfGE 6, 309 – Reichskonkordat, 1957. március 26.

Jogi természete és helye a konkordátumpolitikában

A konkordátum a Szentszék és valamely állam közötti olyan szerződés, amely az állami és egyházi illetékesség találkozási területeit szabályozza. A birodalmi konkordátum nem a Vatikánvárosi Állam és Németország közötti egyezmény volt, hanem a nemzetközi jogalanyként eljáró Szentszék és a Német Birodalom megállapodása. Tárgyát nem a katolikus hit tartalmának politikai elismerése vagy valamely államideológia egyházi jóváhagyása alkotta, hanem az egyház jogi helyzete, intézményeinek működése és az úgynevezett vegyes ügyek – az oktatás, a házasság, a katonai és intézeti lelkigondozás, az egyházi vagyon, az állami szolgáltatások és az egyesületi élet – rendezése.Jan H. Wille: Das Reichskonkordat. Ein Staatskirchenvertrag zwischen Diktatur und Demokratie 1933–1957. Brill Schöningh, Paderborn, 2024.

A megállapodás a német állam és a vallási közösségek kapcsolatának kooperatív, szerződéses modelljébe illeszkedett. Ez a modell különbözött mind az államegyházi rendszertől, mind az állam és a vallási közösségek szigorú intézményi elkülönítésétől: az állam elismerte az egyház önálló szervezetét, miközben számos közös jelentőségű kérdést szerződésben rendezett. A szerződés preambuluma ezért a felek közötti viszony tartós és egységes szabályozását jelölte meg célként, nem pedig politikai vagy világnézeti közösség létrehozását.

XI. Piusz pápasága alatt a Szentszék több európai állammal kötött konkordátumot. A diplomáciai gyakorlat egyik fontos előzménye az 1929-es lateráni egyezmény volt; tágabb hátterében az első világháború utáni állami átalakulások, a monarchiák bukása, az új alkotmányok, az 1917-es Egyházi Törvénykönyv és a totalitárius rendszerek felemelkedése állt. E szerződések célja rendszerint az volt, hogy változó vagy ellenséges politikai környezetben írásban rögzítsék az egyház működésének minimális jogi feltételeit. A birodalmi konkordátumot ezért csak a korábbi német tartományi szerződések és a két világháború közötti szentszéki konkordátumpolitika összefüggésében lehet értelmezni.„Pius XI, Pope”. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 11. kötet. Thomson Gale–Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003, 390–395.

Történeti előzmények

A Kulturkampf öröksége

A 19. század utolsó harmadában kibontakozó Kulturkampf tartósan meghatározta a német katolicizmus államhoz fűződő viszonyát. A porosz és birodalmi kormányzat az 1870-es években törvényhozási és közigazgatási eszközökkel korlátozta az egyházi kinevezéseket, a papképzést, a szerzetesrendeket és az egyházi fegyelmet. A konfliktus intézkedéseinek jelentős részét később visszavonták, de az állami beavatkozással szembeni intézményi jogbiztonság igénye, valamint a katolikus társadalom politikai önszerveződése fennmaradt. E háttérből nőtt ki a Német Centrumpárt, amely a katolikus érdekek képviselete mellett a császárság és később a Weimari köztársaság parlamentáris rendszerének egyik tartós szereplője lett.Ludwig Volk: Das Reichskonkordat vom 20. Juli 1933. Von den Ansätzen in der Weimarer Republik bis zur Ratifizierung am 10. September 1933. Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz, 1972.

A Kulturkampf tapasztalata a 20. században kettős következtetéshez vezetett. Egyfelől a német katolicizmus jelentős politikai és egyesületi hálózatot épített ki; másfelől a Szentszék és a püspökök számára különös jelentőséget kapott az egyház jogainak tételes, szerződéses biztosítása. Az 1933-as megállapodás védelmi célja így nem előzmény nélküli, hanem egy több évtizedes jogi és politikai tapasztalat folytatása volt.

A weimari konkordátumtárgyalások

Az 1918–1919-es államfordulat és a weimari alkotmány új alapokra helyezte az állam és a vallási közösségek viszonyát. Az alkotmány megszüntette az államegyházi rendszert, biztosította a vallásszabadságot és fenntartotta a vallási közösségek közjogi jogállásának lehetőségét. A Szentszék és a birodalmi kormány már a köztársaság idején törekedett átfogó megállapodásra, de a birodalmi szintű tárgyalások az oktatás, a felekezeti iskolák, a püspöki kinevezések, az állami szolgáltatások és a föderális hatáskörök körüli nézetkülönbségek miatt nem vezettek eredményre.Daniel E. D. Müller: „Radikal pragmatisches Kalkül. Das Gelingen der Konkordatsverhandlungen von 1933 zwischen deutscher Reichsregierung und Heiligem Stuhl”. In: Daniel E. D. Müller – Christoph Studt (szerk.): „… und dadurch steht er vor Freisler, als Christ und als gar nichts anderes …”. Wißner, Augsburg, 2019, 31–69.

Eugenio Pacelli, aki 1917-től bajorországi, 1920-tól németországi apostoli nuncius volt, tartományi szinten ért el eredményeket. A Szentszék 1924-ben Bajorországgal, 1929-ben Poroszországgal, 1932-ben Badennel kötött konkordátumot. Ezek eltérő terjedelemben szabályozták az egyházi kinevezéseket, a teológiai karokat, a papképzést, az oktatást és a közjogi jogállást. Az 1933-as birodalmi szerződés 2. cikke kifejezetten fenntartotta e tartományi konkordátumok érvényét, és azok rendelkezéseit birodalmi szintű szabályozással egészítette ki.

A weimari előzmény azért lényeges, mert kizárja azt az értelmezést, amely szerint a Szentszék csak a nemzetiszocialista hatalomátvétel után kezdett volna birodalmi konkordátumra törekedni. A tárgyalási cél és több szerződéses tárgy már az 1920-as években kialakult; 1933-ban az állam politikai természete, a tárgyalási kényszer és a szerződés lehetséges következményei változtak meg alapvetően.Konrad Repgen: „Die vatikanische Strategie beim Reichskonkordat”. In: Klaus Gotto – Hans Günter Hockerts (szerk.): Von der Reformation zur Gegenwart. Schöningh, Paderborn, 1988, 167–195.

A katolikus egyház és a nemzetiszocializmus 1933 előtt

A német püspökök az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején több nyilatkozatban bírálták a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt világnézetét. Kifogásaik a fajelméletre, a szélsőséges nacionalizmusra, a politikai erőszakra, az állam abszolutizálására és egyes nemzetiszocialista irányzatok kereszténységellenes vagy újpogány elemeire irányultak. Egyes egyházmegyékben az NSDAP aktív tagjait egyházi szankciókkal fenyegették, és korlátozták részvételüket az egyházi szertartásokon. A katolikus választók a protestáns többségű területekhez képest kevésbé támogatták a nemzetiszocialista pártot, bár a katolikus társadalom politikai magatartása sem volt egységes.„Germany, the Catholic Church in”. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 6. kötet. Thomson Gale–Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003, 176–190.Bernhard Stasiewski (szerk.): Akten deutscher Bischöfe über die Lage der Kirche 1933–1945. Band I: 1933–1934. Veröffentlichungen der Kommission für Zeitgeschichte, Reihe A, 5. kötet. Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz, 1968.

A püspöki állásfoglalások nem jelentették azt, hogy minden katolikus intézmény vagy személy azonos módon viszonyult volna a nemzetiszocializmushoz. Voltak, akik a mozgalom antikommunizmusát, nacionalizmusát vagy rendpárti ígéreteit kedvezően fogadták, mások már a hatalomátvétel előtt a keresztény tanítással összeegyeztethetetlen totalitárius ideológiát láttak benne. A későbbi történeti értékelésnek ezért különbséget kell tennie a Szentszék diplomáciája, a püspöki kar testületi döntései, az egyes püspökök, a papság, a katolikus pártok, az egyesületek és a hívők magatartása között.

A politikai helyzet 1933-ban

A hatalomátvétel és az állami jogrend átalakítása

Adolf Hitler 1933. január 30-i kancellári kinevezését követően a nemzetiszocialista vezetés gyorsan felszámolta a parlamentáris és föderális ellensúlyokat. A február 28-i rendkívüli rendelet alapjogokat függesztett fel, a március 23-i felhatalmazási törvény pedig lehetővé tette, hogy a kormány a parlament megkerülésével alkosson törvényeket. A politikai pártok, a tartományok, a szakszervezetek, a sajtó és a társadalmi szervezetek egységesítése a nemzetiszocialista állam kiépítésének részét alkotta.Carsten Nicolaisen (szerk.): Dokumente zur Kirchenpolitik des Dritten Reiches. Band I: Das Jahr 1933. Kaiser, München, 1971.