bélyegkép|300px|A csizmadiák céhháza,Deák Ferenc utca 23–25. A kolozsvári céhek, azaz az iparosok és kereskedők érdekvédelmi testületei már I. Lajos idejében létrejöttek; a városbeli céhekkel kapcsolatos legrégebbi fennmaradt adat 1369-ből származik. Nagy Lajos 1376-ban szabályozta és kötelezővé tette a céhrendszert, és az ő rendeletére készültek el a részletes céhszabályok. A céhek monopóliummal rendelkeztek a város területén az adott iparágban, szabályozták a termelést, a kereskedelmet, de az életmódot is. A kiváltságok fejében fontos szerepük volt a város védelmében: a kapukat és bástyákat a céhek védelmezték, és vállalták egy-egy oltár fenntartását és díszítését is. Szociális feladatokat is elláttak: gondozták és anyagilag támogatták az elöregedett vagy beteg céhtagokat, és szerepet vállaltak a halottak eltemetésében. A 16. században született erdélyi céhszövetségek (céhuniók) némelyikéhez a kolozsvári céhek is csatlakoztak.
A céhek helyzete a városban Az 1453-as összeírás szerint a mintegy 5400 lakossal rendelkező város lakóinak 30%-a kézműves volt, akik több mint harmincféle mesterséget űztek. A 16. századra Kolozsvár az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb iparosközpontja lett, és harminc céh működött benne. A céhek tagjai a város vezetésében is fontos szerepet játszottak: a százférfiak között 50 patríciusnak és 50 céhtagnak kellett lennie, akik maguk közül választották a tizenkét szenátort. A szenátorok között legalább egy szűcsnek, egy szabónak, egy ötvösnek és egy nyergesnek kellett lennie. A város főbíróit gyakran választották a céhmesterek közül. Az 1770-s céhösszeírás szerint a városban 637 mesterember tevékenykedett, ebből 158 csizmadia, 56 mészáros, 42-42 tímár, szűcs, illetve szabó, 29 ötvös, 26 gombkötő, 22 ács és 20 asztalos. A 19. században a céhek fokozatosan vesztettek jelentőségükből, de 1845-ben még mindig 26 céh működött Kolozsváron 735 taggal. A 19. században kialakuló első manufaktúrák tulajdonosai között volt céhmesterek is szerepeltek.
A céhszabályokat kezdetben a céh kérésére a városi tanács bocsátotta ki és erősítette meg, a 16. századtól kezdve a fejedelemtől kértek megerősítést, a 18. századtól pedig a dokumentumokat a gubernium adta ki. Az 1666. évi fogarasi országgyűlés határozatot hozott Kolozsvár végvári jogállásáról, és kiadta a város szervezeti szabályzatát, ebben a céhekre vonatkozóan megerősítették a fennálló kiváltságokat és kötelezettségeket. 1775-ben azonban az ácsmesterek nem teljesítették a vállalt kötelezettségeiket, ezért a százférfiak megfosztották őket a kiváltságaiktól. Egyes esetekben a fejedelem kikérte a céhek véleményét gazdasági jellegű döntések meghozatala előtt.
A későbbi korokban a céhek iratai a helytörténet fontos forrásaivá váltak. Kolozsvár címerének első ismert előfordulása például a szűcsök céhládájában talált, 1369-es okiraton szerepel. A dokumentumok nyelve és a bennük szereplő nevek helyesírása utalnak a város iparosainak magyarosodására. A 18. században a létező magyar céhek mellett német céhek is alakultak.
Iparvédelem A bíró és esküdtek által a mesteremberek kérésére kiadott céhszabályok általában tiltották a céhen kívüli mesteremberek tevékenykedését vagy legalábbis korlátozták. Azt is tiltották, hogy a céh tagja megengedje idegeneknek, hogy a műhelyében dolgozzanak. Egyes esetekben ideiglenesen kivételt tettek ez alól: például az 1655. évi nagy tűzvész után idegeneknek is megengedték, hogy a helyreállításon dolgozzanak. A 19. századra azonban már számos céhen kívüli, „kontár”-nak nevezett mesterember dolgozott a városban; a Farkas utcai színház építőmestere, Alföldi Antal, szintén céhen kívüli volt.
Kezdetben viták forrása volt, hogy a rokon szakmák tevékenységeinek elhatárolása nem történt meg (ilyen volt például a cserző vargák és tímárok viszálya 1512-ben). A késcsinálók 1631-ben átírt céhszabályzatában azonban már szerepel, hogy „kés, borotva és fogó élesítéstől és kicsiszolástól minden lakatos, csiszoló és borbély tartózkodjék; a ki titkon vagy nyilván ilyeneket készít vagy művel, a bíró és tanács vétesse el, valamint a, kik a lakatosok, csiszolók és borbélyok mesterségébe avatkoznak, azok is így büntettessenek.” A céhek közötti vitás ügyekben a városi tanács döntött, de arra is volt példa, hogy a céh öreg és ifjú mesterei közötti vitát a városi tanácsnak kellett eligazítania, vagy a céhtisztségek betöltésének rendjével kapcsolatos panaszokat a gubernium bírálta el.
Szigorúan büntették a nem megfelelő minőségű termék gyártását vagy a vevő megkárosítását. Ritkábban a céh közösen szerezte be az alapanyagokat.
Szervezet A céhbe lépés feltétele volt a polgárjog, a törvényes születés, tisztességes életmód, nős állapot és a mesterségbeli tudás. Az új belépő díjat fizetett a céhnek, és meg kellett vendégelnie a céh tagjait.
A szervezet élén a céhmester állt; ez váltakozva a szászok vagy magyarok közül került ki (például a csizmadiák esetében) vagy pedig mindkét nemzetből volt egy-egy céhmester (ötvöscéh). A céhmesterek képviselték a közösséget külső fórumokon, és felügyelték a céh vagyonának felhasználását, valamint intézkedtek a bírságok kiszabásáról. A reformáció után nem csak nemzet, hanem felekezet szerint is történt a tisztségviselők választása. 1655-ben például a város kötelezettséget vállalt arra, hogy a reformátusok arányát növeli a város vezetésében, ugyanakkor azt is előirányozták, hogy a céhekben a céhmesteri hivatalt egyenlően viseljék a reformátusok és unitáriusok, ellenkező esetben elvesztik kiváltságaikat. Arra is van példa, hogy a többi tisztség betöltésénél is paritásos alapon jártak el: a szabók céhe 1672-ben számvevővé választott két evangélikus szászt és két unitárius magyart, céhapának egy evangélikus szászt, második céhmesternek református magyart, harmadiknak unitárius szászt, negyediknek unitárius magyart; céhlegények atyjának unitáriust, ülnökségre az "ortodoxok" (= reformátusok és evangélikusok) is egyet, az unitáriusok egyet, látómesterségre mindegyikük kettőt-kettőt.
1773-ban a gubernium két osztályba sorolta a céheket, és osztályonként egységes díjakat állapított meg a belépésre, az inasok szegődtetésére, a legények felszabadítására. Az első osztályba tartoztak a takácsok, posztó- és rásacsinálók, kalaposok, harisnyakötők, szűrtakácsok, gombkötők, prémszövők, ötvösök, dróthúzók, gombcsinálók, tű-tok csinálók, órások, késcsináló csiszárok, rézmívesek, bőrgyártók, bőrfestők, kesztyűkészítők, szűcsök és könyvnyomtatók, a másodikba a posztónyírók, ványolók, és többiek
Városvédelem bélyegkép|A kolozsvári Hídkapu A város védelme, a bástyák és falak őrzése a céhek kötelessége volt; a bástyák felszerelését is a céhek végezték. Ha egy céhmester a várost ért támadáskor nem jelent meg saját fegyvereivel a védelemre, akkor megfosztották a céhmesteri tisztségétől. Ez a kötelezettség alig néhány céh (kőfaragók, a szabók, a lakatosok és az ötvösök) szabályzatában jelent meg tételesen, mivel egy Izabella királyné által 1558-ban kiadott kiváltságlevélen alapult, így a városban köztudottnak számított. A költségek egy része a céhet terhelte, de például a puskapor bizonyos hányadát a városi költségvetés állta. A céhek évente felleltározták a bástyában tárolt eszközöket, és felmérték a bástyák állapotát.
Egy 1734-ben készült katonai felmérés szerint a középkapu feletti bástya az első székbeli mészáros céhé, a második, Szamos felé következő a fazekasoké, a harmadik a kádároké; a negyedik a hátulsó székbeli mészárosoké, az ötödik, úgynevezett olasz fokos bástya a szappankészítő, kupás, üstgyártó, nemezgyártó céheké, a hatodik a takácsoké, a hetedik, azaz a Hídkapu feletti a lakatosoké; a nyolcadik, azaz a szögletbástya az ötvösöké, a kilencedik a kovácsoké, a tizedik a Monostorkapu felett a szűcsöké, a tizenegyedik a csizmadiáké, a tizenkettedik a vargáké, a tizenharmadik az asztalosoké, a tizennegyedik a (Torda utcai kisajtó felett) a csiszárok és késcsinálók bástyája, a tizenötödik a szíjgyártóké, a tizenhatodik a kőműveseké, a tizenhetedik a tímároké, a tizennyolcadik pedig a szabóké volt.
A Habsburg-uralom bekövetkeztével a város bástyáit a császári katonaság szállta meg, így a céhek többé nem foglalkoztak a védművek karbantartásával. A gubernium 1734-ben a városi tanácstól azt kérdezte, hogyan lehetne rávenni a céheket az erődítmények kijavítására. A százférfiak válasza szerint „a császári felség hűségére téréstől fogva, a bástyák kulcsai a céhektől elvétettek s azok azóta többé azokba be nem bocsáttattak, elpusztulásuk oka nem a város és céhek, nem is kényszeríthetők megcsinálására.”
Szociális tevékenység Betegség, rokkantság vagy elszegényedés esetén a céh jövedelméből segélyezték a céh tagjait, illetve a betegek ellátására az ifjú mesterek közül jelöltek ki valakit vagy a céh költségére fogadtak betegápolót. Arra is volt példa, hogy az egész várost pusztító tűzvész (1655. április 17.) a céh vagyonát felosztották a tagok között.
A céhek tagjai részt vállaltak elhunyt társaik eltemetésében: a mesterektől megkövetelték a temetésen való részvételt, az „ifjúmesterek” feladata volt a sír kiásása és a koporsóvivés. (Kivételt képezett a járványok időszaka, amikor a gubernium egészségügyi bizottsága elrendelte, hogy a temetéseket ne a céhek, hanem külön erre a célra fogadott emberek végezzék.)
A céhmesterek özvegyei általában egy évig folytathatták az elhunyt férj mesterségét, amennyiben nem mentek újra férjhez. A szűcs- és borbélycéhek kedvezményes belépési díjat számítottak fel annak a legénynek, aki özvegy mesternét vett feleségül, a mészárosok pedig megengedték, hogy az özvegy fiaira, vejeire vagy unokáira írassa át a mesterség folytatásának jogát.
A szíjjártó céh 1571-ben kezdett jegyzőkönyvében számos adomány szerepel, részben jótékony célokra, részben egyháziakra, de az újabb korban adakoztak az Erdélyi Nemzeti Múzeum illetve a Széchenyi tér javára is.
Vallási tevékenység Már a „piaci nagy templom” építésétől kezdve a céhek vállalták a szentély illetve egy-egy oltár díszítését zászlóval, szőnyegekkel, gyertyákkal. A mészárosok például Szent Mihály-oltárról, a tímárok a Szűz Mária-oltárról, a kovácsok a Szent László-oltárról, a szabók pedig a Mindszentek-oltárról gondoskodtak. A reformáció után a protestáns többségű céhek kihagyták a szabályzatukból az ilyen jellegű kötelezettséget, a katolikus többségű céhek viszont megtartották.
Céhszabályzatok Az első céhszabályzatok nem minden esetben maradtak fenn: a szűcsök céhének első említése például 1369. március 24-éről származik, de első ismert szabályzatuk 1479-ben kelt. Ezért a táblázatban az első fennmaradt céhszabály dátumát tüntettük fel. Noha vannak bizonyítékok a kőmívesek, pajzs- és kopjakészítők illetve tölcséresek (üvegesek) céhének létezésére, céhszabályaik nem ismertek.
Dátum Céh Okirat nyelve Megjegyzés 1467. július 21. kovácsok latin 1477. szeptember 9-én kiegészítésekkel újraírva 1472. március 17. kötélverők
1473. július 12. aranyművesek német 1475. november 11. szabók "a rothadás által semmivé lett régi helyett " 1479. december 13. szűcsök latin bővítése német nyelven 1481-ből 1479. december 13. takácsok latin 1486. április 2. kötélverők német 1507. február 23. kádárok latin 1512. május 8. fazekasok latin és német 1514. október 16. szíjgyártók latin 1515. december 17. kocsigyártók (szekérkészítők) latin 1532. december 20. esztergályosok latin 1568. szeptember 4. borbélyok és sebészek új 1625. december 16. ácsok magyar 1631. december 24. késcsinálók átírt 1637. december 19. szappangyártók 1650. csizmadiák az engedélyt már 1629-ben megkapták a céhszabályok kialakítására 1701. december 2. posztócsinálók
1697-ben elégett céhszabályai helyett 1711. február 20. fésűkészítők 1725. június 18. halászok 1776. december 4. nyergesek 1777. február 20. zsemlések magyar 1809. szeptember 20. könyvkötők
Jegyzetek
Források
További információk
Céhek Kategória:Céhes gazdálkodás Céhek