A stúdiórendszer (amit Hollywood aranykora alatt használtak) egy filmgyártási és terjesztési módszer, amelyet néhány nagyobb hollywoodi filmstúdió alkalmazott. Habár a kifejezést még ma is használják a nagyobb filmstúdiók rendszerére és termékeire utalva, történelmileg ez a szó a nagy filmstúdiók szokásaira utal az 1920-as és az 1960-as évek között. Az egyik ezek közül az, hogy főleg a saját stúdiójukban gyártották a filmjeiket, gyakran hosszú távra alkalmazott kreatív munkásokkal. A másik pedig az, hogy a stúdiók uralták a vetítést vertikális integráció segítségével, azaz a tulajdonukban állt és valójában ők is irányították a forgalmazókat és a vetítéseket, ezzel garantálva extra bevételt a filmjeikből manipulatív technikák segítségével, mint például a „block booking” (a moziknak csak csomagban adták el a filmjeiket, nem egyesével).
1948-ban az amerikai legfelsőbb bíróság módosított a versenyjogon, és ezzel ellenszegült a stúdiórendszernek is. Ez a rendelet a gyártást próbálta elválasztani a forgalmazástól és a vetítéstől, és betiltotta az egybe kötött cégeket, ezzel felgyorsítva a stúdiórendszer hanyatlását. Később már megjelent a televízió, mint vetélytárs a közönségért és az utolsó kapcsolat is megszűnt a nagy stúdiók és a moziláncok között, így 1954-re véget ért a stúdiórendszer történelmi korszaka.
Néhány filmtörténész Hollywood aranykoraként emlegeti azt az időszakot, ami a hang bevezetésétől (1927) a stúdiórendszer hanyatlásának kezdetéig (1948) tart. Az aranykor csupán szakmai megkülönböztetés és nem összekeverendő a klasszikus hollywoodi mozival, egy filmkritikában használt kifejezéssel, amely egy amerikai filmstílusra utal, amit 1917 és 1963 között fejlesztettek ki és a mai napig jelen van. Ez alatt a bizonyos aranykor alatt nyolc fő cég alkotta a nagy stúdiókat, amelyek a hollywoodi stúdiórendszert terjesztették. Ebből a nyolcból öt teljes mértékben integrált konglomeráció volt, azaz tulajdonosai voltak egy gyártási stúdiónak, egy forgalmazási részlegnek és egy moziláncnak is, valamint szerződtek előadóművészekkel és filmkészítőkkel is: Fox Film Corporation (később 20th Century Fox), Loew’s Incorporated (Amerika legnagyobb moziláncának a tulajdonosa és a Metro-Goldwyn-Mayer anyacége), Paramount Pictures, RKO Radio Pictures, és Warner Bros. Két nagy cég – Universal Pictures és Columbia Pictures – hasonlóan működtek, habár ők csak kis mozilánccal rendelkeztek. A nyolcadik a nagy aranykori cégekből, a United Artists, néhány mozi tulajdonosa volt és volt hozzáférése két gyártó létesítményhez, amely az ellenőrző partnervállalkozásának tulajdonában állt, de ez a stúdió főleg amolyan támogató-elosztóként működött, független producereknek adott kölcsön pénzt és kiadta a filmjeiket.
A hang és a "Nagy Ötök" 1927-et és 1928-at tartják a hollywoodi aranykor kezdetének, valamint ekkor tették meg az utolsó nagy lépéseket a stúdiórendszer amerikai filmiparba való bevezetése érdekében. Az 1927-es A dzsesszénekes, amely az első egész estés hangosfilm volt (valójában a jelenetek töredékében volt csak felvett hang), nagy sikert hozott az akkor még közepes Warner Bros. stúdiónak. A következő évben már az egész iparban bevezették a hangot, valamint a Warner Bros. még két sikert aratott: The Singing Fool (Az éneklő bolond), ami A dzsesszénekes még sikeresebb folytatása volt, illetve Lights of New York (New York fényei), ami Hollywood első egész estés végig hangos filmje volt. Ugyanúgy jelentősek voltak a filmvásznon kívüli fejlesztések is. A Warner Bros., most már nagy bevétellel rendelkezve, megvette a széleskörű Stanley moziláncot 1928 szeptemberében. Egy hónapra rá ellenőrző részesedést vásárolt a First National stúdióban, amely jelentősebb volt, mint a Warner Bros. nem sokkal korábban. A First National megszerzésével nem csak egy 0,55 km²-es filmstúdiót szerzett, hanem mellé egy számos moziból álló üzletláncot is. Warner Bros. sikeresebb volt, mint valaha.
Az utolsó a „Nagy Ötök” nevű hollywoodi konglomerációkból, az RKO, 1928-ban emelkedett fel. A Radio Corporation of America (RCA), amelyet David Sarnoff irányított, hasznosítani akarta a hangos film technikáját, amelyet nemrégiben szabadalmaztattak RCA Photophone-ként, és az anyacégük, a General Electric tulajdonában állt. Mivel a vezető filmstúdiók mind a Western Electric-el készültek leszerződni a technológiájukért, az RCA maga is belépett a filmiparba. Januárban a General Electic-nek sikerült jelentős részvényt vásárolnia a Film Booking Offices of America (FBO) cégben, amely egy forgalmazó és kisebb gyártó cég, aminek a tulajdonosa Joseph P. Kennedy volt, a jövendő amerikai elnök, John F. Kennedy apja. Októberben, részvények utalása révén, az RCA megszerezte az FBO és a Keith-Albee-Orpheum moziláncokat; majd ezeket egyesítve létrehozta a Radio-Keith-Oprheum Corporationt, amelynek az igazgatótanácsát Sarnoff vezette. Az RKO-hoz és a Warner Bros.-hoz (nemsokára már Warner Bros. – First National) a Fox, a Paramount és a Loew’s/MGM is csatlakozott, és így együtt megalakultak a „Nagy Ötök”, amelyek ezután még harminc évig a fő stúdiók voltak.
Bár az RKO kivétel volt, a nyugati parti stúdiók főnökei, a „filmmogulok”, már egy ideje vezető pozícióban voltak: Louis B. Mayer az MGM-nél, Jack L. Warner a Warner Bros.-nál, Zukor Adolf a Paramountnál, Darryl F. Zanuck (1935-től a 20th Centruy Foxnál), Carl Laemmle a Universalnál, és Harry Cohn a Columbiánál.
A nagyok uralma és az első hanyatlás A „Nagy Ötök” rangsora a jövedelmezőségük szempontjából (szorosan kötődik a piaci részesedéshez) nagyjából állandó volt az aranykor alatt: az MGM volt az első 11 évig, 1931-től 1941-ig. A Paramount, a legjövedelmezőbb stúdió a korai hangosfilm korszakban (1928-1930), visszaesett a következő évtizedben, és így a Fox volt majdnem végig a második az MGM uralma alatt. Később a Paramount egyenletesen javulni kezdett 1940-ben, így végül két évvel később leelőzte az MGM-et; azután egészen az újjászervezéséig 1949-ben ő volt a legsikeresebb a „Nagy Ötök” közül. 1932 kivételével – amikor az MGM-en kívül az összes stúdió veszteséggel zárta az évet, de az RKO valamivel kevesebbet veszített, mint versenytársai – az RKO volt az utolsó előtti vagy általában az utolsó minden évben az aranykor alatt, valamint a Warner is általában a rangsor vége táján állt. A kisebb stúdiók közül, melyeket a „Kis Hármaknak” hívtak, a United Artists állt a legrosszabb helyen, a Columbia volt a vezető az 1930-as években és a Universal teljesített a legjobban a 40-es évek nagyrészében.Pénzügyi elemzés Finler (1988) nyomán, pp. 286–287.
Hollywood sikere nőtt a nagy gazdasági világválság alatt is, valószínűleg azért, mert a filmek segítségével az emberek elfeledkezhettek a saját személyes problémáikról. Franklin D. Roosevelt elnök a következőket mondta Shirley Temple-ről: „Amikor a nép életkedve alacsonyabb, mint valaha a világválság idején, jó tudni, hogy csupán 15 centért egy amerikai elmehet a moziba, ahol láthatja egy kisgyerek mosolygó arcát, ami elfeledteti vele minden problémáját”. 1939-re már 15 ezer filmszínház volt az Egyesült Államokban, ez több volt, mint a bankok száma; az egy emberre jutó mozik száma a 80-as évekbeli adat duplája volt. A filmipar nagyobb volt az irodagépiparnál. Noha csak a 14. helyen volt a bevétel nagysága szempontjából, a filmipar a második legjobb volt azon a listán, ami a vezérigazgatók részesedését mérte százalékban a cég nyereségéből. A legjobb sztárok, mint például Bing Crosby és Claudette Colbert több mint 400 ezer dollárt kerestek évente (mai amerikai dollárban mérve ez 7 048 804).
A rendszer vége és az RKO halála Az egyik bevett technika a stúdiórendszer alatt az ún. „block booking” volt, amikor a filmeket tömbökben adták el a moziknak. Egy ilyen tömbben – a 40-es évek alatt ez általában öt filmet tartalmazott – rendszerint csak egy kiemelkedő film volt, a többi az rosszabb minőségű A listás, vagy csak B listás film volt.Lásd Schatz (1999), pp. 19–21, 45, 72. 1957-ben a Life magazin ezt írta visszatekintésként a stúdió rendszerre: „Nem volt jó szórakoztatás és nem is volt művészet, a legtöbb film, ami ekkor készült egyenletesen középszerű volt, azonban egyenletesen nyereséges is… A millió dolláros középszerűség volt Hollywood gerince”.
1948 május 4-én, egy központi versenyjogi perben a „Nagy Ötök” mindegyike ellen, amit azóta Paramount pernek neveznek, az amerikai legfelsőbb bíróság betiltotta a „block booking”-ot. A nagy konglomerációk valóban megsértették a versenyjogot, azonban a bírók nem hozták meg a végső döntést, amelyben megoldanák ezt a problémát, hanem visszaküldték az ügyet az alsóbb bírósághoz, ahonnan korábban kapták azt azzal a javaslattal, hogy a gyártást és a vetítést teljes mértékben el kéne választani egymástól. A „Nagy Ötök” azonban mind határozottan harcolni akartak ez ellen, és hajlandók voltak elhúzni a jogi folyamatot akár évekig is, amint azt már bebizonyították, hiszen a Paramount per eredetileg 1938. július 20-án kezdődött.
Azonban az RKO-nál, ami már régóta a legváltozóbban teljesített pénzügyileg, a függönyök mögött úgy gondolták, hogy ez a per még a stúdió hasznára is válhat. Abban a hónapban amikor a bírósági döntés megszületett, Howard Hughes multimilliomos ellenőrző részesedést vásárolt a cégben. Mivel az RKO birtokában volt a legkevesebb mozi a „Nagy Ötök” közül, Hughes úgy gondolta, hogy a két funkció elválasztása, és az utána következő dominó effektus segíthet a stúdiónak kiegyenlíteni az esélyeket a versenytársaival szemben. Hughes jelezte a központi hatóságoknak, hogy hajlandó lenne aláírni egy helybenhagyási végzést, amelyben beleegyezik a cégének szétválasztásába. Az egyezmény alapján, Hughes két külön cégre osztaná a stúdióját, amelyek az RKO Pictures Corporation és az RKO Theatres Corporation, és beleegyezne, hogy eladja a részesedését az egyikben a kettő közül egy bizonyos határidőn belül. Hughes-nak ez a döntése, hogy beleegyezik a szétválasztásba, aláaknázta a „Nagy Ötök” maradékának azt az érvét, miszerint egy hasonló szétválasztás lehetetlen lenne.
Sokan manapság a májusi ítéletet hibáztatják, pedig valójában Hughes és a központi kormány megegyezése – melyet 1948 november 8-án írtak alá – kongatta meg a vészharangot a hollywoodi aranykor számára. A Paramount is hamarosan megadta magát, aláírva egy hasonló egyezményt a következő februárban. Ez a stúdió, amely olyan hosszú ideig harcolt a szétválasztás ellen, lett az első a nagyok közül amelyik véghez is vitte, hamarabb, mint tervezték, hiszen 1949 december 31-én véglegesítették a cég szétszakadását. Ekkorra már 19 ezer filmszínház volt az Egyesült Államokban.[Harris, Warren G. Lucy and Desi. New York: Simon and Schuster, 1991. p.149]
Hughes egyezménye a központi hatóságokkal, valamint a hasonló egyezmények, amelyeket a többi stúdió kötött, hozzájárult ahhoz, hogy a stúdiórendszer még egy fél évtizedig úgy ahogy megmaradt. A legnagyobb azonnali sikerrel a legkisebb stúdió, a United Artist alkalmazkodott az új körülményekhez, új vezetés alatt, amely 1951-ben vette át az irányítást. Ők lecsökkentették a többletmunkát, úgy, hogy megszüntették a szerződést a Pickford-Fairbanks gyártócéggel, és független producereket alkalmaztak, gyakran közvetlen beruházási projekteket alkalmazva, ezt az üzleti modellt később Hollywood egyre jobban igyekezett felülmúlni. A stúdiórendszer ami a filmipart uralta három évtizeden át 1954-ben ért véget, amikor is a Loew’s megszüntette a gazdasági kapcsolatot az MGM-mel.