Lewis Wallace, Lewis Wallace (Brookville, Indiana, 1827. április 10. – Crawfordsville, Indiana, 1905. február 15.) amerikai tábornok, New Mexico territoriális kormányzója, politikus, diplomata, művész és író volt. Regényei és korrajzai közül a leghíresebb az 1880-ban megjelent „Ben Hur, a tale of the Christ” (Ben Hur, Krisztus története címmel) lett, melyet a legbefolyásosabb keresztény ihletésű könyvnek neveztek a 19. században.
Wallace katonai pályafutása felölelte a Mexikói–amerikai háborút és az amerikai polgárháborút. Felkérték Indiana állam hadsereg-felügyelőjének és a 11. indianai gyalogezred katonái parancsnokukká választották. Wallace vezérőrnagyi rangig emelkedett a polgárháborúban, részt vett Fort Donelson ostromában, a Shiloh-i csatában, és a Monocacy-i ütközetben. Tagja volt Abraham Lincoln meggyilkolása ügyében összeállított katonai ítélőszéknek, mely az összeesküvők felett, illetve Henry Wirz, az Andersonville-i hadifogolytábor parancsnokának ügyében ítélkezett.
Wallace 1865 novemberében leszerelt az Egyesült Államok hadseregétől, rövid ideig vezérőrnagyként szolgált a mexikói hadseregben, majd visszatért az Államokba. 1878-ban New Mexico territóriumának kormányzójává nevezték ki, majd 1881-en az Oszmán Birodalom nagykövete lett. Wallace a közszolgálattól indianai, Crawfordsville-i otthonába vonult vissza és írással foglalkozott egészen 1905-ös haláláig.
Ifjúkora és tanulmányai
Lewis „Lew” Wallace 1827. április 10-én született Brookville-ben, Indiana államban. A négy fivérből másodikként jött a világra. Édesanyja Esther French Wallace (szül. Test) volt, apja David Wallace kormányzó. Lew apja, 1822-ben a West Point Katonai Akadémián végzett, New Yorkban, az indianai Brookville-be költözött, ahol berendezte jogi képviseletét és a politika felé kezdett érdeklődni. David képviselő lett az Indiana Állami Törvényhozásban és később kormányzóhelyettes, illetve kormányzó lett, majd pedig kongresszusi képviselő. Lew Wallace édesanyjának apja, John Test szintén kongresszusi képviselő és bíró volt.
1832-ben a család nyugatabbra, Covingtonba költözött, ahol Lew édesanyja tuberkukózist kapott, melyben 1834. július 14-én belehalt. 1836 decemberében David újraházasodott és feleségül vette a 19 éves Zerelda Gray Sanders Wallace-t, a későbbi ismert szüfrazsettet, az alkoholfogyasztás korlátozásáért küzdő aktivistát. 1837-ben David kormányzóvá választása után a család Indianapolisba költözött.
A kis Lew hat éves korában kezdett iskolába járni Covingtonban, de nem nagyon szerette a bezártságot, sokkal inkább töltötte volna az időt odakint. Wallace jól rajzolt és szeretett olvasni, de az iskolában fegyelmi problémái akadtak. 1836-ban, kilenc évesen bátyjával együtt a crawfordsville-i felkészítő iskolába járt, ahol a Wabash Egyetemre való beiskolázást próbálta abszolválni, Mivel ez túl soknak bizonyult, hamarosan egy másik iskolába iratták ami a korának inkább megfelelt. 1840-ben, tizenhárom évesen apja beiratta a centreville-i magántanodába, ahol tanárai ösztönözték természetes vonzalmát az írás felé. Wallace a következő évben visszaköltözött Indianapolisba.
Tizenhat évesen, 1842-ben megkereste élete első bérét, mivel apja nem taníttatta tovább. Wallace a Marion megyei hivatalban talált munkáltatóra és egy indianapolisi tömegszálláson lakásra. Belépett a Marion Rifles nevű helyi milíciába és dolgozni kezdett első regényén, a The Fair God című művén, melyet először 1873-ban adta ki. Wallace önéletrajzában azt írta, hogy sosem volt semmilyen egyház tagja, de Krisztusban, mint Istenben hitt.
1846-ban, a mexikói–amerikai háború kitörésekor a tizenkilenc éves Wallace apja jogászi hivatalában tanulta a jogot, és tanulmányait abbahagyva jelentkezett a sorozóknál a Marioni Önkéntesekhez, Indianapolisban. 1846 június 19-én hadnagyi rangra előléptetve kezdte meg a katonai szolgálatot az 1. indianai önkéntes ezred H századában. Wallace nem sokára az ezredvezetés hadsegédje lett és főhadnagyi rangra lett előléptetve. Ekkor még Zachary Taylor hadseregénél szolgált, de harcban nem vett részt személyesen. 1847. június 15-én Wallace-t elbocsátották a szolgálatból, és visszatérhetett Indianába, a jogi karrierhez. A háború után Wallace és William B. Greer kiadták Indianapolisban a Szabad Föld párt újságpapírját, The Free Soil Banner, (A Szabad Föld zászlaja) c. sajtóterméket."Free Soil Banner", Indianapolis Marion County Public Library által digitalizálva.
Házassága és családi élete és civil pályafutása 1848-ban Wallace mexikói parancsnoka, Henry S. Lane crawfordsville-i otthonában megismerkedett Susan Elstonnal. Susan Isaac C. Elston őrnagy, egy tehetős crawfordsville-i kereskedő és Maria Akin Elston, new york-i vidéki kvéker lánya volt. Susan 1849-ben igent mondott Wallace-nak és 1852. május 6-án megházasodtak. 1853. február 17-én megszületett fiuk, aki a Henry Lane Wallace nevet kapta a keresztségben.
Wallace 1849 februárjában elnyerte a tárgyalótermi jogi képesítést és Indianapolisból visszaköltözött Covingtonba, ahol megnyitotta jogi irodáját. 1851-ben megválasztották Indiana 1. kongresszusi körzetének vizsgálóügyészévé, de 1853-ban egész famíliájával visszaköltözött felesége szűkebb pátriájába, Crawfordsville-be Montgomery megyébe. Wallace folytatta a jogi tanácsadást és a szenátusi választáson indulva, kétéves terminust nyert az Indiana állami szenátusban. 1849-től 1853-ig irodája a Fountain megyei közhivatal épületében volt. Wallace hozzájárult a Crawfordsville Guards Independent Militia (Crawfordsville-i Független Gárdamilícia) megszervezéséhez, mely később a Montgomery Guards néven lett ismert. 1859-1860 között a francia hadsereg algériai elit alakulatáról olvasva Wallace zuáv egyenruhát és kiképzési rendszert honosított meg a milíciánál. A Montgomery Guards alkotta később a 11. indianai önkéntes ezred magját, mely a polgárháború alatt első katonai alakulata lett, ahol parancsnoki szerepkört látott el.
Polgárháborús szerepe A háború kezdetén Wallace, az Unió kitartó híve belépett a Republikánus pártba, és katonai szolgálatát nem sokkal 1861. április 12-e, Fort Sumter ostroma után megkezdte. Indiana kormányzója, a republikánus Oliver P. Morton kérte Wallace segítségét az indianai önkéntesek toborzásában. Wallace katonai parancsnokságra is áhítozott, de egyelőre igent mondott az állami főhadsegéd pozíciójára, azzal a feltétellel, hogy később az óhaja szerinti ezred parancsnokságát is megkaphatja. Indiana hat ezred felállítását vállalta és a létszámot egy héten belül készenlétben állt. Wallace a 11. indianai önkéntes ezred parancsnoka lett, mely 1861. április 25-én lépett szolgálatba a szövetségi haderőben. Wallace a rákövetkező napon ezredesi rangfokozatot kapott.
1861. június 5-én Wallace a 11. Indianával a Maryland állambeli Cumberland környékét biztosította. Az ezred június 12-én egy kisebb ütközetet nyert a nyugat-virginiai Romney mellett. Wallace hivatalos jelentésében az ütközetet eldátumozta Az ellenség megfutamítása jót tett a katonák moráljának. és hozzájárult a konföderációs erők június 18-án történő visszavonásához Harpers Ferrybe. 1861. szeptember 3-án Wallace-t előléptették az önkéntes hadseregben dandártábornoki rangra és egy egész dandár fölött kapott parancsnokságot.
Fort Henry és Donelson ostroma
1862. február 4-én és 5-én a Ulysses S. Grant dandártábornok irányítása alatt levő uniós csapatok és Andrew H. Foote admirális vas és fapáncélzású folyami monitoraiból álló flottillája úton voltak a Tennessee-folyón Fort Henry irányában. Wallace dandárja Charles F. Smith dandártábornok hadosztályához volt csatolva és Fort Heiman elfoglalását kapta feladatul. Fort Heiman egy befejezetlen maradt konföderációs erősség volt a Henry-erőddel szembeni oldalon. Wallace csapatai elfoglalták a védtelenül maradt falakat és dombteteji magaslatukról a Henry-erődöt lesték a túloldalon. Február 6-án az uniós hajók egyórás bombázása után Lloyd Tilghman dandártábornok letette a fegyvert Foote előtt és megadta a Henry-erődöt.
Grant felettese, Henry W. Halleck vezérőrnagy aggódott, hogy a konföderációs erősítések visszaveszik a két erődöt az uniós hadsereg távozta után, ezért Wallace dandárját hátrahagyták a Henry és Heiman erődök biztosítására. Grant ezután folytatta útját Fort Donelson felé. Wallace-nak ez nem tetszett, ezért felkészítette a csapatokat az azonnali indulásra. Az indulási parancs február 13-án éjfélkor érkezett meg. Wallace a következő napon érkezett meg a Donelson-erőd alá és az újonnan megalakított 3. hadosztály élére került. Sok katonája puskaport nem szagolt újonc volt, aki nemrég érkezett erősítésként. Wallace immár három dandárral rendelkezett és az uniós front közepén foglalt állást Donelson felé.
A február 15-én indított heves kitörési kísérlet idején Grant hiányában Wallace saját elhatározásából cselekedve indította Cruft dandárját John A. McClernand dandártábornok szorongatott hadosztályának megsegítésére, annak ellenére, hogy Granttől kapott parancsa értelmében tartani kellett az állásait és támadás nélkül megakadályozni az ellenséges erők elillanását. Mivel az első dandár nem tudta megállítani a konföderációs előrehaladást, Wallace a második dandárt személyesen vezette harcba és a gyalogsággal és tüzérséggel lefékezte a déli rohamot. Wallace döntése bizonyult a védvonal stabilizálásához szükséges kulcsmomentumnak. Miután a déliek előrehaladása elakadt, Wallace ellentámadással próbálkozott a jobbszárnyon és némi területnyereséget sikerült elérnie. 1862. március 21-én McClernand-t, Smith-t és Wallace-t előléptették vezérőrnaggyá az érdemeik elismerése okán. A harmincnégy éves Wallace lett az uniós hadsereg legfiatalabb vezérőrnagya.
A shiloh-i csata
Wallace legvitatottabb csatája a shiloh-i csata volt, amiben a 3. hadosztály parancsnoka volt Grant vezérőrnagy parancsnoksága alatt a Tennessee hadseregben. Az 1862. április 6-án Wallace-nak adott írásos parancs hosszú vitát keltett a 3. hadosztály első napi mozgásával és a Grant által számított kései megérkezésével kapcsolatban. Másnap Wallace hadosztályának, illetve Don Carlos Buell vezérőrnagy Ohio hadseregének erősítése egész nap visszaszorította a konföderációs Mississippi hadseregének védelmét egészen annak visszavonulásáig.
A csata előtt Wallace hadosztályát egy a hadsereg maradékától 8 kilométerre északra elhelyezkedő Crump's Landing nevű helyen táborozott le. Wallace a Tennessee hadsereg hátvédjeként szolgált és a nyugat felé, Bethel Stationbe vezető hadtápvonalat védte. Bethel Stationtől vasútvonal vezetett Corinthba, 32 kilométerrel délnyugatra, amerre az északi stratégiai előrenyomulás mutatott. A Crump's Landingtől Bethel Stationig vezető út felügyelésére Wallace John M. Thayer ezredest és annak 2. dandárját küldte ki Stoney Lonesome környékére, mely kb. 5 km-re nyugatra volt Crump's Landingtől, míg Charles Whittlesey ezredes 3. dandárját Adamsville-be, vagyis 6–7 km-re nyugatra. Morgan L. Smith ezredes 1. dandárja Wallace-szal együtt Crump's Landingben maradt, kb. 8 km-re a hadsereg zömétől Pittsburg Landingben.
1862. április 6-án hajnali 5 órakor vette kezdetét a csata. Johnston váratlan támadása meglepte Grant hadseregét és védelmi vonalát visszaszorították a Tennessee-folyó felé. Grant hallotta a hajnali ágyútüzet Savannah-ban levő szállásán, áthajózott Crump's Landingbe és azt a parancsot adta Wallace-nak, hogy várakozzon, de álljon készenlétben bármilyen irányú mozgásra. Grant továbbhajózott Pittsburg Landingbe, ahová 9 óra és fél tíz között érkezett meg. Grant újabb parancsát 11 óra és 11:30 között vette kézhez Wallace. Grant először szóbelileg átadta szállásmesterének, aki lejegyezte, ahogy tudta és ezt kézbesítették ki Wallace-nek. A parancs írásos változata elveszett a csatában, így a megszövegezés ismeretlen maradt, de a legtöbb tanú egyetért benne, hogy Grant utasította Wallace-t, hogy csatlakozzon a hadsereg jobb oldalára, vélhetőleg William T. Sherman 5. hadosztályához, mely a Shilohi templom környékén éjszakázott.