Norvégia társadalma a középkorban számos hasonló vonást mutatott a másik két skandináv állammal, Svédországgal és különösen az e korban legfejlettebb Dánia társadalmával, de sok sajátossággal is rendelkezett. Nyugat-Európához képest a legnagyobb eltérés Norvégiában csakúgy, mint egész Skandináviában, a szabad parasztság fennmaradása, a jobbágyság hiánya volt. A többi skandináv országtól eltérően azonban Norvégiában szűkösen állt rendelkezésre a termőföld, ezért e történelmi időszakban végig nagy jelentősége maradt a tengeri halászatnak, a hajózásnak, az észak-atlanti térség szigeteihez fűződő gazdasági és politikai kapcsolatoknak.
A norvég állam kialakulása A 9. században a Skandináv-félsziget nyugati oldalán északra vezető hajózási útvonal, a Nor-vegr mentén, az erősen tagolt partvidék különböző öbleiben mintegy 30 önálló helyi vezér, kiskirály gyakorolta a hatalmat. Az egyes nemzetségi szállásterületek szűkös termőföldjeit tengeröblök és hegyek választották el egymástól. A 10. század első felében Délnyugat-Norvégiában Rogaland „királya”, egy bizonyos Harald kezdett kiemelkedni a vezérek közül.
A szűkös természeti viszonyok következtében a norvégiai vikingek hadjáratai a zsákmányszerzés mellett a megtelepedésre alkalmas új helyek birtokba vételére is irányultak, fontos szerepet játszottak a Norvégiából kiáramló migrációs mozgásokban, mint Orkney és a Shetland-szigetek, valamint Izland felé.
Az ország egyesítője, Norvégia első királya Széphajú Harald lett. Ő vetett véget annak a germán szokásjogon alapuló gyakorlatnak, hogy a törzsfők, uralkodók fiai apjuk halála után felosztották az uralmi területet. Harald esetében ez különösen rossz következményekkel járt volna, mivel a sagák szerint feleségeitől, szeretőitől és ágyasaitól összesen húsz fia és két lánya született. Harald így szakított az öröklésre vonatkozó szokásjogi normákkal és fiai közül csak egyet, I. (Véreskardú) Eriket nevezte meg utódjának, aki egy jüt király lányával, bizonyos Ragunhilddel kötött házasságból származott, és így nem volt rokonságban a norvégiai törzsek közül senkivel sem.
A középkori norvég királyság Norvégia a többi korabeli skandináv államhoz hasonlóan lényegében paraszti állam volt. Az államalapítás után kialakult az a gyakorlat, hogy az ország lakói hűségesküt tettek a király előtt, az uralkodó pedig ígéretet tett a régi szokások és törvények megtartására. A szokások, törvények azonban távolról sem maradtak változatlanok. Már Széphajú Harald idején számos új elem jelent meg a társadalom mindennapi életében. A legfontosabb az odal lett, a család, a nemzetség közös tulajdonában lévő nemzetségi föld. Ez a közös tulajdonforma azért jött létre, hogy megvédjék a család és a klán birtokait a királyok vagy kiskirályok hatalmaskodásától, a kezdetleges földpiactól vagy az egyháznak történő kegyes célú eladományozástól. A norvég legendák hagyománya szerint Széphajú Harald sok ellenfele birtokát elkobozta, és ennek következtében alakult ki a rokonság, a klán védelme alatt álló nemzetségi földtulajdon. Ahol, mint például Izlandon, nem fenyegette semmi az egyes emberek és szűkebb családjuk tulajdonát, ott az odal mint birtokforma nem jelent meg. A norvég klánok (aett) elsődleges feladata ennek a közös birtoknak a védelme volt, ezt nem lehetett megosztani vagy kívülállóknak elidegeníteni az egész férfirokonság engedélye nélkül. Az uralkodók hosszú időn át a királyságot is ilyen birtoknak fogták fel.
Régiók Az ország három nagy természetföldrajzi, illetve ezen az alapon három gazdasági térségre tagolódott, amint azt már a legősibb, 1170 táján lejegyzett történeti munka, a Historiae Norvegiae lejegyezte. Ezek közül a legfontosabb a hosszú tengerparti zóna (zona maritima) volt, a Skandináv-hegység hegyei (zona montana), és a távoli észak szinte néptelen erdővidéke (silvae Finnorum) mellett. A tengerpart lakói a földművelés mellett halászattal, fóka. és bálnavadászattal is foglalkoztak, valamint közülük kerültek ki a viking hadjáratok harcosai is.
Trondheim és Oslo térségén kívül a tengerparton, a fjordokban csak a meredek hegylábak alatt volt itt-ott egy kevés termőföld, ezért a meghatározó települési forma az önálló tanya, udvarház volt. Ez a településszerkezet szinte lehetetlenné tette a szorosabb állami ellenőrzést vagy földesúri hatalom kialakulását a lakosság felett. Az össznépesség 95%-át kitevő parasztság a középkorban mindvégig szabad maradt.
Földtulajdon A 14. század derekán a művelt földeknek (ami az ország összterületnek mindössze 1%-át tette ki) körülbelül egyharmada paraszti tulajdonban volt. A 10. századtól gyarapodni kezdett a lakosság és ezzel a tanyák száma, különösen a termékenyebb talajú területeken, mint az Oslo-fjord vidékén. Dél-Norvégiában a középkorban szinte kizárólag paraszti birtokosok voltak, az egyházi, nemesi és királyi nagy(obb) birtokok többnyire a nyugati partvidéken, illetve a gabonatermelési szempontból ugyancsak jelentős Trondheim körül terültek el. Norvégiában a viking kor végén, a 11. században mintegy önálló paraszti gazdaság (tanya) volt, a 14. század közepén már . A települési területek egyre északabbra terjeszkedtek, nem függetlenül az ebben az időszakban érvényesülő kedvezőbb klimatikus viszonyoktól, a középkori meleg időszaktól. A 13. század derekáig enyhe időjárású évek követték egymást. A viszonylag kiegyensúlyozott terméseredmények miatt javult a földek eltartó képessége, s gyors ütemben gyarapodott a népesség. A 11-12. századi Norvégiában 100-200 méterrel magasabban lehetett gazdálkodni, mint 200-300 évvel később; még az északi szélesség 69,5 fokán is termeltek árpát.
A népesség növekedésével felgyorsult a birtokok felaprózódása is. A közösségi földtulajdon helyébe az egyéni földbirtoklás lépett, de azoknak az örökösök közötti felosztása miatt gyakran olyan kicsiny gazdaságok jöttek létre, amik már nem tudtak eltartani egy családot. Az elegendő föld nélkül maradtak általában a királyi, nemesi és egyházi birtokokon lettek bérlők, azonban ők – Európa más részeitől eltérően – mindvégig szabad emberek maradtak, és a kor embere számára elképzelhetetlen volt lesüllyedésük a szolgák szintjére.
Közterhek Norvégiában is, csakúgy, mint Dániában, az államalapítás korától egy-egy körzet paraszti népessége köteles volt hajót és fegyvereseket biztosítani az uralkodó számára háború idején. Békeidőben a körzeteknek a katonaállítás helyett birtokuk arányában fizetési kötelezettségük volt, amit formálisan nem adónak hívtak, mert adót csak a függő helyzetű tengerentúli tartományok, Shetland, Orkney-szigetek, Feröer, Izland és Grönland, az úgynevezett adózó tartományok (Skattlandene) lakói fizettek. Mindezek a kötelezettségek függetlenek voltak attól, hogy bérlők vagy tulajdonosok voltak. Sok paraszt bérlő és földtulajdonos is volt egyszerre. 1270 táján a népgyűléseken a korona és a szabad parasztok abban egyeztek meg, hogy békeidőben csak a háborús kötelezettségeik pénzre átszámított összegének felét kell megfizetniük. Ezek a jövedelmek tették lehetővé, hogy a király Norvégiában is képes lett lovas katonai egységek fenntartására.
A 14. századi súlyos agrárválság erősítette a bérlők helyzetét, mert a népesség csökkenése miatt a földtulajdonosok kedvezőbb bérleti feltételekkel igyekeztek megtartani a munkaerőt. A bérlők teljes jogú tagjai voltak a népgyűléseknek. A bérleti díj általában a termés egyhatod része volt, más kötelezettség a bérlőt nem terhelte. A földbirtokosnak és a bérlő közötti vitában bíróság döntött. A bíráskodás a szabad paraszti társadalom gyűlésein „(thing)” zajlott, ahol a királyi bíró „(Lagmann)” szerepe korlátozott volt, a döntést a parasztok közössége hozta.
A norvég paraszti társadalom jellegzetes szerveződése volt a céh jellegű gilde vagy testvériség (bröderschup). E közösségek tagjai segítették egymást. A tagság öröklődött, nők éppúgy tagok lehettek, mint a férfiak. A legrégebbi norvég paraszti gilde, a Tröndelagsskraa szabályzata egy 1250 körüli kéziratban maradt fenn, de az 1200 előtti időkből származott. Eszerint a tagok kötelessége volt az elhunyt tagok temetésének költségét közösen állni, és a társak emlékét ünnepségeken, ivászatokon ápolni. Egy másik gilde a fennmaradt iratok szerint nyaranta egy hetes ünnepet szervezett, saját közösségi házuk is volt. Szükség esetén a gilde is bosszút állt tagjaiért, akárcsak egy nemzetség – ez egy 1274-es törvényből ismeretes, amely a nemzetségek és a gildék számára egyaránt megtiltotta a vérbosszút. A virágzó és a késői középkorban tehát ezek szervezetek „mesterséges rokonságokként” sok tekintetben átvették a nemzetségek helyét. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a birtokaprózódás, és az annak következtében élénk „belső kolonizáció” – új mezőgazdasági területek feltárása az ország távolabbi területein – miatt a vérrokon klánok, nemzetségek tagjai földrajzilag eltávolodtak egymástól, és a családi kapcsolatok helyett a szomszédsági viszonyok kerültek előtérbe.
A társadalom tagozódása A (rab)szolgák rétege a viking korban szerzett hadifoglyokból valamint az adósrabszolgaságból alakult ki, de például Dániától eltérően Norvégiában nem volt jelentős méretű. Az 1274-es, számos társadalmi jelentőségű rendelkezést tartalmazó törvényt már nem is említi őket, bár más forrásokból ismert, hogy a középkor derekáig léteztek.
Szabad parasztság A korabeli norvég társadalom túlnyomó részét, 95%-át a parasztság tette ki. A szabad földtulajdonos parasztok és a bérlők helyzete között társadalmi és presztízsszempontokból nem volt jelentős különbség, sok birtokos paraszt bérelt is földet. A paraszti tanyákon, gazdaságokban naturálgazdálkodás folyt, legtöbb szükségletüket maguk elégítették ki. A legfontosabb kézműves munkákat (fonás-szövés, bőrcserzés, ácsmunkák, szerszámkészítés) maguk végezték el, a kereskedelemre csak nagyon csekély mértékben támaszkodtak. A paraszti társadalom felső rétege, a helyi előkelők csoportja (hauldar), valamint a nemesség közötti határ nagyon elmosódott volt. A paraszti elit, csakúgy, mint a nemesség nagy része, a király melletti, 300 főt számláló hagyományos norvég katonai kíséret, a Hird tagja volt.
Nemesség Európai értelemben vett nemesség szinte nem is létezett Norvégiában. A csekély létszámú, nemesnek nevezett társadalmi csoport szorosan kapcsolódott a koronához, az állami tisztségekhez. A királyhoz legközelebb, a katonai kíséret, a Hird csúcsán mintegy tucatnyi főnemes (báró) állt. Ők házasságok révén általában kapcsolatban álltak dán és svéd nemesi családokkal is.
A norvég nemeseknek általában nem voltak jelentős földbirtokai. Jövedelmüket, társadalmi súlyukat az a tisztség adta, amit a király adománya révén betölthetett. A királyság 50 területi körzetre (sysler) oszlott, ezek élén királyi tisztségviselő állt. E körzetek Oslo, Bergen, Trondheim és Tønsberg nagyobb igazgatási egységei alá sorolódtak. A királyi tanács a király által kinevezett nemesekből állt.
Az uralkodó egyetlen nagy hűbérese az Orkney-szigetek jarlja volt, aki 1194 és 1379 között széles körű önálló hatalommal, helyi kormányzattal rendelkezett.
A korabeli norvég társadalomban a világi nemességnél jóval nagyobb szerepet töltöttek be az egyháziak. A 13-14. század fordulóján Norvégia mintegy félmilliós lakosságának 1%-át tették ki a nemesek és a klerikusok, és köztük az egyháziak száma a nemesekének a kétszerese volt. Hasonló arány érvényesült a mezőgazdasági birtokoknál is: a szántók 40%-a az egyház, 15-20%-a pedig a nemesség kezén volt. Ennek megfelelően az országtanácsban is az egyháziak játszottak nagyobb szerepet.
Városok