A keresztény szerzetesség a katolikus és az ortodox egyházak azon intézménye, amely elsősorban az egyén tökéletesedését van hivatva szolgálni, az átlagosnál magasabb életeszményt állítva tagjai elé.Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon → szerzetesség
A keresztény szerzetesek ún. szerzetesrendekbe szerveződnek. Életük a tisztaság, szegénység és alázatosság hármas fogadalmán épül fel.
A szerzetesrenden az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint élő és általában közös fedél alatt, kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában, klastromban) lakó szerzetesek (barátok), illetve szerzetesnők (apácák) közösségét (szerzet) értjük. A szerzetesek megszólítása eltér a keresztény felekezetek hagyományaiban. Általánosan elfogadott, hogy a római katolikusok a szerzeteseket és az apácákat testvérnek és nővérnek; míg az ortodoxok atyának és anyának hívják. Ez nem kizárólagos szabály, mert a megnevezésük változhat a renden belüli rangjuktól és a szerzetesrendi hagyománytól függően is.
A szerzetesrendeket sok szempont szerint lehet csoportosítani. Ezek közül a katolikus szerzetesrendek a legjelentősebbek. Csak itt alakultak ki nagy, nemzetközileg is elterjedt, egységes szabályokra és irányításra épülő szerzetesrendek (például: bencések, ferencesek, piaristák stb.). Ráadásul a katolicizmuson belül alakultak ki egyedül olyan szerzetesi társulatok, amelyek nem csak a világtól elvonultan imádják Istent, hanem a társadalomban is dolgoznak. bélyeg|Trappista szerzetes imádkozik a cellájában bélyeg|Szerzetes egy viking múzeumfaluban bélyeg|Anglikán szerzetesek Chicagoban
Története Őskeresztények Az ősegyház nagy követelményeket állított a hívek elé és szigorú fegyelmet tartott fenn. A gyülekezetek tagjai, akik a nagyon közeli időre várták Krisztus második eljövetelét, a parúziát és a vele összekapcsolt világ végi nagy ítéletet, szigorú aszkéta élettel készültek erre a nagy eseményre. Hitték, hogy testüknek a megtartóztatása, a testi vágyak megfékezése hasznára lesz a léleknek, biztosítani fogja annak üdvösségét. A feltehetőleg az 1. század végén keletkezett „Didakhé” című irat arról tanúskodik, hogy a korabeli keresztények hetenként kétszer, szerdán és pénteken szigorú böjtöt tartottak, a többi napon pedig gyakran a húseledeltől is tartózkodtak.Gecse Gusztáv: A szerzetesség történeteDidakhé VIII. fej.
2. század bélyeg|Szt. Teklát (aki állítólag Pál tanítványa volt) a szűzek és a korai keresztény aszkéták a szüzesség mintaképeként tisztelték Még a 2. században is sokan lemondtak a házasságról és vagyonukról (ld. → anyagi lemondás). Az önmegtagadás eszményét képviselték és az imádságnak és a jótetteknek szentelték magukat (ld. → szolgálat).
Euszébiosz, az ókeresztény író, feljegyezte „Egyháztörténet” című művében, hogy egy bizonyos Alkibiadész, aki Lugdunumban (Lyon) 178-ban szenvedett vértanúhalált, milyen nyomorúságos életet élt, semmi mást nem vett magához táplálékul, csak kenyeret és vizet.Egyháztörténet V.3,2. Sokan a házasélettől is tartózkodtak Szent Pálra hivatkozva, aki a nem házasoknak és az özvegyeknek azt a tanácsot adta, hogy maradjanak meg abban az állapotban, amelyben vannak.lKor 7,8
A szerzetesség kezdetei Nagy Konstantin vallásszabadsága után a tömeges megtérések, illetve áttérítések vallási közömbösséget idéztek elő. A buzgóbbak ezért a megszentelődés szándékával elhagyták a városi közösségeket (természetesen az elvonulás más okairól is beszélhetünk, pl. a felelősség előli menekülés). Az aszkéták a gyülekezetektől elkülönülten kezdtek élni, miközben sokan továbbra is szeretetszolgálatot végeztek, rabokról, betegekről, árvákról gondoskodtak.
A keresztény szerzetesség dokumentáltan a 3. század közepétől mutatható ki, először Keleten, majd a 4. századtól Nyugaton is. Az első ismert, Istennek szentelt életű aszkétákat, akik regula és fennhatóság nélkül éltek, Szent Jeromos remnuothoknak, Cassianus szarabaitoknak nevezte. Ők voltak az első ókeresztény szerzetesek, akikről – noha megnevezés nélkül – már Tamás (apokrif) evangéliuma is beszámol.
A mai keresztény szerzetesség alapjai a 4. század elejéről, körülbelül 332-től erednek. A Remete Szent Antal, Szent Pakhomiosz, valamint Cassianus által szervezett, a mai szerzetesrendektől igen eltérő remetekolóniákból fejlődtek ki Egyiptomban az első szervezett rendek.
A Közel-Keleten virágzó aszketikus életet találunk a 4. és 5. század folyamán. Itt fejlődött ki az önsanyargatás egy sajátos formája, a sztilitizmus.Balanyi_György: A szerzetesség története A sztiliták abban látták a világtól való teljes elszakadásnak és a nagyobb tökéletességre jutásnak a biztos eszközét, hogy minél magasabb oszlop tetején, vezekelve éljék le életüket.
A korai egyházírók a monasztikus életformával kapcsolatban többféle típust különböztettek meg :Puskely Mária: Keresztény szerzetesség +NévÉletformaMegítélésükanakhórétákA sivatag és a puszta magányában élnekjócenobitákMár közösséget alkotnak jóremobothok, szarabaitákA csavargó, léhűtő életet élő monachusok Hieronymus: Ep. 18 ad Eustochium, De Custodia VirginitatisCassianus: Collatio, 18 c. 7rosszgirovágusokvándor monachusok rossz
A 4. századtól kezdve a tartományi zsinatok is foglalkoztak az „aszkéták rendjével” és az „Istennek szentelt szüzekkel”, mint az egyház által elismert életmódot követőkkel. Azok számára pedig, akik méltatlanná váltak választott eszményükhöz, büntetéseket helyeztek kilátásba. Az elvirai zsinat pl. kizárta az egyház közösségéből azokat a szüzeket, akik nem tartották meg Istennek tett ígéretüket, az ankürai zsinat (314) pedig szigorú vezeklést írt elő mindazoknak, akik szüzességet fogadtak, de fogadalmukat megszegték. A laodikeai zsinat megtiltotta az aszkétáknak, hogy kocsmába járjanak vagy asszonyokkal együtt fürödjenek. A gangrai zsinat (340 körül) kiközösítéssel sújtotta azt az aszkétát, aki megszegi az egyház által előírt böjtöket, azon a címen, hogy ő már elérte a tökéletességet.
Az aszketikus életmód népszerűsödésére nagy hatást gyakoroltak a 4. században megindult szentföldi zarándoklatok is, amelyeknek a résztvevői közvetlen tapasztalatokat szerezhettek a palesztinai aszkéták önmegtagadó életéről. Mindezen hatások következtében, amelyeknek a hátterében az egyházon belül dúló ún. dogmatikai harcok okozta bizonytalanság és a népvándorlás zavaraiból fakadó világvég váró hangulat is meghúzódott, az aszkéta életmód, a szerzetesség gyorsan elterjedt Nyugaton. Az első kolostorok Itáliában, Észak- Afrikában és Galliában keletkeztek, legnagyobb számban pedig Írországban (Hibernia) szerveződtek, de épültek kolostorok Hispániában és Germániában is.Gecse Gusztáv: A keresztény szerzetesség története
Az első női zárdák Rómában jöttek létre, amelyeknek a tagjai szövéssel és fonással tartották fönn magukat. Példájukat csakhamar követték a férfiak is. Szent Ágoston a 4. század végén a női zárdák mellett már számos férfikolostort is talált Rómában. Milánóban Szent Ambrus alapított kolostort, Szent Eusebius vercelli püspök a papjait kötelezte a közös, szerzetesi életre, Dél- Itáliában pedig Nolai Paulinus terjesztette el a szerzetességet. Az 5. századra már egész Itáliában és a környező szigeteken is meghonosodott a szerzetesi intézmény.
Galliában a pannóniai származású Tours-i Szent Márton honosította meg a szerzetességet, aki előbb Poitiers, majd Tours mellett létesített kolostort. Szerzetesei gyakran tettek térítő utakat Gallia pogányok lakta vidékein, akik a keresztény hit mellett a szerzetesi életeszményt is terjesztették. Gallia déli részén Szent Honoratus gyökereztette meg a szerzetességet, aki a Cannes közelében lévő szigeteken Pakhómiosz szellemében nagy szerzetesi közösséget hozott létre a V. század elején. Szerzetesei külön cellákban laktak, csak az imákat végezték közösen. Jobbára fizikai munkával, főleg földműveléssel, halászattal és hálókészítéssel foglalkoztak, de nagy gondot fordítottak a tanításra is.
A nyugati szerzetesség további fejlődésére a legnagyobb hatást Johannes Cassianus gyakorolta, aki 415 táján Massilia (Marseille) mellett egy férfi és egy női kolostort alapított, amely alapításokat számos további is követte, nemcsak Galliában, hanem Hispániában is.
Észak-Afrikában Szent Ágoston hippói püspök nevéhez fűződik a szerzetesség szélesebb körben történő elterjesztése, aki megtérése után szülőföldjén, Tagasztéban, majd Hippó városában telepedett le, hogy barátaival egészen Istennek szentelje magát és aszkéta életet éljen. Életmódját akkor sem változtatta meg, amikor püspökké szentelték, az volt ugyanis a meggyőződése, hogy a szerzetesi élet nem gátja, hanem inkább segítője a papi, a lelkipásztori munkának. Eladta vagyonát és szétosztotta a szegények között, majd maga köré gyűjtötte azokat a papokat, akik készek voltak példáját követni és vele együtt akartak élni. Hippó püspökeként is egy fedél alatt élt papjaival, a közösség asztaláról étkezett és abban a ruhában járt, amelyet a közös ruhatárból kapott. Ágoston megkövetelte szerzeteseitől az önmegtagadó életmódot, de elutasította a túlzó aszkézist.
A keleti ortodox egyházak szerzetesi rendszerének atyjaként Nagy Szent Vazult (görögösen Baszileosz) tisztelik; követőit bazilitáknak nevezték. Míg a nyugati világ rendjei Nursiai Szent Benedek fellépésétől eredeztetik magukat.
Bencések Nyugaton a kóborló és botrányokat okozó szerzetesek ellen a zsinatok ismételten felemelték szavukat, de eredménytelenül. Új, egységes regulára volt szükség, olyanra, amely határozott törvényeivel képes volt kiküszöbölni az elharapódzó visszaéléseket. Ezt a regulát Nursiai Szent Benedek alkotta meg, létrehozván ezáltal a bencés rendet. Benedek több sikertelen kísérlet után Monte Cassinón építette fel szerzeteseivel azt a kolostort, amelyben maradéktalanul bevezethette azt az életformát, amelyet a legalkalmasabbnak tartott a magasabb tökéletességre törekvő szerzetesei számára. Közösségét teljesen elzárta a külvilágtól oly módon, hogy nemcsak a hálótermek és a közösségi helyiségek voltak a kolostor falain belül, hanem a műhelyek és a raktárak is, hogy a szerzetesek még munkavégzés céljából se kényszerüljenek – a mezei munkát kivéve – a kolostor elhagyására. Szent Benedek korábbi példák alapján aprólékosan szabályozta a kolostor lakóinak mindennapi életét, megszabta közösségének szervezetét és felvázolta követői elé a szerzetesi eszményképet. Élete vége felé pedig, gyakorlati tapasztalatait is felhasználva, megalkotta a „Regulát”, azt a törvénykönyvet, amelynek előírásait minden követőjének meg kell tartania.
A bencések nagyobb arányú elterjedése azonban csak a 6. század végén indult meg, mikor az angolszász misszió felkarolásával munkába vette Nyugat- és Észak-Európa germán népeinek megtérítését. Nagy Károly idejében már a legjobban elterjedt rendje volt a nyugati kereszténységnek.Balanyi György: Szerzetesrendek - Kincsestár 72. (1933)
Írország Írországban a legkorábbi szerzetes közösségek az 5. század végén alakultak ki.Irish Monasticism A 7. század végére az ír szerzetesi iskolák Angliából és Európából is vonzották a hallgatókat. Az ír-skót szerzetesség fokozatosan egybeolvadt a benedeki formákkal és a bencés rendnek a 8. században olyan fényes virágzást biztosított, hogy körükből rajzott ki a térítők és tanítók egész serege a kontinens felé.Félegyházy József: Az egyház a korai középkorban, 1967.
Frank Birodalom A Frank Birodalomban I. Lajos császár igyekezett támogatni a szerzetesség intézményét. Folytatta azt a Nagy Károly korabeli törekvést, amely szigorúbbá kívánta tenni a szerzetességi közösségek életét, s amely végül a Benedek-rendi szerzetesség megreformálásához vezetett.
Virágzottak a kolostori iskolák, ahol a görög és latin írókat magyarázták, tankönyveket szerkesztettek iskolai használatra. A bencés kolostorok voltak a szellemi élet központjai. A mai Franciaország területén: Tours, Corbie, Párizs, Bec ; a mai Németország, Svájc területén: Fulda, St. Gallen, Reichenau, Tegernsee; Itáliában: Monte Cassino, Bobbio, Farfa.