Az SMS SeeadlerA hajónév előtt álló három betű (SMS; pontosabban: S. M. S.) a német „Seiner Majestät Schiff” rövidítése. Jelentése: Őfelsége Hajója. egy háromárbócos, fémtestű vitorlás volt, melyet az első világháború idején a Császári Haditengerészet segédcirkálóként alkalmazott. A hajóra a németek zsákmányként tettek szert. A hajó eredeti neve Pass of Balmaha volt és amerikai zászló alatt hajózott 1916-ban az Északi-tengeren, mikor egy brit segédcirkáló brit zászló alá kényszerítve Nagy-Britanniába küldte. Kirkwallba vezető útján azonban az U 36 jelű német tengeralattjáró feltartóztatta és zsákmányként Németországba küldte tovább. A hajót egy speciális küldetésre szemelték ki, melyben vitorlás hajóként, de egy segéd dízelmotorral felszerelve kellett portyázást folytatnia a német felszíni flotta számára elérhetetlen óceáni vizeken. Átalakítása és felfegyverezése után gróf Felix von Luckner sorhajóhadnagy vezetésével indult bevetésére 1916 decemberében az Atlanti-óceánra, és a brit blokádon norvég hajónak álcázva jutott át. Az Atlanti- és Csendes-óceánon portyázva összesen 15 kereskedelmi hajót fogott el és süllyesztett el. A 225 napos tevékenysége végén, 1917 szeptemberében a legénységének figyelmetlensége miatt zátonyra sodródott a Francia Polinéziához tartozó Mopelia szigetén, és megsemmisült.
A hajó sértetlenül maradt legénységének egy kisebb csoportja Luckner gróf vezetésével egy motorcsónakkal útnak indulva próbált meg egy újabb hajót szerezni, amivel a portyázásokat folytathatták volna. Néhány sziget felkeresése után azonban fogságba estek, melyből Lucknernek több német fogollyal 1917 decemberében sikerült megszöknie és egy sónert eltulajdonítania, ám rövid idő múlva ismét elfogták őket. A hajóroncsnál maradtak egy francia vitorlást foglaltak le, amivel a Húsvét-szigetig jutottak el, és végül Chilében internálták őket. Mindkét csoport tagjai a háború után térhettek vissza Németországba.
A kalandos életű Luckner gróf háború után megjelent önéletrajzi könyve (Seeteufel) az egyik legnépszerűbb első világháborús élménybeszámoló lett, melyben részletesen ismerteti a segédcirkálójának útját és a legénységének későbbi sorsát.
Elfogása előtti története A hajót Pass of Balmaha néven bocsátották vízre 1888. augusztus 9-én a Robert Duncan & Company hajógyárban, a skóciai Port Glasgow-ban. A vitorláinak teljes felülete 2600 m², a hajótere volt. A vízrebocsátását követő hónapban szállították le David R Clark számára, aki a glasgow-i Gibson & Clark társtulajdonosa volt. Az itteni kikötőben 95087 hivatalos számozással és KTRP betűjelzéssel regisztrálták. 1908 februárjában a Pass of Balmahát áron eladták a montreali The River Plate Shipping Company Ltd-nek. A honi kikötője ezután is Glasgow maradt, de bostoni érdekeltségeket szolgálva működött. 1910-ben a montreali Ship Pass of Balmaha Company Ltd-hez került át, ahol a torontói George I Dewar menedzsmentje alá tartozott. Mindkét vállalatot amerikai hajózási és fakitermelési érdekeltségek irányították. Röviddel az első világháború kitörését követően a Pass of Balmaha új tulajdonosával, a Harris-Irby Cotton Company társasághoz tartozó New York-i Harby Steamship Company Ltd-vel bostoni regisztrációt és amerikai zászlót kapott.
Elfogása A Pass of Balmahát az U 36 német tengeralattjáró fogta el 1915-ben némiképp különös körülmények között. A hajó New York Harborból 1915 júniusában indult útnak Arhangelszkbe gyapotszállítmányával. Útközben a brit Victorian segédcirkáló ellenőrzés végett megállította Norvégia partjainál. A Victorian kapitánya fegyvereseket küldött át a fedélzetére, hogy ellenőrizzék le a szállítmányát, nem szállít-e csempészárut. Miután gyanúsnak találta a hajót, az Orkney-szigeteken lévő Kirkwallba küldte további vizsgálatok elvégzéséhez. Egy tiszt és hat tengerészgyalogos maradt hátra a fedélzetén zsákmányszemélyzetnek biztosítandó az utasítás szerinti továbbhaladást. A britek azt is parancsba adták, hogy az amerikai zászlót be kell vonni és helyette a britet kell felvonni. A hajó kapitánya ellenezte ezt, mivel a hadviselő ország zászlaja alatt hajója jogos célpontul szolgálhatott a németek számára. Röviddel ezután az U 36 megállította a Pass of Balmahát. Scott kapitány elkerülendő a hajója lefoglalását a brit tengerészgyalogosokat elrejtette a raktérbe és a brit zászlót visszacserélte az amerikaira. Az U 36 parancsnokát, Ernst Graeff sorhajóhadnagyot (Kapitänleutnant) nem győzte meg ez a cselnek vélt lépés és a Pass of Balmahát Cuxhavenbe küldte további ellenőrzések elvégzésére. Scott kapitányt és legénységét bosszantotta a britek beavatkozása és ezért a tengerészgyalogosokat továbbra is elzárva tartották a raktérben, holott a tengeralattjáróról csak egyetlen német szállt át.
A Pass of Balmaha sértetlenül érkezett meg Cuxhavenbe. A hajója ellenőrzésére érkező németeknek Scott elárulta, hogy a fedélzeten brit katonák is tartózkodnak és ők így a németek fogságába kerültek. Az együttműködő amerikaiaknak a németek szabad eltávozást biztosítottak egy semleges országba, de a Pass of Balmaha a német haditengerészet tulajdonába került hadizsákmányként.Pardoe, Blaine (2005) "The Cruise of the Sea Eagle: The Amazing True Story of Germany’s Gentleman Pirate" Guilford, CT, The Lyons PressLuckner 149. o.
Átépítése bélyegkép|jobbra|300px|A Seeadler Christopher Rave festményén(1921 körül) A vitorlás hajók segédcirkálóként való alkalmazásának ötlete Alfred Kling tartalékos tengerészhadnagytól származott, aki a háború előtt a Hamburg-Süd hajótársaságnál teljesített szolgálatot első tisztként. Kling részt vett Wilhelm Filchner 1911-1913 közötti déli-sarki expedícióján és 1916-ban a D 4 jelű torpedónaszádon teljesített szolgálatot, mikor elképzeléseit ismertette feljebbvalóival. Az Admiralstabnál az ötlethez először szkeptikusan álltak hozzá, de az ötletgazdával folytatott személyes megbeszélések meggyőzték a főtiszteket a terv kivitelezhetőségéről. A szigorú titoktartás végett ezután mellőztek bármiféle írásos információtovábbítást a tervvel kapcsolatban. Az átalakítandó vitorlásnak a Pass of Balmahát szemelték ki és 1916 júliusában Geestemündében láttak hozzá az átalakítási munkálatoknak, melynek eredményeként a hajónak úgy kellett kinéznie, hogy még a blokádon való megállítása során a fedélzetére lépő britek előtt is rejtve maradjon a valódi kiléte.Raeder 326. o.
Fő fegyverzetét két 10,5 cm-es gyorstüzelő ágyú alkotta, melyeket a hajó orr-részén egymás mellett helyeztek el és lehajtható oldalfalakkal voltak álcázhatók. A fegyverzetét két géppuskával egészítették ki. Az egyik géppuskát számos kézi lőfegyverrel együtt az árbóc üreges részeiben helyezték el, számolva azzal az eshetőséggel, hogy fennakadna a blokádon és mint gyanús hajót brit tengerészgyalogsággal ellátva tüzetesebb ellenőrzés céljából egy brit támaszpontra küldenék. Útközben a németek rajtaütésszerűen lefegyverezhették volna a briteket, mely fellépésnek egy a magasból rájuk szegezett géppuska erős nyomatékot adhatott. Erre az esetre felkészülve a brit tisztek várható tartózkodási helyét, a szalon padlózatát csapóajtóként alakították ki, hogy az akció megadott jelére ők az alattuk lévő helyiségbe essenek le, ahol már felfegyverzett németek várnak rájuk.
A leendő foglyok számára tartották fenn az egész köztes fedélzetet, helyet adva összesen mintegy 400 főnek a haditengerészetnél szokásos minőségű elhelyezéssel. Ivóvízből a hajó -t tudott magával vinni.Luckner 150. o. A tisztek számára két-háromfős hálókat alakítottak ki, és külön helyiségek voltak az inasaik számára, akiket maguk mellé vehettek. A foglyok számára jelentős mennyiségű angol és francia nyelvű kötetből álló könyvtárat vittek a fedélzetre.Luckner 151. o.
A legénység tagjait vitorlás hajók kezelése terén jártas, részben norvégul folyékonyan beszélő tengerészekből állították össze. Kling hadnagy személyesen válogatta ki őket és többen közülük már részt vettek vele együtt az antarktiszi expedíción. Bár lényegében minden szervezési feladatot Kling végzett, röviddel a bevetés előtt gróf Felix von Luckner sorhajóhadnagyot nevezték ki a hajó parancsnokává, mivel a haditengerészet vezetőségénél úgy tartották illendőnek, ha egy aktív állományban lévő tengerésztiszt vezeti a hadihajót.Raeder 327. o.Luckner leírásában úgy említi, a legénység tagjainak kiválasztása az ő feladata volt. – Luckner 152. o. Luckner adta a hajójának a Seeadler nevet.Luckner 155-156. o.
Blokádtörés bélyegkép|jobbra|300px|Felix von Luckner gróf
Luckner gróf 1916. december 2-án a Bremerhavenhez közeli Blexen kikötőjében állította szolgálatba a segédcirkálót. A tiszteknek és a legénység tagjainak a blokádon való áttörésig civilnek kellett öltözködniük és norvég papírokkal látták el őket. A Seeadler szeptember 12-ig jelentős mennyiségű faanyagot vett a fedélzetére, hogy külsőleg teherszállítónak tűnjön. Maletta néven norvég zászló alatt kellett megpróbálnia átjutni a blokádon, mivel ekkor egy ilyen nevű, rá hasonlító hajó horgonyzott Karlskrona kikötőjében és a valódi teherszállítóhoz hasonlóan december végén – de még valamivel az előtt – kellett elhagynia az Északi-Fríz-szigetekhez tartozó Norderaue melletti várakozási helyét, kedvező délkeleti szélre várva. Miután ez a hajó még a Seeadler előtt kifutott, új neve a Calliope lett, amit szintén le kellett cserélni, mikor kiderült, hogy a hasonló nevű vitorlás épp Angliában tartózkodik. Végül december 14-én az Irma nevet kapta egy ekkor Arendalban lévő vitorlás után.
December 17-én érkezett a segédcirkálóhoz az S 128 jelű torpedónaszád a kifutást engedélyező paranccsal, azonban a bevetés számára hátrányos jó időjárás miatt december 21-ig vártak. E napon délben vitorlát bontottak és kihajóztak. A 10-es erősséget is elérő délkeleti szélben és nagy hullámzásban a 13 csomós sebességet is elérték, miközben átszelték az Északi-tengert. A Feröer-szigetek és Izland között jutottak ki az Atlanti-óceánra és egész eddig mindössze egy gőzhajót észleltek.Luckner leírásában az első módosított név a Carmoe, a második Irma volt. A Seeadlert visszatartották, mivel az U-Deutschland tengeralattjáró érkezése miatti fokozott brit őrjáratokba az Admiralstab nem akarta, hogy belebotoljon. – Luckner 160-161. o.
December 25-én 09:00-kor bal oldalt hátul egy gőzhajót észleltek, mely feléjük vette az irányt. A Seeadler az erős hátszél mellett megtartotta az eddigi útirányát, de két tisztnek és 41 főnyi legénységnek azonnal el kellett rejtőznie, mivel a papírok szerint a kapitányon kívül csak 3 kormányos és 17 tengerész szolgált rajta. Ez a 21 ember mindegyike beszélt norvégul. A lebukás esetére a Seeadlert előkészítették a robbantással való azonnali elsüllyesztéshez. A Greif és a Leopard által tanúsított ellenállásra nem volt lehetőség, mivel a vitorlás csak a megtévesztés révén törhetett át a blokádon. 10:30-kor a brit segédcirkáló, mely minden bizonnyal a Patia lehetett,A Seeadler hajónaplójában a segédcirkáló Highland Scott néven szerepel. Luckner a Seeteufel című könyvében Avenge-ként említi. A brit történetírást szerkesztő Corbett nem említ nevet, de a Patia segédcirkálót tartja valószínűnek. – Raeder 329. o.; A Patia a hajónaplójának 1916. december 25-ei bejegyzése szerint valóban megállított egy Melbourne-be farakományt szállító norvég hajót Izlandtól délkeletre. Érdekes, hogy a hajó nevét Hero-ként adja meg, míg a Seeadler ekkor (a kissé hasonló) Irma néven adta ki magát. A németek által említett egyik név sem egyezett meg a brit segédcirkáló valódi nevével, ami lehet szándékos félretájékoztatás volt a britek részéről. megállásra szólította fel a vitorlást és vaktölténnyel leadott lövéssel adtak nyomatékot a felszólításnak. A Seeadler engedelmeskedett és felvonták rajta a norvég zászlót. A fedélzetére átszálló három brit tengerész fegyvertelenül érkezett és a papírokat ellenőrizve mindent rendben találtak.Raeder 328. o.