A Mazár-e Sarif-i Ali ibn Abi Tálib mecset (népszerű nevén Kék mecset) Mazár-e Sarif városának központjában található, Afganisztán Balh tartománynak északi részén. A „Mazár-e Sarif” név ,,nemes szentélyt˝ jelent, amely szintén arra a tényre utal, hogy a mecset a valódi oka a város létezésének, amely lassan átvette Balh központi szerepét. A többség úgy véli, hogy Alit az iraki Nedzsefben, Imám Ali szentélyében temették el. A legenda szerint azonban a kalifa holttestét Nedzsefből egy titkos síremlékbe helyezték át Balh közelében, amelyet a 12. század elején egy molla fedezett fel. Szandzsar szeldzsuk szultán 1136-ban szentélyt emelt ezen a helyen, amelyet valószínűleg az 1220-as mongol invázió során elpusztítottak. A jelenlegi szentélyt Huszajn Bájqará timurida szultán (1469-1506) építette 1480-81-ben, elősegítve ezzel a város nagymértékű fejlődését és provinciális központtá válását. Évente több százezer zarándok látogat el a városba, hogy lerója tiszteletét a szentélyben. A többször restaurált mecset ma Afganisztán egyik legjelentősebb műemléke, valamint az észak-afganisztáni Noruz-ünnep központja.
Építészet A szentély hozzávetőleg téglalap alakú, és az épület timurida magjában található Ali sírkamrája és a ziáratkhána (زیارتخانه), melynek kék csempézésű kupolája egészen a szentély tetővonala fölé emelkedik. A ziáratkhána egy imádkozás céljára épített előcsarnok a délkeleti oldalon. A nagyobb sírkamra szintén kereszt alakú és egy körülbelül tizenöt méter átmérőjű magas kupola koronázza. Az északkeleti ajtó egy nyolcszögletű kamrába vezet, míg az északnyugati ajtó egy csarnokra nyílik, a délnyugati ajtó pedig egy monumentális oldalportálhoz kapcsolódik.
A szentély külsejét teljes egészében polikróm csempemozaik borítja, és az egész épületen a kék árnyalatú festett csempepanelek dominálnak. Ezeknek a csempéknek a nagy részét felújították vagy lecserélték a 20. századi restaurálások során. A szentély timurida belső terei megőrizték eredeti boltozatukat, epigrafikus díszítésük viszont elsősorban a 19. századból származik. A szentély gazdag kincstárral rendelkezik, amely többek közt a szeldzsuk szentélyből megmaradt márványlapot (táblát) is tartalmazza a következő felirattal: "Ali, Isten oroszlánja".
Történelem és politikai háttér bélyegkép|jobbra|250px|A kupola belseje Az Ali szentély eredete Balhban A mecset működését egy alapítvány, ún. waqf (وقف) tarja fenn, amely általában egy kedvezményezetthez, célhoz vagy tárgyhoz kapcsolódik, a szentély esetében Ali ibn Abi Tálib sírjához. Ali ibn Abi Tálib Mohamed próféta veje volt, továbbá a negyedik kalifa a szunnita iszlámban, valamint az első imám a síita iszlámban. Az írott források szerint annak ellenére, hogy Ali síremlékének helyi hagyománya egy időre elfelejtődött, a 15. században ez a tradíció ismét feléledt. A 15. században a waqf-rendszer egyre inkább elterjedt, mivel a waqf-adományok lehetőséget biztosítottak az alapítóik számára, hogy beleszóljanak a politikai életbe és kimutassák az egyes vallási és politikai irányzatokkal való azonosulásukat. A waqf-rendszer egyaránt szolgálta a politikusok és az értelmiségiek érdekeit és számos előnnyel járt az alapítói és vezetői számára. Huszajn Bájqará két hivatalnokot nevezett ki a szentély és a szentélyhez tartozó waqf-földbirtokok élére, a nagibot és a sajkh-ot. Az első nagib Szajjid Tádzs ad-Dín Andkhudí volt, az első sajkh-i pozíciót pedig Samsz ad-Dín Muhammad töltötte be. 1481-re a szentély, a waqf-birtokok és azok igazgatása is nagyjából felvette azt a formát, amely szerint a következő évszázadokban is működött.
A waqf és a politikai környezet, 1526-1599 Balh 1526-ban kikerült a timurida fennhatóság alól és Dzsáni Beg appanázsának része lett. A mecset waqf-rendszeréről nem sokat árulnak el a dokumentumok, azonban több forrás is arról számol be, hogy a timuridák egészen 1579-ig rendszeresen elzarándokoltak a mecsetbe. Ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy bár a sajbánida-üzbégek 1505-ben elfoglalták Balhot, 1510-ben a térség ismét timurida kézre került és 1526-ig nem sikerült teljesen visszacsatolni. Balh és a szentély jóval kisebb szerepet töltött be a 16. századi vallási és értelmiségi életben, mint az azt megelőző időben. Herát lett az új intellektuális központ, míg Szamarkand és Buhara a Naqsbandí szúfi rendek központjává váltak, amelyhez a sajbánida-üzbégek szorosan kapcsolódtak. A 16. században a helyi szervezetek megerősödtek, a bürokrácia virágzott, a waqf-birtokokra adót vetettek ki és gyűjtöttek össze belőlük, felügyelték a Királyi Csatorna (شاهی نهر) működését és védelmezték a szentély kultuszát.
Balh 1599 és 1647 között Balh elfoglalása tekinthető a dzsingiszida eredetű tugay-timurida (más néven dzsánida) állam első lényeges eseményének. Ezután a déli városok is mind felajánlották a hűségüket, de a tugay-timurida terjeszkedés 1612-ben véget ért, amikor Dzsáni Muhammad hirtelen elhunyt. Ezt követően a főváros Szamarkandból Buharába került és ezzel két nagy appanázs jelent meg a tágabb térségben, Balh és Buhara.
Wali Muhammad (1605-1611) volt az első tugay-timurida, aki védelmezte a szentélyt és új épületeket épített hozzá és több waqffal ruházta fel (Balh és az Ali szentély közti sugárút, csahárbág a szentélyben, víztároló, szentély épületének a felújitása). A politikai támogatás bizonyos jutalmakkal járt és a jutalmak általában még több politikai támogatást biztosítottak, ezért közös érdek kötötte össze a Balhban uralkodókat a szentély vezetőivel. Wali Muhammad volt emellett az első dzsingiszida uralkodó, akinek a waqf-adományai jelentőséggel bírtak, és mivel több általa adományozott waqf is a perifériákon helyezkedett el, ezért valószínű, hogy Balh fennhatósága a hátországra is kiterjedt.
Balh és az Ali-szentély 1651 és 1681 között A 17. század második felére a központi hatalom csökkenése és a helyi (emíri) hatalom megerősödése volt a jellemző. A korábbi appanázs háromfelé oszlott az emíri iktá-rendszer alapján: Sibargán és Majmana nyugaton, Kahmard délen és Kunduz keleten. Az iktá egyfajta politikai és gazdasági alapot biztosított az üzbég emíreknek és követőiknek. Az iktá rendszer a megjelenő emír-államoknak is kedvezett, mint például a Katagán, Ming, Kuráma. Habár a tugay-timuridák lényeges szerepet játszottak a szentély történelmében, nem maradt fenn írásos forrás arról hogy bármikor is adományozók lettek volna. Azonban 1668-ra hét új nem-dzsingiszida alapítványról van tudomásunk, amelyek nagy része üzbég törzsekhez tartozott. Annak ellenére, hogy ezek az alapítványok nem szolgálták azt a célt, hogy a meglévő waqf-birtokokat bővítsék, rámutatnak az üzbég emírek nélkülözhetetlen gazdasági és politikai szerepére Balh területén.
Az Ali-szentély irányítása Szubhán Qulí uralkodása (1680-1702) egy viszonylag nyugodt politikai időszaknak számított. Ebben a korszakban egy új tendencia alakult ki, amely a vallási és értelmiségi vezetők felé irányuló hűségben mutatkozott meg. Ezen felül Szubhán Qulí számos létesítményt hozott létre mint például a balhi madrasza vagy az amanábádi csahárbág (díszkert), továbbá a balhi fellegvárat, és az Ali-szentély és Balh között található sugárutat is felújította. A waqf-dokumentumok bizonyítékul szolgálnak az adózás, földbirtokok, a növénytermesztés, a kereskedelem és az adományok viszonyaira. Szubhán Qulí két waqf-alapítványt létesített, az egyik a buharai waqf, a másik pedig a balhi madrasza. A madrasza alapítványa legalább ötször akkora volt mint a buharai síremlék waqf-beruházása. A költségvetéséért a mutawalli volt a felelős, aki a következő alkalmazottaknak fizetett: imám, könyvtáros, Korán-recitálók, müezzin, borbély, gondnok. A mutawalli és a madrasza tanárainak fizetsége a maradandó bevételek arányos elosztásán alapult. A megerősítő rendelet fontos fegyvere volt a mutawallinak, aki ezt fel is használta amikor új uralkodó került a trónra vagy amikor a waqf igazgatása átalakult és új mutawalli töltötte be a megüresedett helyet. Egy további fontos irat a mansúr volt, amely a waqf joghatósági területére mutatott rá. A rendelet magába foglalta a szentély adóját is, amelyek a kereskedelemre, mezőgazdaságra, állattenyésztésre vonatkoztak és betekintést nyújtanak a waqf bevételi forrásainak méretére is.
Balh a 17. század végén 1681-ben, miután Szubhán Qulí elfoglalta a trónt, nyomban Balh és Buhara összeköttetései felé fordította a figyelmét. Először megpróbált egy hűséges alárendeltet találni, akit Balh élére ültethet mint helyettes kán majd az emírekre próbált támaszkodni mint Balh kormányzóira. Ezt követte a helytartók ideje Balhban, amikor Szubhán Qulí megváltoztatta a politikáját és arra törekedett, hogy eltörölje a dzsingiszida jelenlétet a városból, ami az üzbég törzsek megerősödését eredményezte. Miután kinevezett egy helytartót Balh élére, aki csupán Buhara kánjának volt alárendelve, a térség politikai helyzete és a waqf rendszer helyzete teljesen megváltozott. Az erősebb emírek próbáltak terjeszkedni és kiterjeszteni a hatalmukat a gyengébb emírek kárára, egyre erősödött a kisebb törzsi csoportosulások szövetsége (Kuráma), és népszerűvé vált az a meggyőződés, hogy Balhban egy dzsingiszida uralkodónak kell kormányoznia. 1696-ban Szálih Khwádzsa töltötte be a dzsingiszida túra (helyi kormányzó) szerepét Balhban, aki Khwádzsa Abu Naszr Párszá leszármzottja volt és a Naqsbandí szúfi rend képviselőihez tartozott. Ez az esemény egy ideális kiegyezésnek tűnik Szubhán Qulí változás iránti vágya és az emír dzsingiszida uralkodó utáni igénye közt. Miután Szubhán Qulí elfoglalta a bukharai trónt, az emírek szerepe megnőtt a térségben és Balh államvezetése gyakorlatilag három részre oszlott fel: keleten a Katagánok, nyugaton a Mingek, és a központban a Yuz, Kuráma, Katagán, Ming felváltva irányítottak. Szubhán Qulí halála véget vetett egy korszaknak és 1702-ben Ubajdalláh b. Szubhán Qulí foglalta el a buharai trónt. A későbbiekben Ubajdalláh lett a tugay-timurida ház egyedüli fontos szereplője és sokan Muhammad Mogim üzbég támogatói közül felajánlották a segítségüket Balh ellen. A következő évtizedekben az emírek szerepe jelentősen megnőtt, de a dzsingiszida jelenlét továbbra is létfontosságú volt, ezért Wali Muhammad Kán leszármazottait győzték meg arról, hogy Herátból Balhba jöjjenek. Arab Muhammad az utolsó dzsingiszida uralkodó, akiről a források beszámolnak, Háfiz Núr Muhammad szerint azonban őt még két dzsingiszida követte a trónon, név szerint Dzsingisz Muhammad és Abu'l-Haszan. A 18.század elejére az appanázs rendszer is véget ért, ami súlyos következményekkel járt a waqf-rendszer és az Ali-szentély számára. A waqf államapparátusa 1668 és 1738 között Miután Szubhán Qulí kiadta a mansúr-rendeletet a waqf-igazgatás jogait illetően, a balhi hivatalnokok időről-időre felülvizsgálták a meglévő waqf-határozatot. Ennek kétféle módja volt, az uralkodó vagy egyszerűen lepecsételte a már létező iratot vagy új mellékletet adott ki a rendelethez. Ezek bizonyítékként szolgálnak arról, hogy milyen változások mentek végbe és hogy ki rendelkezett politikai befolyással a térségben. Az iratok pecsétjei több kérdést vetnek fel a waqf irányítói és az államigazgatók közötti kapcsolatokról. A mellékletek továbbá fényt vetnek a szentély működésére és bemutatják a waqf és irányítóinak ellenállását és alkalmazkodóképességét a különféle megszállások alatt. Mindemellett bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozóan is, hogy egy helyi intézmény hogyan volt képes fennmaradni az évszázadok során.
Balh nádirida megszállása (1737-1747)