A Francia Császárság (, ) egy történelmi francia államalakulat, amely 1804 és 1814 között (valamint száz nap erejéig 1815-ben) állt fenn, I. Napóleon uralkodása alatt. Birodalma jelentette a francia hegemóniát a 19. századi Európában. Nem tévesztendő össze a francia gyarmatbirodalommal, amely már a 17. század eleje óta létezett. A császárság volt hivatott felváltani a francia forradalom során kikiáltott Első Köztársaságot, amelynek Napóleon már 1799 óta az Első Konzulja volt. I. Napóleon uralkodásának idejét később Első Francia Császárság () néven kezdték nevezni, hogy megkülönböztessék unokaöccsének, III. Napóleon császárnak Második Császárságától (), amely 1852 és 1870 között állt fenn.
Előzmények Franciaország államformájának fejlődése az köztársaságtól a császárság felé Napoléon Bonaparte pályájának felfelé íveléséhez kötött. A francia forradalom kezdetén kisnemes családból származó fiatal tiszt volt a királyi hadseregben és a forradalom idején folytatta pályafutását. 1793. december 19-én tüntette ki magát először Toulon angol megszállás alóli felszabadítása alkalmával,Tulard 2014, 77. o. majd hamarosan tábornok lett. 1795. október 5-én Párizsban tartózkodott és fontos szerepet töltött be egy monarchista felkelés leverésében.Tulard 1985, 502. o. Franciaország háborúban állt 1792 óta egy első ellene alakult koalícióval, melynek tagjai az Osztrák Birodalom, a Porosz Királyság, Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága, Spanyolország, az Egyesült Tartományok (a majdani Hollandia) és a főbb német és itáliai fejedelemségek voltak.Tulard 1985, 112. o. 1796-ban Bonapartét megbízták az Itáliában harcoló hadtest parancsnokságával, és győzelmek sorozatát érte el. Ennek következtében 1797-ben néhány ún. „testvérköztársaság” alakult meg, amelyeket a francia köztársasági alkotmány szellemében kormányoztak.Tulard 2014, 105. o. Ugyancsak Bonaparte vezetett egy egyiptomi hadjáratot, előbb győzelmekkel, majd vereségekkel. 1799-ben Franciaország belső és külső nehézségei súlyosbodtak. Bonaparte, akinek politikai ambíciói voltak, megtudta ezt, egy másik tábornoknak adta át a seregének parancsnokságát és visszatért Franciaországba, miután utolsó egyiptomi csatájában legyőzte a török hadsereget.Tulard 1985, p. 159–161. o.
Bonaparte 1799. október 9-én érkezett Franciaországba,Tulard 1985, p. 504. o. és úgy fogadták, mint egy dicsőséges hadvezért. Az országban a Direktórium politikai rendszere honolt. Parlamentje a Vének Tanácsából és az Ötszázak Tanácsából állt. Az előbbit a forradalom befejezésének hívei uralták, az utóbbit pedig neojakobinusok, akik hűek voltak a forradalmi eszmékhez. A végrehajtó hatalmat bíró Direktórium öt tagja közül kettő a forradalom befejezését akarta és államcsínyt készített elő, melybe Bonaparte arra a másodlagos szerepre volt hivatott, hogy biztosítsa az összeesküvés katonai támogatását. Az államcsíny 1799. november 9–10-én (brumaire 18–19-én a francia forradalmi naptár szerint) zajlott le, és Bonaparte átvette az utólagos események irányítását.Tulard 1985, p. 163–168. o.
Ezzel az államcsínnyel a forradalom véget ért. Kidolgozták az 1799-es alkotmányt, amely a Konzulátus rendszerét vezette be. A végrehajtó szerv három konzulból állt, akiket tíz évre választottak meg és akárhányszor lehetett őket újra választani. Bonaparte volt a gyakorlatilag teljhatalommal rendelkező Első Konzul, úgy a többi két konzul, mint a négy kamarából álló parlament felett.
Mivel a Konzulátus sikeres volt a belső helyzet stabilizálása terén, és sikerült békét kötni Nagy-Britanniával, Bonaparte nagyon népszerű lett, és 1802. augusztus 4-én örökös konzulnak tették meg új alkotmány elfogadása nyomán.Tulard 2014, 142. o. Két évvel később császárnak kiáltották ki, és az 1804. május 18-án megszavazott alkotmány szabályozta az új rendszert.Tulard 2014, 149. o.
A császárság felállítása Az új alkotmány szerint Franciaország továbbra is hivatalosan köztársaság volt, de Napóleon kormányozta „a franciák császára” címmel, és ez a tisztség örökletes volt családján belül.Lentz 2002, p.25–26. o.
A parlament ugyanaz maradt, mint az 1799-es alkotmány szerinti. Kamarái az Állami Tanács, a Tribünök Gyűlése, a Törvényhozó Testület és a Szenátus voltak. Hat ún. „főméltóság”-ot is kinevezett Napóleon, a Nagy Elektort, a Birodalom Archikancellárját, az Állam Archikancellárját, az Archikincstárnokot, a Főparancsnokot és a Nagy Tengernagyot. Ezek a két másik volt konzul és Napóleon családtagjai voltak.Lentz 2002, p.30–33. o. Tiszteletbeli méltóságok voltak, de lehetővé tették olyan állami szervek tagságát, mint a császár személyes tanácsadói testülete és a nagy tanácsadói testülete. Ún. „nagy tisztek” testületét is megalakította. Tagjai között katonák közül olyan tábornokok voltak, akik marsalli címet kaptak, „főezredesek” és főfelügyelők, civilek közül pedig a „korona tisztjei”, akik „a császári ház”-at igazgatták. Újraszervezte a minisztériumokat is.Lentz 2002, p.37–42. o.
1804 júniusában népszavazást tartottak a császári cím örökléséről, amint azt az alkotmány határozta meg. Eredménye „igen” szavazat volt „nem” ellenében.Lentz 2002, p.56-57.
1804. december 2-án történt meg Napóleon megkoronázása a Notre-Dame székesegyházban. Részt vett rajta VII. Piusz pápa is, aki a koronázási istentiszteletet folytatta le és megáldotta a birodalmi jelvényeket. Maga Napóleon helyezte fejére a koronát, majd feleségét, Joséphine de Beauharnais-t koronázta meg. Azután Napóleon letette az alkotmányban előírt esküt, mely főleg a köztársaság területi sértetlenségére, a pápasággal kötött konkordátum betartására, a vallási szabadság, a jogegyenlőség, valamint a politikai és polgári szabadság szavatolására vonatkozott.Tulard 2014, 149–150. o.. bélyegkép|200px|I. Napóleon a császári trónon
Napóleon egyidőben a lakosság által elfogadott uralkodó és lényegében monarchiaellenes forradalom utódja volt, és így látták külföldön. Ez a kétértelműség képezte rendszere gyengéjét.Tulard 2014, 153. o.
Napóleon elkezdte elfoglalt területek szervezését, egyesekét mint Franciaországhoz csatolt területeket, másokat mint csatlós fejedelemségeket vagy királyságokat. 1805. március 17-én egyesítette az előzőleg elfoglalt Luccai Köztársaságot és Piombinói Hercegséget Luccai és Piombinoi Hercegség néven és nővérét, Elisa Bonaparte birodalmi hercegnőt nevezte ki államfőjének, aki férjével együtt kormányozta. Később, 1805. június 6-án Franciaországhoz csatolta az 1797-ben elfoglalt és Ligur Köztársasággá változtatott volt Genovai Köztársaságot, melyet három francia megyeként szerveztek meg.Lentz 2018, 68. o.
A harmadik koalíciós háború
bélyegkép|300px|A trafalgari csata 1805-ben Ausztria és Oroszország egy Nagy-Britannia által finanszírozott harmadik koalíciót alkottak Franciaország ellen. A francia birodalmi hadsereget újraszervezték Napóleon főparancsnokságával és Grande Arméenak (Nagy Hadseregnek) nevezték el.Lentz 2018, 84. o.
Napóleon gyengíteni szerette volna Nagy-Britanniát a tengereken. A francia flotta a spanyollal együtt 1805. október 21-én Trafalgarnál összecsaptak a Horatio Nelson tengernagy vezette angol flottával. Nelson elesett, de az angolok győztek, és ők maradtak a tengerek urai.Tulard 2014, 154. o.
Az első németországi és ausztriai hadjárat bélyegkép|300px|Az austerlitzi csata 1805. szeptember 8-án az osztrákok Bajor Választófejedelemségbe hatoltak, szeptember 14-én elfoglalták Münchent, majd Ulm körül helyezkedtek el, de október 15-én a franciák megtámadták és arra kényszerítették őket, hogy a városba meneküljenek, majd ostrom alá vették a várost.Lentz 2018, 86–102. o. nyomán szerkesztett szakasz. Az ulmi csata október 20-ig tartott, amikor az osztrákok kapituláltak, majd a franciák Münchent is elfoglalták. November 13-án a Nagy Hadsereg belépett a védelem nélkül hagyott Bécsbe, majd Morvaországba hatolt, de nem tudta megakadályozni két orosz hadtest (az egyik Kutuzov tábornok, a másik I. Sándor orosz cár parancsnoksága alatt) egyesülését I. Ferenc osztrák császár csapataival. Mégis Napóleonnak sikerült elhitetni az ellenfeleivel, hogy kevés katonája van. Több volt neki, mint amennyiről tudtak az ellenfelek, mégis kevesebb, mint az ellenfeleknek, de ennek dacára legyőzte őket 1805. december 2-án az auszterlitzi csatában.
Az osztrákok tűzszünetet kértek és ebben december 6-án állapodtak meg azzal a kikötéssel, hogy az orosz csapatok hagyják el Ausztriát, majd december 26-án békét kötöttek Pozsonyban. Ausztria elismerte Itália átrendezését Franciaország által, a Bajorország és Württemberg választófejedelmeinek adományozott királyi címet, a Helvét Köztársaság (Svájc) és a Batáviai Köztársaság (Hollandia) Franciaország csatlós államai függetlenségét. Továbbá Ausztria lemondott az ugyancsak Napóleon által kialakított Itáliai Királyságról, Velencével és ennek régiójával együtt, Isztriáról és Dalmácia egy részéről. Bajoroszágnak, Badennek és Württenbergnek is kénytelen volt átadni egyes területeket. Ugyanakkor 40 millió francia franknyi háborús jóvátételt vállalt kifizetni Franciaországnak. Közben Napóleon semlegesítette Poroszországot szövetségesévé téve azzal, hogy átadta neki az előbb elfoglalt Braunschweig–Lüneburgi Választófejedelemséget, mely perszonálunióban volt Nagy-Britanniával.
A Nápolyi Királyság elfoglalása és Németország átrendezése Ausztria kikerült a koalícióból, Nagy-Britannia és Oroszország pedig nem bocsátkoztak harcokba. Napóleon elhatározta a Nápolyi Királyság elfoglalását és ezzel egy André Masséna marsall vezette hadtestet bízott meg, akit Napóleon fivérével, Joseph Bonaparte-tal együtt küldött oda. 1805. december 29-én foglalták el Nápolyt, és I. Ferdinánd király a Szicíliai Királyságba menekült. 1806. március 30-án Napóleon fivérét tette meg királlyá és a Nápolyi Királyság a birodalom csatlós állama lett.Lentz 2018, 106–108. o.
Az austerlitzi csata nyomán tizenhat kis nemét állam beleegyezett 1806. július 12-én az ún. „Rajnai Szövetség” belőlük való megalkotásába francia protektorátus alatt. Ezzel Napóleon véget vetett a Német-római Birodalomnak.Wilson 2009, 32. o.
A negyedik koalíciós háború bélyegkép|A francia hadsereg Berlinben, 1806-ban 1806 novemberében újabb koalíció jött létre Franciaország ellen Poroszország, Nagy-Britannia, a Szász Választófejedelemség és Svédország részvételével. Poroszország ultimátumot küldött Franciaországnak, háborúval fenyegetve meg, ha nem hagyja el Németországot, és Napóleon azzal válaszolt, hogy elindult seregével Szászország felé. A franciák megnyertek egy első csatát Saalfeldnél és gyors ütemben kelet felé haladtak. Megsemmisítették a porosz csapatokat a jénai és az auerstädti csatákban, majd Stettinig (Szczecinig) jutottak el. Október 27-én Napóleon bevonult serege élén Berlinbe.Tulard 2014, 159–160. o.
Franciaország békét kötött a Szász Választófejedelemséggel, a Szász Királysággá tette és arra kényszerítette, hogy lépjen be a Rajnai Szövetségbe.Basista 2006, 880. o.