A tunéziai hadjárat az angolszász szövetségesek közös akciója volt az Észak-Afrikában állomásozó német csapatokkal szemben 1942. november 17. és 1943. május 13. között.
1942. október 23-án Egyiptomban megkezdődött a második el-alameini csata. November 2-án a brit 7. és 10. páncéloshadosztály mélyen betört a német-olasz vonalakba, és a fasiszta csapatok kénytelenek voltak megkezdeni a visszavonulást nyugat felé. Hat nappal később a szövetségesek – a Torch hadműveletben – partra szálltak a Vichy-kormány által ellenőrzött Marokkóban és Algériában. Ezt követően Kenneth Anderson tábornok a brit 1. hadsereggel elindult Tunézia felé, hogy az Afrikakorpsot két tűz közé szorítsa.
Tunézia szintén a Vichy-kormány fennhatósága alatt állt, főhelytartója Jean-Pierre Esteva tengernagy volt, aki nem állt át a szövetségesek oldalára, így a németek és az olaszok egy hónap leforgása alatt komoly hídfőt építettek ki Tunisz és Bizerte körül. Megérkezett Afrikába a 10. páncéloshadosztály, a Hermann Göring ejtőernyős-páncéloshadosztály és a 334. gyaloghadosztály. Átvezényeltek Tunéziába két olasz hegyivadász-zászlóaljt, valamint hat zászlóaljt a Superga gyalogoshadosztályból. A Luftwaffe négyszáz repülőt vont el a keleti frontról, hogy támogassa a német szárazföldi akciókat. A német alakulatok a Walter Nehring tábornok vezetésével újonnan felállított 5. páncéloshadsereg parancsnoksága alá kerültek.
A szövetséges támadás a november 24-éről 25-ére virradó éjjel indult meg, három irányban. A kezdeti kisebb sikerek után november 28-án erős védelmi vonalakba ütköztek, és az offenzíva elakadt. A szövetségesek több kisegítő támadást indítottak, de azok is eredménytelenül végződtek. December 1-jén kora reggel a németek és az olaszok erős ellentámadást indítottak Dzsedeida felől. Két oszlopban 40-40 tank tört előre. A szárazföldi erőket zuhanóbombázók támogatták. A britek kénytelenek voltak visszavonulni. Az utak megteltek járművekkel, amelyek könnyű célpontot kínáltak az ellenséges repülőknek és tüzérségnek. A következő nyolc napban a tengelyhatalmak Teburbától nyugatra verték vissza a brit-amerikai csapatokat, és a szövetségeseknek csak december 10-én, komoly áldozatok árán sikerült megállítaniuk a támadást.
A szövetséges vezetés a sorozatos vereségek után arra az álláspontra jutott, hogy nem elég pótolni az elesetteket és az elvesztett járműveket, csak komolyabb változtatásokkal lehet legyőzni a tengelyhatalmakat. Úgy döntöttek, hogy fel kell állítani egy több hadosztályból álló erőt, amely több száz harckocsival és jóval erősebb légi támogatással rendelkezik, és az ellenséget nem egy-egy rövid frontszakaszon, hanem több száz kilométeren támadja. Ezekre az előkészületekre legalább két hónapot szántak, és meg kellett várni a rossz időjárás végét is.
1943 januárjában Rommel serege már közeledett kelet felől Tunéziához. A szövetségeseket aggasztotta a lehetőség, hogy Rommel és von Arnim csapatai találkoznak, mert egyesített erővel megindulhattak volna Algéria és Marokkó felé, ahol a szövetségeseknek csak part menti állásaik voltak. Ahhoz, hogy az angolszászok megakadályozhassák az ellenséges hadseregek egyesülését, blokkolniuk kellett azokat a szorosokat, amelyeken át Rommel útja vezetett az Atlasz-hegységen át.
Januárban a németek megtámadták a francia és a brit szektor határterületét, és mintegy 16 kilométerrel vetették hátra a szövetségeseket. A német 5. páncéloshadsereg először a francia XIX. hadtestre mért csapást Fondouknál január 2-án, majd az amerikai II. hadtestre Bu-Aráda térségében január 18-án, majd Faidnél január 30-án. Ez a támadás megakasztotta az amerikai II. hadtest felkészülését a Maknasszi elleni támadására. Február 3-án a szövetségesek akciót indítottak a Faid-hágó ellen, de az elbukott, és a támadók kénytelenek voltak visszavonulni. Február elején a németek ellencsapást indítottak Dél-Tunéziában is. Arnim 10. páncéloshadosztálya a keleti hegyláncon átvezető Faid-hágó térségében, Rommel 21. hadosztálya attól délre lerohanta az amerikai II. hadtestet.
Eisenhower a sorozatos vereségek miatt több szövetséges parancsnokot leváltott, és a korábbinál jóval nagyobb hatáskört adott Alexander tábornoknak. Mivel az amerikai II. hadtest sok embert és felszerelést vesztett, valamint a britek szerint taktikailag inkompetens volt, az offenzíva következő szakaszában az amerikaiak inkább kisegítő szerepet kaptak a britek mellett. Eisenhower George Patton tábornokot nevezte ki az amerikai sereg élére, helyettese Omar Bradley tábornok lett. Március 6-án Rommel megtámadta a 8. Brit Hadsereget Médeninénél, de Montgomery csapatai – tüzérségi és harckocsitűzzel kombinált légitámadásokkal – megállították az előrenyomulást. Két hét múlva Montgomery frontális támadást indított, és március 31-ére visszavetette a németeket a keleti hegylánc tengerparti végéhez.
1943 tavaszán a szövetségesek megindították a végső támadást a német hídfő ellen, és egyre kisebb helyre szorították össze a német-olasz csapatokat, amelyek folyamatosan hátráltak a tenger felé. Május 12-én Arnim tábornok bejelentette a megadást. Több mint 275 ezer katona adta meg magát, köztük a német és az olasz főparancsnok.
Előzmények 1942. augusztus 31-én Erwin Rommel tábornok Német Afrika-hadteste támadást indított a britek Alam Halfa-i védelmi rendszere ellen, de nem tudta áttörni. Szeptemben 2-áig ötven harckocsit vesztett, majd visszahúzódott kiinduló állásaiba. Bernard Montgomery tábornok megkezdte a brit 8. hadsereg felkészítését az ellentámadásra, és október 23-án megkezdődött a második el-alameini csata. Montgomery, elődeitől eltérően, nem arra törekedett, hogy a német-olasz egységeket kiverje állásaiból, majd addig űzze a sivatagban, ameddig tudja, hanem fel akarta őket őrölni, hogy elveszítsék az újabb támadás megindításához szükséges erőt. A fő támadást ezért a nehéztüzérségre és a gyalogságra bízta, és a páncélosokat csak akkor vetette be, amikor azok már be tudtak ékelődni a tengelyhatalmak alakulatai közé. 250px|bélyegkép|jobbra|Szövetségesek az Arzevi-öbölben 250px|bélyegkép|jobbra|Amerikai járőr Oránban Egy hét harc után a briteknek sikerült kialakítaniuk két „folyosót” a német védelemben. Rommel szeretett volna visszavonulni, de ehhez Adolf Hitler nem járult hozzá, így a tábornok kénytelen volt megmaradt erőit az északi folyosóhoz összpontosítani. A britek azonban értesültek erről a megfejtett Enigma-kódnak köszönhetően, és a déli átjáróban indították meg a fő csapást november 2-án. A brit 7. és 10. páncéloshadosztály mélyen betört a német-olasz vonalakba, és a fasiszta csapatok kénytelenek voltak megkezdeni a visszavonulást nyugat felé. A britek némileg lelassulva követték őket Tripoli irányába.
Rommel november 20-án érte el Bengázit. A brit repülőgépek folyamatosan támadták menetoszlopait, állásait. November 8-án a szövetségesek – a Torch hadműveletben – partra szálltak a Vichy-kormány által ellenőrzött Marokkóban és Algériában. A francia ellenállás dacára napok alatt elfoglaltak egy fontos atlanti-óceáni kikötőt, Casablancát, valamint két nagy kikötőt a Földközi-tengeren, Algírt és Oránt. Ezt követően Kenneth Anderson tábornok a brit 1. hadsereggel elindult Tunézia felé, hogy az Afrikakorpsot két tűz közé szorítsa. Tunézia szintén a Vichy-kormány fennhatósága alatt állt, főhelytartója Jean-Pierre Esteva tengernagy volt.
A nyár folyamán, miközben zajlott a Torch hadművelet tervezése, a britek azt javasolták, hogy az invázió a legkeletibb ponton, vagyis Tunéziában történjen meg, az amerikaiak azonban elvetették ezt, mivel féltek az esetleges hátbatámadástól. Roosevelt augusztus 31-én azt írta Churchillnek, hogy az amerikaiak meggyőződése szerint a németek nem lesznek képesek nagy erőket Tuniszba átcsoportosítani a partraszállást követő két hétben. Később Andrew Cunningham tengernagy, a szövetséges inváziós flotta parancsnoka ezt írtaː „Azóta is sajnálom, hogy nem a merészebb elképzelés szerint cselekedtünk, amelynek értelmében mindjárt az elején megostromoltuk volna Bône-t. Első meglepetésében az ellenség nem tudta volna, hogy mitévő legyen. Elmulasztottuk megadni a hadművelethez a végső lökést, amely mindent eldöntött volna.”
Az invázió befejeződése után az észak-afrikai partvidék keleti (Egyiptom és Líbia egy része) és nyugati felét (Marokkó és Algéria) a szövetségesek ellenőrizték, a középső részt (Líbia nyugati fele és Tunézia) pedig a Vichy-franciák és a tengelyhatalmak birtokolták. Keleten a Bernard Montgomery vezette 8. hadsereg szorongatta a németeket, nyugatról pedig a Dwight D. Eisenhower tábornok által irányított 1. hadsereg készült előrenyomulni. A francia sereg, az Armée d'Afrique átállóban volt a szövetségesek oldalára.
Német-olasz erősítés 250px|bélyegkép|jobbra|Német Gigant szállítógép 250px|bélyegkép|jobbra|Brit katonák a sivatagban Habár a németeket meglepetésként érte a szövetséges partraszállás, gyorsan cselekedtek. Hitlert először ugyan megrázta a hír, de november 8-án este már megbeszélést tartott Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterrel, és közölte, hídfőt létesít Tunéziában, elfoglalja Korzikát és megszállja Franciaország addig szabad részeit. Hitler szabad kezet adott Albert Kesselring tábornoknak, a déli hadműveleti terület főparancsnokának. Az első német ejtőernyősezred már november 9-én megérkezett Afrikába.
November 10-én Pierre Laval, a Vichy-kormány miniszterelnöke találkozott Hitlerrel Berchtesgadenben, és közölteː François Darlan tengernagy, a Vichy-kormány tengerészeti egységeinek vezetője felhatalmazás nélkül egyezett meg az algíri tűzszünetről a szövetségesekkel. Hitler szabad átvonulást követelt Tunézián, pedig a német katonák már előző nap, francia hozzájárulás nélkül, megkezdték a fontos támaszpontok, kikötők és repülőterek elfoglalását.
November 10-én Darlan aláírta az összes észak-afrikai francia területre szóló tűzszüneti megállapodást a szövetségesekkel, és arra utasította Jean-Pierre Esteva tunéziai főhelytartót, hogy álljon át az angolszászok oldalára. Ezen a napon az olaszok 28 vadászgépet helyeztek át Tuniszba. December 12-én Henri Philippe Pétain elnök hivatalosan érvénytelenítette a tűzszüneti egyezményt, és kötelezte a tunéziai francia parancsnokokat a repülőterek és kikötők megnyitására a németek előtt, Georges Barre tábornok, tunéziai francia főparancsnok arra utasította a tuniszi hadosztályt, hogy vonuljon a hátországba.
November 16-án megérkeztek az első nagyobb német egységek Franciaországból és Szicíliából. Afrikába vezényelték a 10. páncéloshadosztályt, a Hermann Göring ejtőernyős-páncéloshadosztályt és a 334. gyaloghadosztályt. Átirányítottak Tunéziába két olasz hegyivadász-zászlóaljt, valamint hat zászlóaljt a Superga gyalogoshadosztályból. A Luftwaffe négyszáz repülőt vont el a keleti frontról, hogy támogassa a német szárazföldi akciókat. Novemberben 176 tank, 131 tüzérségi eszköz, 1152 jármű és 13 ezer tonna felszerelés és ellátmány érkezett Tunéziába.
A német alakulatok a Walter Nehring tábornok vezetésével újonnan felállított 5. páncéloshadsereg parancsnoksága alá kerültek. A németek és olaszok rövid idő alatt csaknem százezer katonát dobtak át Tunéziába. Az alakulatokat elsősorban Tunisz és Bizerte környékén helyezték el.
Nyugati front