Ez a szócikk Albánia történelmét tárgyalja: a 11. századig a mai Albánia területének előtörténetéről, azt követően pedig a 20. századig különböző államalakulatok keretein belül élő albán nép történelméről szól. A nemzeti függetlenség 1912. évi elnyerése után a nemzetállam határain kívül rekedt albánság történetéről lásd az Albánok kisebbségben szócikket. Az egyes korszakok részletesebb leírása a szócikksorozat allapjaiban található.

Fontos megjegyezni, hogy az albán történetírás az általunk megszokottól eltérően kezeli a főbb korszakhatárokat: így például történelmi-társadalomtörténeti okokból középkorként tárgyalják a 18. század végéig ívelő időszakot. Ezt a történetírási hagyományt a szócikk tagolásában nem vettük át, de érzékeltettük azzal, hogy a Középkor fejezetet követően egy fejezetben tárgyaljuk a 14–15. századtól 1912-ig tartó török hódoltság korát.

Az albánok eredete

Az albánok eredetének kérdései mindmáig vita tárgyát képezik a nyelvészek és a történettudósok körében. Egyes feltételezések szerint bölcsőjük nem a mai Albániában keresendő, hanem a Balkán belső, hegyvidéki területein, ahol a románok őseivel szoros közelségben alakult ki az albán etnikum. Mások szerint az albánság évezredek óta őshonos a Balkán délnyugati peremén, de abban megoszlanak a vélemények, hogy őseiket vajon a dákokban és a trákokban, illetve az illírekben kell-e keresni. Ez utóbbi, az illír–albán kontinuitáselmélet a legismertebb és a legtöbbek által elfogadott, de tudományosan ez sem igazolható maradéktalanul. Az illír nyelv után nem maradt fenn az összehasonlításhoz kellő nyelvemlék, a régészeti eredmények sem bizonyítják a két nép tárgyi kultúrájának rokonságát, és egyéb nyelvészeti meggondolások is cáfolni látszanak az illír–albán kontinuitás elméletét. (Az úgynevezett Jireček-vonal igazolja, hogy az illír nyelv görög, míg az albán nyelv lényegében latin alapú kultúra; az illír helynevek többszörös átvétellel kerültek az albánba; stb.)

Őskor

Albánia az őskorban más európai területek, és különösen a közeli égei-tengeri partvidék őstörténetének tükrében viszonylag későn települt be, amennyire az a régészeti eredmények alapján megítélhető. Az ember legkorábbi ismert hódítása a Kryegjata-völgy, ahonnan az őskőkor felső szakaszában, mintegy évvel ezelőtt élt vadászó-gyűjtögető közösség tárgyi emlékei ismertek. Az i. e. 6000-ig ívelő ős- és középső kőkori évezredekből csupán tucatnyi régészeti lelőhelyről tudunk. Közülük a legjelentősebbek Konispol őskori barlangja (i. e. 24 700), az i. e. -et megelőző időkből a xarrai pattintott kőeszköz-leletek, a Blazi-barlang és a Dajti-hegy emberi hajlékai, majd a mezolitikumból Kryegjata, Konispol, Gajtan stb. egyre differenciáltabb tevékenységről tanúskodó kő-, kvarc- és csonteszközei. A neolitikumot megelőző korai őstörténeti emlékek sorában kiemelkedő jelentőségű az i. e. 7000 körüli goranxiai kovakőbánya és kőszerszám-készítő telep.

bélyegkép|jobbra|350px|Maliqi ősanyaszobrocskák az i. e. 4. évezredből 2013-ban lezárult ásatások eredményeként lett ismert a mezolitikum utolsó szakaszában, i. e. 6600 körül benépesített Vashtëmia települése. Az egykori Maliqi-tó vidékére délkelet felől érkező bevándorlók magukkal hozták termelőgazdálkodási módszereiket. A hagyományos zsákmányoló életmód mellett, a neolitikus forradalmat megelőzve főként juh- és kecsketartással, de növénytermesztéssel is foglalkoztak. Vashtëmia Európa-szerte az egyik legkorábbi település, amelynek lakói mezőgazdasági tevékenységgel foglalkoztak. Az újkőkorban megsokasodtak az emberi letelepedés nyomai a mai Albánia területén, s éppen a maliqi síkvidéknek a korai neolitikumtól a bronzkorig lakott települései (Vashtëmia, Dunavec–Maliq, Podgorie stb.) lettek a neolitikum emberének műveltségi központjai (Maliq-kultúra). Munkaeszközeik differenciálódása, agyagművességük technológiai és tipológiai fejlődése, temetkezési szokásaik és ősanyatiszteletük az egyre intenzívebb regionális kapcsolatok révén más folyóvölgyi települések kultúrájára is hatott. Ugyanakkor a Magas-Albániában vagy attól nyugatra fekvő népesség műveltségében kimutatható az Adria- és a Duna-medence kultúráinak befolyása is. A középső újkőkorban, az i. e. 5–4. millenniumban megindult egy etnokulturális szempontból egységes népesség kialakulása, amelyet a maliq–dunaveci, cakrani, kolshi, xarrai stb. lelőhelyek kerámiatöredékeinek formai és díszítésbeli hasonlósága (simított felületű fekete és szürke edények, szürke vonalfestés stb.), a négylábú rituális agyagtárgyak és az ősanyatiszteletről valló agyagszobrocskák elterjedtsége, valamint a halottak magzati pózban való eltemetése jellemez. Ezek az egységesülés irányába ható társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok – továbbra is a Maliq-kultúra kisugárzó hatásával – a késő neolitikum évszázadaiban megerősödtek. A jelentős fejlődésen átment mezőgazdaság és a nyomában járó népességgyarapodás maga után vonta az állandó települések és lakóházak általánossá válását, új szerszámtípusok megjelenését (kapa, őrlőkő, fonókerék stb.). A korábbi monokróm, esetleg festett edényekkel szemben teret hódítottak a vörös-fekete kerámiák, tovább fejlődött az ornamentika.

Az őskor és az ókor közötti kőrézkorban, az i. e. 3. évezred második felében egyfelől egyre intenzívebbé vált a növénytermesztés, az első rézeszközök megjelenése pedig további technológiai és gazdasági fejlődést eredményezett. Az agyagművesség területén megőrizték az újkőkori technikákat, de a tágabb balkáni térség régészeti műveltségeinek hatására új formákkal is gazdagodott fazekasságuk. Másfelől mindezek a folyamatok nem függetleníthetőek a kelet-európai sztyeppék nomád pásztornépeinek az i. e. 3. évezredben lezajló bevándorlásától. A bronzkor kezdetét jellemzően e nagy indoeurópai vándorlás nyugat-balkáni lezárulásához kötik, bár e folyamat részleteiről és etnokulturális következményeiről csak elméletek ismertek. A mai Albánia területe az évezredet átívelő bronzkorban számottevő és összetett, csak részlegesen rekonstruálható etnikai, társadalmi, technológiai és műveltségbeli változások színtere volt, amelyek láncolatának eredményeként az őskori paleobalkáni népesség helyét a kora vaskorral, vagyis az évezred végével az illírek ősei, a preillírek vették át. A korai bronzkorról kevés régészeti adat áll rendelkezésre, de nagy vonalakban a korábbi kőrézkori műveltségelemek továbbélése jellemezte, emellett – egyes vélemények szerint a keletről bevándorló proto-indoeurópai népesség hatására – megerősödött a legeltető állattartás szerepe, megjelentek az első bronztárgyak és halomsírok. A régió a középső bronzkorban már egy társadalmi és technológiai szempontból is fejlettebb műveltség otthona volt: közösségeik egy kialakulóban lévő patriarchális rend jeleit mutatták, a bányászati és kohászati ismeretek elsajátításával kialakult fejlett bronzművességük, elsősorban a minószi és mükénéi civilizációk hatására pedig differenciálódott tárgyi kultúrájuk. A kiegyensúlyozott társadalmi-gazdasági fejlődés – az égei civilizációk lehanyatlásával párhuzamosan – a bronzkor utolsó szakaszával megakadt: bár továbbtökéletesedett kézművességük lehetővé tette volna az intenzívebb mezőgazdasági termelést és ezzel a megnövekedett népesség ellátását, az századdal beköszöntő kedvezőtlen klimatikus változások égető termőföldhiányt idéztek elő. Harc folyt a földekért és a legelőkért, kialakult a faluközösségek – egyes elméletek szerint harcosokból álló – vezető rétege, a magaslatokon pedig megjelentek az első erődítések. Ez utóbbiak a vaskori illír protourbán települések közvetlen előképeinek tekinthetőek, ahogy a késő bronzkorban megszaporodó halomsírokat is több helyütt akár az századig is használta a környék – a sírmellékletek elemzése és antropológiai vizsgálata alapján nemegyszer a késő bronzkor óta kontinuus – illír népessége. Ezen okokból a bronzkor kései szakaszára a vaskori illírség közvetlen elődei, a preillír alapnépesség kialakulásának korszakaként tekint a régészettudomány.

Ókor

bélyegkép|200px|A buthrótoni görög színház romjai (i. e. 3. század)

Az illírek az i. e. 10. század körül tűntek fel a Balkán-félsziget nyugati vidékein. Nagy részük mezőgazdasági tevékenységet folytatott és terményeivel kereskedett, de jelentékeny volt bronz-, vas- és rézművességük is. A szétaprózott törzsek gyakran összecsaptak egymással és szomszédaikkal, de illír kalózok portyáztak az Adriai-tenger egész térségében is. Az i. e. 7–6. században a görögök alapítottak városokat az illírek lakta partvidéken. Az i. e. 4. században az illír törzsek közül kiemelkedett az I. Bardülisz alapította királyság. Ő és utódai változó kimenetelű háborúkat folytattak a part menti görög telepesek és a makedónok ellen. Kr. e. 250-ben Agrón király egyesítette az illír törzseket és uralkodása alatt érte el az Illír Királyság legnagyobb kiterjedését. Halála után a Római Birodalom az első illír háború során megsemmisítő vereséget mért özvegyére, Teutára.

A rómaiak Kr. e. 168-ban igázták le végérvényesen az illíreket. Jelenlétük gazdasági és kulturális felemelkedést hozott a területre. A tengerparton katonai táborokat és kolóniákat alapítottak, és asszimilálták a lakosságot. Illyricum provincia kulturális központja Apollonia volt.

A kereszténység már az 1. században megjelent az illírek lakta vidéken. A 4. századtól három püspöki székhely is működött a későbbi Albánia területén (Nicopolis, Dyrrachium, Scodra) a római pápa irányítása alatt.

Középkor

A Nyugatrómai Birodalom 476-os összeomlása utáni népmozgás következtében a Balkán-félsziget etnikai térképe radikálisan átrajzolódott. Az osztrogótok, hunok és avarok után szerbek, majd bolgárok foglalták el a területet. A hódító törzsek nyomában a korábbi társadalmi rendszer és gazdaság megszűnt, az illírek fokozatosan eltűntek.

A 8. századtól a római (katolikus) és a bizánci (ortodox) egyház közötti folyó viszály egyik színtere volt a Balkán-félsziget nyugati fele: az északi hegyvidéken élők Róma hívei maradtak, míg a déliek az ortodox hitre tértek át.

A 9–10. században a Bolgár Fejedelemség és a Bizánci Birodalom között dúlt háború a területért. Időközben, a 11. századra kialakult a sajátos kultúrával és nyelvvel rendelkező albán nép. Egymással viszálykodó nemzetségfőik képtelenek voltak a hódítók elleni összefogásra, így az albánok történelmének első évszázadai meglehetősen zűrzavarosak voltak. A 11–12. században az albánlakta területeket a Bizánci Birodalom, a Dukljai Fejedelemség, a Velencei Köztársaság és a normannok tartották ellenőrzésük alatt. 1204-ben a mai Albánia déli részén megalakult az Epiruszi Despotátus, 1272-ben pedig a durazzói székhelyű, Szicília királyai által alapított Albán Fejedelemség.

bélyegkép|150px|balra|Szkander bég A 14. században a Szerb Fejedelemség hódította el végleg a Bizánci Birodalomtól a területet, majd az észak-albániai Balsha és a közép-albániai Topia család osztotta meg az ország feletti uralmat. 1385-ben a közép-albániai hadúr, Karl Topia a felemelkedő Oszmán Birodalom segítségét kérte riválisa, II. Balsha elleni harcban. A győzelem után az albánok hűséget esküdtek a török szultánnak, akitől ezt követően mindinkább függő helyzetbe kerültek. Bár az ország nem került közvetlen török uralom alá, a pozícióikban hagyott albán nemzetségfők adót fizettek az Oszmán Birodalomnak, fiaikat túszként a szultán udvarába küldték és csapataikat az oszmán hadsereg rendelkezésére bocsátották.