bélyegkép|jobbra|250px|Az Apollo–11 leszállóhelyének térképe
A Nyugalom bázis (latinul: Statio Tranquilitatis) a Hold azon holdrajzi pontja, ahol 1969. július 20-án először szállt le ember a szomszéd égitesten és ahol először léptek a felszínre űrhajósok. Az Apollo–11 űrhajósai, Neil Armstrong és Buzz Aldrin Eagle nevű holdkompjuk fedélzetén aznap este kb. 20:17:40-kor (UTC) szálltak le az első Holdra szállási kísérlet során a Nyugalom tengere (Mare Tranquilitatis) nevű felszíni formáció délnyugati sarkában, egy a fotófelderítés során biztonságosan simának talált területen.
Az űrhajósok kb. 6 óra 39 perccel a leszállást követően gyalogosan is kiléptek a felszínre, előbb Armstrong parancsnok, majd 15 perc múltán Aldrin és 2 óra 41 percet töltöttek a holdkomp 60 méteres körzetén belül, ahol felállították a tudományos kutatásra szánt eszközöket, fényképeket készítettek és 21,5 kg-nyi holdkőzetet gyűjtöttek össze későbbi földi tanulmányozás céljára.
Bár a szokásjog szerint másképpen zajlik egy holdi terület névadása, az első holdi leszállási pontnak Armstrong adta a nevét, amikor leszállás után eképp jelentkezett be rádión az irányításnak. Később az IAU is elfogadta ezt a szokatlan névadást, bár hivatalosan a holdi nevezéktan szabályai szerint latinul Statio Tranquilitatis formában jegyezték be a holdtérképekre a helyet.
A leszállóhely kiválasztása jobbra|bélyegkép|250px|Az Apollo-11 leszállóhelye
Az ötödik Apollo expedíció volt az első olyan űrutazás, amelyhez holdi leszállóhelyet kellett választani, amelyen megkísérelték a leszállást. A landolási pont keresése az ember leszállásának előkészítésére korábban felbocsátott Lunar Orbiter szondák fotói alapján történt. A leszállóhelyet kijelölő bizottság választási kritériumai a következők voltak:
Síkság: a leszállóhely a lehető legsimább síkságon terüljön el. Ne legyenek kráterek és nagyobb kövek rajta. A síkság ne lejtsen 2°-nál jobban. Megközelíthetőség: a leszállás útvonalába ne essen nagyobb domb, hegy, szakadék, vagy mélyebb kráter, amely a leszállóradar számára hamis magassági adatokat jelezne. Üzemanyag: a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával elérhető legyen. Starthalasztás: a földi start késése esetén is elérhető legyen. Szabad visszatérés: a szabad visszatérés pályáján közlekedő űrhajó hatósugarába essen.
A legfőbb szempont a biztonság volt, melyet elsősorban a legsimább terület kiválasztása biztosított. A megközelítés és az üzemanyagtakarékosság szempontjai pedig kijelöltek a holdi egyenlítő mentén egy 10° – délre is 5°, északra is 5° – széles sávot, ahová a keresés kiterjedt. Természetesen csak az innenső, állandóan látható oldal jöhetett szóba, szintén biztonsági megfontolások (a rádiókapcsolat egyszerűbb fenntartása) miatt. A keresési terület tovább szűkült, amikor a keleti félgömböt jelölték ki a kutatók, mivel a holdutazók nyugatról keletre kerülték meg az égitestet, és a keleti félen több sík mare terület mutatkozott. A 10° széles és 90° hosszú sávot tovább szűkítette az a holt zóna, amelyet a holdkomp befut a Hold mögül előbukkanó űrhajóval való rádiókapcsolat újra felépítéséhez szükséges idő alatt. Ezek alapján a kritériumok alapján összesen öt lehetséges, ezen belül három fő jelöltet választottak ki. Ezen jelöltek újbóli, részletesebb vizsgálata később az Apollo–8 és az Apollo–10 űrhajósainak egyik fő feladata lett. Bormanék repülése után még az „1-es leszállóhely” tűnt befutónak, a Nyugalom tengere keleti részén – abban a zónában, amely a legkeletibb hely volt, ahol űrhajó egyáltalán leszállhat –, végül az Apollo–10 fotói a „2-es leszállóhelyet” kedvezőbbnek mutatták. A holdgömb közepe táján fekvő „3-as” gyakorlatilag kiesett, a választás a Nyugalom tengerére esett, annak is a nyugati oldalán fekvő, a Moltke és a Sabine kráterek között fekvő részére.
Névadás A leszállóhelynek nem volt hivatalos elnevezése, ám a gyakorlások alkalmával az egész Apollo-program alatt az űrhajósok munkaneveket adtak az útjukba eső tájékozódási pontoknak. A felkészülés során végig Armstrong és Aldrin az Eagle nevet használta a holdkompra ám a leszállóhelynek nem adtak különösebb nevet. Csak a gyakorlás végén döntötték el maguk között, hogy a leszálláskor Nyugalom bázis (Nyugalom támaszpont, Tranquillity Base) fogják hívni a leérkezési helyüket. Ám ezt nem közölték senkivel, egyedül a leszállás idejére kijelölt kommunikációs tisztet, a majdani kapcsolattartásért felelős Charlie Duke-ot avatták be az elnevezésbe. Duke a repüléskor így nem is volt különösebben meglepett, amikor Armstrongtól elhangzott az inkriminált név.
A név akkor hangzott el, amikor az űrhajóval Armstong és Aldrin leszálltak a holdfelszínre, és kb. 18 másodperccel a leérkezést követően Armstrong ezt üzente: „Houston, itt a Nyugalom bázis. A Sas leszállt.”
Ettől a pillanattól kezdve állandó megnevezésként kezdte használni a NASA ezt a megjelölést. És bár a hivatalos holdrajzi elnevezéseknek más a metódusa, a Nemzetközi Csillagászati Unió elfogadta mégis ezt a névadást és hivatalossá tette a használatát, valamint a holdtérképeken való feltüntetését, igaz azzal a módosítással, hogy a közmegegyezés szerint a holdrajzi elnevezések latin formát használnak, így a Tranquility Base hivatalosan Statio Tranquillitatis lett.
Leszállás
A leszállás érdemi része a 13. keringésben kezdődött. Először – a Hold mögött, rádiótakarásban – Armstrongék leválasztották a holdkompot a parancsnoki űrhajóról és jelentették: „A Sasnak szárnyai vannak.”
bélyegkép|250px|Armstrong piruettet végez a holdkomppal a Columbia ablakai előtt, hogy Collins ellenőrizhesse a sérülésmentességet bélyegkép|jobbra|250px|A Columbia Apollo CSM a Nyugalom tengere felett
Ezután Collinsnak kellett szemrevételeznie a holdkompot, majd amikor jelentette, hogy mindent rendben levőnek lát, kezdődhetett a fékezés, amely biztosította a leszállást. A fékezés – a repülési magasság csökkentése – a 14. keringésben történt meg, a Hold mögött. Az űrhajósok 15 000 méter magasságig ereszkedtek a holdfelszín fölé. Így bukkantak ki a Hold mögül, ekkor még könnyen vissza lehetett volna jutni a parancsnoki hajóhoz, ha valami baj van, ez egyfajta választóvonal volt a leszálláson belül, és külön engedély is kellett Houstontól a leszállás utolsó fázisának végrehajtására. Ám problémák támadtak a telemetriai adatok letöltésével, az adás szakadozottan érkezett, Gene Kranz repülésirányító nem tudta kiadni a leszállási engedélyt. Az irányítóteremben tartózkodó Pete Conradnak támadt az a mentőötlete, hogy Armstrongék döntsenek kicsit az űrhajó hossztengelyén, és így a rádióantennájuk nagyobb szögben nézhet a Földre, javítva a vételen. Az ötlet használt, a beérkező adatok alapján az irányítás kiadhatta a végső engedélyt a leereszkedésre. Armstrongék ekkor növelték a fékezőhajtómű teljesítményét, és egyre lejjebb ereszkedtek.
A következő fontos állomás a radar bekapcsolása volt (a felszín feletti magasságot radarral állapították meg és ennek az eszköznek az adatai jelentették a referenciát a fedélzeti számítógép számára). 12 000 méteren jártak, amikor a radar először érzékelte a holdfelszínt. Azonban rögtön hibát jelzett a komputer, a radarjelek túltöltötték a memóriát, az irányításnak pár másodperce volt eldönteni, hogy megszakítsák-e a küldetést. Egy komputermérnök jelezte, hogy a probléma nem komoly, a hiba ellenére biztonságosan folytatható a leszállás. Később, 3000 méter magasan megismétlődött ugyanez a probléma, de ugyanúgy veszélytelennek ítélte meg az irányítás, és továbbengedte a leszállást.
A leszállási görbe ballisztikus ívet rajzolt, először a felszínnel párhuzamosan, ablakokkal lefelé nézett az Eagle, majd egyre lassulva lassan függőleges helyzetbe állt, a legvégső ereszkedést pedig már tökéletesen függőlegesen kellett megtenni, hogy az űrhajósok elkerüljék a borulásveszélyt. Ezt a repülési pályát a számítógép vezérlésével lehetett végrehajtani, emberi kéz képtelen lett volna végig olyan precíz parancsokat adni és olyan optimális üzemanyag-felhasználást biztosítani, mint a számítógép. A leszállóhely tulajdonképpen nem egy pont, hanem egy, némi vezérlési hibával is számoló ellipszis volt, amelynek középpontja volt az optimális leszállópont. Armstrongéknak a rendszerek felügyelete volt a feladata, valamint a legutolsó fázisban a számítógépnek adott parancsokkal a leszállópont korrigálása. Végső esetre pedig a kézi vezérlés lehetősége – a számítógép kiiktatása – is megmaradt. 300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, ami Armstrongot kemény elhatározásra késztette: a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, a biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre. Aldrin a műszerfalon látható adatok hangos bemondásával segítette a parancsnokot, akinek nem volt ideje egyszerre a műszereket és a kinti tájat is figyelnie. A kézi vezérlés megnövekedett üzemanyag-felhasználással párosult, és ez ilyen alacsonyan már megnövekedett kockázatokat vetett fel, 50 méternél húzódott a határ, ami alatt már nem lehetett vészeljárással leválasztani a holdkomp leszállófokozatát és begyújtani a felszálló hajtóművet (egyszerűen nem lett volna idő a folyamatra), így ha ott fogy ki az üzemanyag, az űrhajó biztosan lezuhant volna. Armstrong éles manőverezésbe fogott – a szorult helyzetre jellemző, hogy még arra sem maradt ideje a parancsnoknak, hogy az irányításnak jelezze a kézi vezérlés tényét – és elkormányozta a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé. Közben figyelmeztető jelzés gyulladt a műszerfalon – és mivel a telemetrián át az irányítás is megkapta a jelzést, a kapcsolattartó is figyelmeztette: 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag maradt. Armstrong rendületlenül folytatta a kézi vezérléssel történő süllyedést, de még mindig magasan volt és még mindig volt oldalirányú sodródás is, amelyet meg kellett állítani. Amikor az üzemanyag már csak 30 másodpercre elegendő repülésre apadt, újabb figyelmeztetés gyulladt fel a műszerfalon. Ekkor jelentette kisvártatva Aldrin: „Kontakt fény.” A leszállótalp aljáról lelógó, nagyjából másfél méteres (67 hüvelyk hosszú) érzékelőpálcák egyike elérte a talajt, amit egy lámpa jelzett a kabinban. E jelzésre a parancsnoknak le kellett állítania a hajtóművet, ám Armstrong elmulasztotta ezt megtenni. Kisvártatva újabb rádióüzenet érkezett, ezúttal Neil Armstrongtól: „Houston, itt a Nyugalom bázis. A Sas leszállt.” A leszállás 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC) történt meg. A tartályban végül 20 másodpercre elegendő hajtóanyag maradt.
A Nyugalom bázis pontos helye A leszállás pontos helyét sokáig nem ismerték (különösen nem a leszállás utáni órákban). A tervezés során a mérnökök egy több kilométer méretű ellipszist jelöltek ki, hogy azon belül kell leszállni, a hajszálpontos talajt érésre nem volt igény. Amikor aztán még a leszállási műveleteket megelőzően, a holdkomp és az anyaűrhajó szétválásakor egy nem várt hiba keletkezett (a tervezéskor nem számoltak azzal, hogy a két űrhajóegység közötti átjáró alagútban nyomás marad, amely aztán a szétválási manőver során többlet nyomást, többlet tolóerőt fejtett ki a leszálló űrhajóra, így az kissé a leszállási időrend elé került). A hiba miatt Arsmtrong jelentette is, hogy minden, a kiképzés során kijelölt tájékozódási pont felett kb. 2 másodperccel korábban repült át, mint az a műveleti tervben szerepelt.