A Tienkung (kínaiul: 天宫; pinjin: Tiāngōng; magyar fordításban: „Mennyei palota”), vagy hivatalos elnevezése szerint a űrállomás egy hosszú távú űrrepülésre tervezett űreszköz, amelyet a Kínai Népköztársaság kormánya épít. Első modulját 2021. április 29-én bocsátották a világűrbe. Építése folyamatosan zajlik újabb és ujabb modulok felbocsátásával és csatlakoztatásával.
Az űrállomás Kína első ilyen jellegű űreszköze, amellyel saját űrprogramjának „Harmadik fázisát” kívánja megvalósítani. Egy hosszútávú repülésre alkalmas, ember irányította és emberekkel a fedélzetén repülő űreszközt hoznak létre, amely demonstrálja az űrhatalommá előlépett ország képességeit. Ezt eddig csak más nagyhatalmak (USA, egykori Szovjetunió) tudták önerőből felmutatni. Az űrállomás a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően modulrendszer-felépítésű – hasonlóan minden korábbi ilyen szerkezethez a szovjet Szaljut–7-től az ISS-ig bezárólag –, amely teljes kiépítésében a tervek szerint három fő modulból áll majd és a tömege 80-100 tonna közötti lehet. Ezzel az ISS tömegének nagyjából az ötödét teszi majd ki a kínai űrállomás tömege, mérete pedig inkább a korábban használt, és már nem létező Mir űrállomáséhoz lehet hasonló.
A nagy méretű, modulrendszerű űrállomás építése Kína korábban a –1 és –2 néven repült, de még nem modulrendszerű, hanem a korai Szaljutokhoz és az amerikai Skylabhez hasonlóan egytestű űrállomásokon szerzett tapasztalatok alapján indul. Az építési szakasz 2021. április 29-én indult a („A mennyei harmónia”) központi modul felbocsátásával, amelyet a tervek szerint 2022-ben követ még két további modul, illetve addig is rendszeresen repülnek majd személyzettel utazó, illetve automata űrhajók. Kína tudományos célja, hogy a kutatói olyan űrbeli platformot kapjanak a kísérleteikhez, amelyekkel kiterjeszthetik azt az időtartamot, amelyet eddig el tudtak érni űreszközeikkel és hosszútávú kísérletekkel bővíthetik a csak az űrben beszerezhető tudásanyagukat.
Története
A kínai űrprogram a koreai háború idejéig eredeztethető és egy folyamatos fejlődési folyamatként írható le, amelynek jelenlegi csúcspontja az USA és a Szovjetunió által az 1970-80-as évekre elért űrállomás építési fázis. első megalapozott politikai félelmei a koreai háború idejéből származnak, amikor az amerikai fél a rakétafegyverekre alapozott (atom)csapásmérő képességre tett szert és nem habozott bevetni azt, miközben Mao pontosan látta országa lemaradását ezen a területen. A politikai félelmek ellensúlyozására azonban csak kicsit később, a Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátása után került sor. Mao a Kínai Kommunista Párt 1958. május 17-i Népi kongresszusán bejelentette, hogy életre hívja a Projekt 581 néven futó kezdeményezését, amelynek keretében a Kínai kommunista állam megalapításának 10. évfordulója előtt tisztelegve, 1959-ben egy műholdat állítanak Föld körüli pályára.
Ezt a célt egy – később sztenderddé vált formában – három lépcsős fejlesztési folyamattal kívánták elérni: kis ballisztikus rakéták fejlesztésével, majd apróbb műholdak fellövésével és végül egy igazi, nagyobb tömegű egység felbocsátásával. A folyamat azonban csak lassan haladt. A T-7A(S1) jelű első tesztrakéta sikeres felbocsátására és a visszahulló szerkezet elkapására csak 1964. július 19-én tudott sor kerülni (a rakéta tetején fehér egerek utaztak, biológiai kísérletként és túlélték). Eddigre azonban javában folyt az Egyesült Államok és Szovjetunió között az űrverseny, azon belül is a Hold meghódításáért folytatott versenyfutás, amelynek hatására 1967. július 14-én Mao és úgy döntött, hogy kibővítik a műhold felbocsátásáról szóló terveket és Kína is űrprogramba kezd, amelynek végcélja egy kínai űrhajós világűrbe juttatása lesz.
Kína végül az eredeti célt csak 1970. április 24-én érte el, amikor felbocsátotta a Kína–1 (, vagy Mao–1, 东方红一号) nevű műholdat CZ–1 jelű hordozórakétájával. Megtörténtek az első lépések is az emberekkel végrehajtandó űrprogramot illetően (például legénységválogatás), ám politikai fordulatok révén előbb késleltették, majd Mao Ce-Tung 1976-os halála miatt az őt követő tovább halogatta, sőt egyes részeit le is állíttatta a folyó űrprogramnak. Ezen időszak annak kedvezett, hogy a ballisztikus rakéta fejlesztési programok utolérjék a kitűzött politikai célokat és Kína végre hordozóeszköz potenciállal is rendelkezzen, ne csak a világűr elérését célzó – politikai indíttatású – célokkal.
1986 márciusában Kína előállt az űrprogramjára vonatkozó újragondolt tervvel a 863-2 jelű űrhajózási tervezettel, amelyben még ambiciózusabb elképzelések láttak napvilágot. A 863-204 sz. projekt tűzte maga elé az embert szállító űrhajó tervezését, megvalósítását és repülését, míg a 863-205 egy vadonatúj célt fogalmazott meg, a kínai űrcélok között elsőként: egy űrállomás létrehozását. Bár a célok nem valósultak meg, 1992-ben a tervek újrapozicionálása során ez utóbbi projekt beolvadt a 921-es számú projektbe, amely lényegében Kína ma is érvényes űrprogramjának fő alapvetéseit hordozta.
Emberekkel végzett űrrepülési program
1993. január 1-jén indult el hivatalosan az előző év szeptemberében a Kínai Kommunista Párt által jóváhagyott 921-es program, amelyben minden más űrtevékenységtől elválasztottan az ország emberekkel végrehajtott űrrepüléseinek tervét kivitelezték, illetve kivitelezik a mai napig. A programban három, részben egymásra épülő lépésre osztották az előrehaladást: előbb egy űrhajó indításával lefektetni az alapokat, majd egy tudományos labor felbocsátásával tovább alapozni a világűrben végzett munkát, majd egy hosszú távú repülésekre alkalmas űrállomással Föld körüli pályán létrehozni egy állandó világűrbeli munkahelyet.
Első fázis Az első kínai űrhajós(oka)t szállító űrhajó felbocsátásának, mint az űrrepülések történetében már megszokott, nem az űrhajó kifejlesztése volt az alapja, hanem egy a Föld körüli pályára állítást megoldani képes rakéta fejlesztése. Kínában ezt a szerepet a Hosszú Menetelés 2F rakétának szánták. Ennek tervezése 1992 szeptemberében, az űrprogram meghirdetésével együtt kezdődött, az alapot pedig a már létező Hosszú Menetelés rakétacsalád adta, ezen belül is a Hosszú Menetelés 2E, amelyet sikerrel használtak műholdak pályára állítására. A „teher” rakéta az ember szállítására alkalmas berendezéseket és fejlesztéseket kapott (mint pl. a mentőrakéta) és az első tesztjére 1994 decemberében került sor, sikerrel.
1996-ban két katonai pilótát, t és ot kiválasztották űrhajósjelöltnek, majd Oroszországba küldték Csillagvárosba a Jurij Gagarin Űrhajóskiképző Központba. 1998-ban további 14 jelöltet választottak ki, hogy megkezdődjön az űrhajóskiképzésük.
1999 novemberére a szovjet/orosz Szojuz űrhajón alapuló űrhajó fejlesztése is révbe ért, a –1 űrhajó (egyelőre még emberek nélkül, automata üzemmódban) végzett első tesztfelszállására került sor 1999. november 20-án a Űrközpontból, hogy másnap sikeresen szálljon le az űrhajó Belső-Mongóliában és igazolják mind a , mind a Hosszú Menetelés 2F képességeit. Ezt követték később a –2, –3 és –4 sikeres tesztrepülései. 2003. október 15-én pedig Kína is feliratkozott azon országok sorába, amely önállóan és önerőből volt képes embert juttatni a világűrbe, amikor a –5 sikeres űrrepülést mutatott be jel a fedélzetén.
Második fázis Az első kínai űrhajós világűrbe juttatása után Kína is a két másik űrnagyhatalom útját vette alapul a további terveiben. Ennek keretében technikai oldalon megcélozta az űrséta végrehajtását, űreszközök találkozását és összekapcsolását, míg tudományos oldalon űrlaboratórium(ok) felbocsátását tűztek ki elérendő célul. Egyben a két irány, külön fázisokként jelent meg a tervben, első fázisként a technikai, második fázisként a tudományos célokat teljesítve.
Az első cél érdekében Kína többszemélyes repülésekre tért át, illetve az összekapcsolódásokhoz külön űreszközöket bocsátottak fel, amelyek egyúttal alkalmasnak látszottak a második számú cél teljesítésére. Így előbb a –6-tal kétszemélyes legénység ( és ) teljesített egy 4 napos expedíciót 2005. október 12-17. között, majd a –7-tel , és indult az űrbe, hogy előbbi két űrhajós 2008. szeptember 25-én bemutathassa hazája első űrsétáját (amelyhez egyikük a saját fejlesztésű űrruhát, míg társa az annak alapjául szolgáló orosz Orlan–M űrruhát viselte).
Az egyetlen űrhajót igénylő űrteljesítmények sikerei után a Hosszú Menetelés 2F rakéta teljesítményének teljes kihasználásával Kína egy egyszerű űrállomás felbocsátását határozta el. A –1 a korai szovjet Szaljut űrállomásokhoz hasonlóan egy nagyobb méretű űrhajó volt, amely egyszerre szolgált az űrrandevúhoz céltárgyként, a dokkoláshoz passzív eszközként, majd az űrhajósok átszállását követően munkaplatformként a tudományos munkához. A –1-et 2011. szeptember 29-én bocsátották fel, majd az űreszközt sorban látogatta meg a –8 automata űrhajó, hogy a két űreszköz végrehajtsa Kína első automata űrhajó összekapcsolódását, a –9 (fedélzetén gal, Kína első női űrhajósával), az első manuális űrdokkolás végrehajtására, végül a –10, hogy három űrhajósa átszálljon a fenn keringő űrhajóba és egy 12 napos tudományos program során kísérleteket hajtson végre.
Újabb szintet jelentett, amikor 2016 júniusában sikerrel bocsátották fel a vadonatúj Hosszú Menetelés 7 rakétát a szintén vadonatúj indítóhelyről, amellyel Kína egy még nagyobb kapacitású, közepes űrhordozóeszközhöz jutott és immár nagyobb eszközök indításán is gondolkodhatott. A sikeres rakétatesztet 2016 szeptemberében követte egy új, nagy méretű űreszköz, a –2 felbocsátása az új rakétával. Az űreszköz egy űrlaboratórium szerepét töltötte be, sokkal fejlettebb felszereléssel, mint a –1 és azzal a nem titkolt céllal, hogy általa készítik elő a későbbi teljes kiépítésű, nagy űrállomásukat a kínaiak. A –2-t meglátogatta a –11 űrhajó kéttagú legénysége, akik aztán kínai rekordot döntöttek 30 napos űrbeli tartózkodásukkal 2016. októberében. Később egy szintén új konstrukciót próbáltak ki a –1 teherűrhajó dokkolásával és üzemanyagtöltési tesztjeivel.
A fenti kísérletek sikeres végrehajtásával megnyílt az út a harmadik fázis, egy nagy, bonyolult űrállomás megvalósítása előtt.
Harmadik fázis Az űrrepülések harmadik fázisa pedig nem más, mint a tovább-, illetve újonnan fejlesztett eszközök (hordozórakéták, indítóhely, űrállomás modulok) segítségével Kína létrehozza saját modulrendszerű űrállomását, majd tudományos kísérletekre használja azt a mostani tervek szerint egy tízéves időintervallumon belül.
Célja A Kínai Emberes Űrügynökség (中国载人航天工程办公室) a következő pontokban foglalta össze a a harmadik fázisban végrehajtott űrállomásprogram céljait: az űrhajóval végrehajtott randevú technológia további fejlesztése áttörés elérése az olyan kulcs technológiákban, mint a folyamatos emberi tevékenység a Föld körüli pályán, vagy a hosszútávú önálló űrrepülések egy űrállomáson, regeneratív életfenntartó technológiák, és önálló teher és tüzelőanyag utánpótlási technológiák új generációs űrjárművek tesztjei tudományos gyakorlati alkalmazások szélesebb kipróbálása az űrben olyan technológiák kipróbálása, amelyek a távolabbi világűr felfedezésében lehetnek segítségükre
Rakétafejlesztések