A Versailles-i kastély, eredeti francia nyelvű címe Si Versailles m’était conté…, az eredeti cím értelmét jobban visszaadó alternatív címe: Ha Versailles mesélni tudna…, egy 1954-ben bemutatott francia történelmi film, amely Franciaország történelmének egy szakaszát mutatja be dióhéjben, a Versailles-i kastély építésétől a 20. század elejéig. A történet az egyes korszakok ismert személyiségeit vonultatja fel rövid jelenetek, élőképek sorozatában, számos ironikus, vígjátéki elemmel színesítve. A film leghangsúlyosabb alakja a palota építtetője, XIV. Lajos király, őt ifjúként Georges Marchal, meglett férfiként maga a rendező, Sacha Guitry alakítja. Guitry egyben a film (francia nyelvű) narrátora is. A híres zárójelenetben a versailles-i kastélypark nagy lépcsőin levonul az összes kosztümös szereplő, élén XIV. Lajos királlyal. A filmet 1990 után több magyar televízió is sugározta eredeti francia nyelven, magyar feliratokkal. Magyarországi mozibemutatóról, magyar szinkronról nincs információ.
Tartalom
A 17. század elején IV. Henrik francia király a kisfiával, Lajos dauphin-nel együtt Párizs közelében lovagolva vonzó, de ismeretlen tájra érkezik. Egy paraszttól megtudja, hogy a vidék neve „Versailles”. Évekkel később a felnőtt Lajos, már XIII. Lajos királyként megvásárolja a területet és kis vadászkastélyt építtet rajta. Az ő kisfia, a jövendő XIV. Lajos már ekkor kijelenti, hogy ez a ház neki túl szűk.
1660-ban az ifjú XIV. Lajos király utasítást ad építészeinek, Le Brun-nek és Le Nôtre-nak apja vadászkastélyának kibővítésére, a „Napkirály” imázsához méltó palota építésére, figyelmen kívül hagyva főminiszterének, Mazarin bíborosnak és pénzügyminiszterének, Colbert-nek financiális aggályait. 1660-ban Mazarin bíboros üzletet ajánl a bizalmatlan Lajosnak: ha a király a birodalom érdekében hajlandó lemondani szerelméről, Maria Manciniről, és feleségül veszi Mária Terézia spanyol infánsnőt, akkor cserébe ő hajlandó meghalni három napon belül. (Ígéretét 1661-ben valóban teljesíti is).
A folyamatosan készülő, bővülő palotába beköltözik a király és udvartartása. XIV. Lajos a saját kezébe veszi a kormányzást, közli minisztereivel, hogy már nincs rájuk szüksége. A kastélyparkban fényes ünnepségek zajlanak, a vendégeket gondolákon szállítják, a bokrok között frivol randevúk esnek. Zajlanak az udvari intrikák, megjelennek a fiatal király egymást követő hivatalos szeretői, Fontanges kisasszony, akit a befolyásos Madame de Montespan vált. Férjét, a méltatlankodó Montespan grófot a király gazdag búcsúajándékkal némítja el. A királyi had a fényes kastély udvaráról indul győzelmes hadjáratokra. Egy fiatal gárdatiszt d’Artagnan néven mutatkozik be. Neve hallatán egy filmsztárt megillető elismerés morajlik fel az udvari népből.
bélyegkép|jobbra|A portré, amelynek láttán a filmbéli, öregedő király már csak lemondóan legyint… Telnek az évek, az uralkodás gondjai és a spanyol örökösödési háborúban elszenvedett vereségek miatt a király megfáradt öregemberré válik (Guitry). Kiderül a „méregkeverő nők ügye”, a kegyvesztett Montespant száműzik, a király viszonyt létesít gyermekeinek nevelőnőjével, Françoise d’Aubigné-val, a későbbi Madame de Maintenonnal, aki szigorú katolikusként véget vet a mulatozások világának. A költekezések miatt a királyt népe meggyűlöli, és amikor meghal, testét titokban, éjszaka csempészik ki az általa épített palotából.
A Napkirály dédunokája, XV. Lajos (Jean Marais) nem törődik a kormányzással. Szeretője, Madame de Pompadour (Micheline Presle) beleszól az államügyekbe. Az udvarban felvonulnak az irodalom és kultúra neves alakjai, a felvilágosodás filozófusai, szerencsevadászok és kalandorok. Pompadour márkiné egy ilyen illusztris asztaltársaságra mutatva így nyilatkozik a kamerának: „Úgy látom, így együtt, mi vagyunk Franciaország.” 1774-ben, amikor XV. Lajos meghal fekete himlőben, mindenki elmenekül, a kastély egy időre kiürül.
A fiatal XVI. Lajos trónra lépését eleinte kedvezően fogadja a közvélemény. Az idők azonban kezdenek változni. Marie Antoinette királyné udvarhölgyeivel a Kis-Trianon palota kertjében parasztlányt játszik, tehenet fej. A költekezés folytatódik, Vergennes külügyminiszter a kalandor Beaumarchais-n keresztül pénzzel és fegyverekkel támogatja az amerikai felkelőket, akik a Brit Birodalom ellen harcolnak függetlenségükért. Az Egyesült Államok követe, a kopasz Benjamin Franklin (Orson Welles) elhajítja parókáját, amikor Franciaországba, „az Igazság hazájába” érkezik.
Az új eszmék gyengítik a királyi hatalmat, a nép lázong. Böhmer ékszerész csodálatos gyémántos nyakéket kínál a királynénak. Szemfüles szélhámosok kihasználják a királyné szerelméért epekedő Rohan bíboros hiszékenységét. Marie Antoinette nevében éjszakai randevúra hívják a bíborost, ahol egy felfogadott hasonmás-nő szerelmet ígér neki, bizalmas közvetítőkön keresztül megveszi számára az ékszert. Rohan lépre megy, megrendeli a nyakéket, amely azonban sosem jut el a királynéhoz, a szélhámosok ellopják. A csalás kiderül, a szélhámosok elmenekülnek, a király a palota kápolnájában letartóztatja Rohan bíborost. A bíróságon összeütközik a király akarata és az erősödő, elégedetlen polgárságé. A fenyegető államcsőd elkerülésére a király összehívja a rendi gyűlést. A kastélyban a királyi pár fogad több új képviselőt, köztük Robespierre-t és Lavoisier-t. Kávézás közben valamennyien egyetértenek, hogy az indulatokat féken kell tartani, hiszen egyikük sem akarja, hogy leüssék a fejét. (Végül valamennyiükét leütötték).
bélyegkép|A kerítés, amelynek tetején Édith Piaf énekel Kitörnek a zavargások, a párizsi csőcselék elfoglalja a versailles-i kastélyt, egy lázadó lány (Édith Piaf) létrára mászva a radikálisok Ah ! ça ira című dalát énekli, bár modern, szalonképessé szelídített szöveggel. Az ingatlant az új hatalom elkobozza, a bútorokat, ingóságokat nyilvános árverésen értékesítik. A francia érdeklődők zúgolódnak, drágállják a kikiáltási árakat, aztán még hangosabban méltatlankodnak, mert egy angol kereskedő mindent megvásárol. A következő zavaros évtizedekben a kastélyt nem használják. Napóleon császár meglátogatja az épületet, hosszasan időzik az egykori királyi hálószobában, de sohasem költözik ide. Végül az 1830-as forradalom után hatalomra kerülő „polgárkirály”, Lajos Fülöp rendeletében „Franciaország dicsőségének múzeumává” nyilvánítja.
bélyegkép|jobbra|300px|A kastélypark díszlépcsője A következő jelenetekben a múzeumot látogató csoportokat és az őket kalauzoló múzeumőröket látjuk, a változó korszakok divatja szerinti öltözékekben. A 19-20. század fordulóján, a múzeumőr beküldi a látogatókat a tükörterembe, de ő maga kínt marad, nem akarván belépni oda, ahol 1871-ben „tudják, ugye, mi történt ott?”, célozva a Német Császárság kikiáltására. Utána Bourvil, a világháborúk utáni idők múzeumőre, lelkesen magyarázza, hogy úgy érzi, a kastélyban – amely ismét Franciaország dicsőségét hirdeti – ma is ott élnek a múlt évszázadok személyiségei. A záróképben, már a stáblista alatt valóban megelevenednek a letűnt idők szereplői: a kastélypark híres lépcsőin sorjában levonul az összes szereplő, az élen maga Sacha Guitry, mint XIV. Lajos. A sort a világháborús francia katonák zárják.
Szereposztás