350px|bélyegkép|Az öt landsknecht (Daniel Hopfer rajza, 16. század eleje) A landsknechtek (kora újfelnémet nyelven: Lanzknecht) 15. század végi-16. századi gyalogos német zsoldoskatonák voltak, akiknek elsődleges fegyvere a pika volt. A landsknechteket eredetileg a Német-Római Birodalom császárai toborozták német nyelvű tartományaikban, de számos más európai uralkodó számára is harcoltak. Bár a harctéren modern taktikájuknak és fegyelmezettségüknek köszönhetően félelmetes ellenfélnek számítottak, ha nem kapták meg a zsoldjukat vagy szerződés nélkül maradtak, gátlás nélkül raboltak, fosztogattak. A landsknecht „fegyvernem” alapvetően I. Miksa császár uralkodásának idején alakult ki.
Nevük eredete A Lantknecht kifejezést a 15. században olyan küldöncre, hírvivőre alkalmazták, akire alkalomadtán katonai feladatokat is bíztak. A knecht a középfelnémet kneht (legény, ifjú) szóra vezethető vissza, de már korán utalnak vele katonákra is. Hasonló gyökerű az angol knight, amely eredetileg lovas harcost jelentett és később lett belőle nemesi cím. Német nyelvterületen a Knecht főleg a zsoldosokra vonatkozott; a középkorban gyakran előfordulnak a Waffenknecht („fegyveres legény”), Fußknecht ("gyalogos legény") vagy Stadtknecht ("városi legény") kifejezések, de a Bodeni-tó vidékéről származó zsoldosokat Seeknecht-nek („tavi legény”), a cseh zsoldosokat pedig Waldknecht-nek („erdei legény”) hívták.Digitales Wörterbuch der deutschen Sprache: Waldknecht A toborzással kapcsolatosan alkalmanként használták a Landsknecht szót is, de ekkor még nem utaltak vele a későbbi katonai egységekre.
A Landsknecht kifejezés 1482 után kapott külön jelentést, amikor Miksa császár Burgundiában svájci mintára új gyalogsági alakulatokat szervezett. A szót ebben az értelemben először az 1486-os konföderációs dekrétumokban használták és olyan zsoldoskatonát jelentett, akit nem Svájcban, hanem a birodalmi tartományokban toboroztak.Die Herkunft des Namens und der Verband der Landsknechte sowie die Entwicklung unter Kaiser Maximilian I. landsknechte.at 1502 körül megjelenik a Lanzknecht kifejezés is, amely valószínűleg fonetikus írásmódból ered (és nem a Lanze=lándzsa szóból).
1527-től az olasz nyelvben is nyomon követhető a „lanz” (valószínűleg az olasz lanzo, lanzichenecco szóból) rövidítés, amelyet pejoratív kifejezésként használtak a németekre.Friedrich Kluge, Alfred Götze: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 1975, S. 422.
Történetük A zsoldosseregek eredete thumb|Landsknechtek és törökök (Albrecht Dürer rajza) thumb|A svájciak legyőzik a landsknechteket a dornachi csatában thumb|Miksa császár diadalmenete a velenceiek legyőzése után (Albrecht Altdorfer képe) A késő középkor hadseregeinek alapját egyrészt a vazallusok képezték, akik a hűbéresküjüknek megfelelően a birtokukról származó fegyveresekkel együtt a hűbérúr hívására vonultak hadba; másrészt az ország védelmére kötelezhetőek voltak egyes specifikus csoportok is, jellemzően a városi polgárok, akik főleg saját városuk falait védték. A feudális hadseregek mellett az uralkodók és a kellően vagyonos városok egyre nagyobb mértékben vették igénybe fizetett zsoldosok szolgálatait is, akik hamarosan kikezdték a lovagság elit haderőre vonatkozó monopóliumát. Ilyen zsoldosok voltak a 12. századi brabanzonok a Brabanti Hercegségben, akik fizetségért és zsákmányrészért harcoltak; a százéves háborúban a franciaországi armagnac párt; vagy az észak-itáliai városokban a condottierék, akik tulajdonképpen vállalkozásként kezelték a háborúskodást. Ezek a zsoldoscsapatok igen vegyes képet mutattak és sem egységes haderőt nem alkottak, sem egységes szabályozás nem vonatkozott rájuk. A toborzóknál csavargók, parasztlegények ugyanúgy felcsaptak zsoldosnak, mint a gyakorlott fegyverforgató szaracén harcosok vagy a genovai számszeríjászok.
A középkor végére már bebizonyosodott, hogy a szálfegyverekkel felszerelt, fegyelmezett gyalogság ellent tud állni a páncélos lovagok elsöprőnek tartott rohamának. Ennek első példáját az 1302-es courtrai-i (vagy aranysarkantyús) csata mutatta, ahol a flamand gyalogosok döntő győzelmet arattak a nagyjából hasonló létszámú francia lovagsereg felett. A 15. század elején a husziták tűzfegyverekkel és szekérvárakkal állították megoldhatatlannak tűnő feladat elé a nehézlovasságot. A pikás és alabárdos svájci gyalogosok pedig az 1315-ös morgarteni és az 1386-os sempachi csatában verték tönkre a Habsburgokat, majd 1477-ben Nancynál a burgundi Merész Károlyt is.landsknechte.at
A landsknechtek megjelenése Merész Károly halála után Burgundia III. Frigyes császár fiára, Miksára szállt. Miksa, hogy igényeit katonailag is érvényesíthesse XI. Lajos francia királlyal szemben, először a flamandokhoz folyamodott. Az 1479-es guinegate-i csatában sikerrel alkalmazták az addig a svájciakra jellemző lándzsás gyalogostaktikát, és még olyan előkelő lovagok, mint a Savoyai-házból származó Engelbert nassaui gróf, vagy Remont gróf is leszálltak csataménjeikről és beálltak a lándzsások soraiba. A diadal lehetővé tette, hogy Miksa megtarthassa a megörökölt területek nagy részét; de ahhoz, hogy a további francia támadásokat elháríthassa, és nyomást gyakorolhasson az erős bajor és cseh uralkodókra, miközben a császári csapatokat lekötötte a magyarokkal vívott háború, a Habsburgoknak továbbra is szüksége volt saját, mobilis hadseregre. Mivel hűbéreseire vagy a császári csapatokra nem számíthatott, kénytelen volt saját maga toborozni zsoldosokat. 1487-ben, mindössze néhány hónappal azután, hogy német királlyá koronázták, a landsknecht kifejezés már meg is jelent a toborzási szerződésekben. Ezeket az egységeket Brüggében képezték ki II. Eitel Friedrich von Hohenzollern pramcsnoksága alatt, svájci kapitányok segítségével és 1490-ben letették az esküt Miksának.
Fénykoruk Amikor a 15. század végén a Svájci Konföderációval való konfliktus a sváb háborúvá fajult, Miksa landsknechtjei a Sváb Liga (amelyet a bajor Wittelsbach-ház expanziós törekvéseinek ellensúlyozására alapítottak 1488-ban) oldalán vonultak harcba. A császári-sváb csapatok megalázó vereségeket szenvedtek a svájciaktól. Innen eredt a német landsknechtek és a svájci reisläuferek közötti mély gyűlölködés és emiatt fajult a konfliktus „rossz háborúvá”, ahol nem ejtettek foglyokat, és a legyőzött vagy sebesült ellenfelet kíméletlenül levágták.
Georg von Frundsberg, aki részt vett a sváb hadjáratban, majd császári szolgálatban harcolt a Milánói Hercegségbe betörő franciák ellen, Miksa megbízásából landsknecht csapatokat toborzott. A svájciakkal vívott csatákban szerzett tapasztalatai alapján képezte ki őket, átvette és továbbfejlesztette taktikájukat. Frundsbergből hamarosan a „landsknechtek atyja” vált; csapatai jelentős győzelmeket arattak a franciák és a svájciak ellen az itáliai hadjáratokban. Ekkortól fogva a landsknechtek önbizalma megnőtt, követeléseiket magabiztosabban érvényesítették, még saját munkaadójukkal szemben is, akinek stratégiai helyzete a zsoldosok engedelmességétől függött. Jelentőségük növekedése Róma 1527-es hírhedt kifosztásában (Sacco di Roma) kulminált; innentől kezdve rettegtek tőlük. A következő évben Frundsberg meghalt és ez fordulópontot jelentett a landsknechtek történetében is.
A landsknechtek hanyatlása thumb|Muskétások és lándzsások a harmincéves háború idejéből I. Miksa és utódja, V. Károly állandó pénzzavarral küzdött; a bizonytalan zsoldfizetés miatt a landsknechtek fegyelme és a hűsége sokszor kétséges volt. Beálltak bármelyik hadúr vagy kontraktor szolgálatába; harcoltak többek között a landshuti örökösödési háborúban, a német parasztháborúban vagy a schmalkaldeni háborúban. Külföldi uralkodók, például a francia királyok is toboroztak landsknechteket, de kíméletlenül felléptek azokkal szemben, akik ezt a császár tiltása ellenében cselekedték; ilyen volt pl. a francia uralkodó zsoldjában álló "Fekete sereg". A német landsknechtek külföldi zászlók alatt harcoltak az észak-afrikai, dél-amerikai és kelet-európai hadjáratokban, és harcmodorukat hamarosan mások is átvették. A hasznos újítások átvételével az európai hadseregek fegyverzete, taktikája, szerveződése egyre inkább keveredett és közeledett egymáshoz, és eközben a német landsknechtek kiváltságos helyzete nagymértékben csökkent. Buggyos ujjú és hasított bélésű ruházatuk kiment a divatból, és a landsknecht kifejezés helyébe a császári gyalogos (Kaiserlicher Fußknecht) megnevezés lépett. Az 1570-es speyeri birodalmi gyűlésen korlátozták a jogaikat, így landsknechtekből álló hadseregek hamarosan eltűntek.Ralf Vollmuth: Anmerkungen zur Schiffshygiene, Ernährung, Gesundheitsvor- und -fürsorge in der militärischen Seefahrt des Reiches zur Zeit des Landsknechtswesens. In: Würzburger medizinhistorische Mitteilungen, Band 11, 1993, S. 289–310, hier: S. 290. A birodalomban egészen a 17. század közepéig fennmaradtak a zsoldosseregek, amelyek a harmincéves háborúban ismét meghatározó szerepet játszottak, de ezt követően felváltották őket az államok állandó hadseregei.
Szerveződésük Toborzás thumb|Toborzási jelenet egy kocsmában, a kortárs Urs Graf rajza A legtöbb landsknecht Badenből, Elzászból, Tirolból és Württembergből, valamint a Rajna-vidékről és Észak-Németországból származott. Az osztag egy helyről való toborzása erősítette az összetartozás érzését és a morált.
A toborzás és a mustra a svájci mintára történt. A császár, a fejedelem vagy a város vezetése megbízott egy tapasztalt, kompetensnek ismert hadvezért, hogy állítson fel számára egy zsoldosezredet. Miután a vezér megszerezte a szükséges pénzt, ezredparancsnokként összeállította a tiszti állományt, a tiszteket pedig dobosokkal kiküldte a piacterekre, hogy ott vadásszanak önkénteseket. A feliratkozó újoncokat mustrára küldték. A mustratér közelében lévő falvakat, kocsmárosokat néha figyelmeztették, hogy tartsanak készenlétben elegendő kenyeret, húst és bort, és ne árulják azokat túl drágán a nagy tömegben érkező újoncoknak. Az önkénteseket felsorakoztatták és egyesével át kellett menniük egy két alabárdból vagy pikából rögtönzött kapu alatt, ahol az óbester (Obrist, ezredes) ellenőrizte fizikai állapotukat és felszerelésüket. Az ezredírnok feljegyezte nevüket, származásukat, életkorukat és rangjukat. A toborzás három-hat hónapig tartott. Azok a jelentkezők, akik már rendelkeztek harci tapasztalattal (az ún. „meglőtt legények”) magasabb zsoldot kaphattak. A landsknechtnek saját magának kellett megvásárolnia a felszerelését és gyülekezőhelyeken a markotányosok sokszor alaposan felsrófolták az áraikat. Az összeírást vezető tisztek gyakran duplán írattak be egy-egy újoncot vagy a tapasztalatlan, rosszul felszerelt katonát veteránnak minősítettek, hogy aztán az utánuk járó zsoldot zsebre tegyék.
A mustra után a landsknechtek megkapták az első havi zsoldjukat, és az ezredet körülbelül 400-500 fős zászlóaljakra bontották, amelyekbe ideális esetben legalább 100 harcedzett veteránt is beosztottak; utóbbiak voltak a duplazsoldosok, kétszeres járandóságuk után. Ezután az egész ezred az óbester köré gyűlt, aki felolvasta az egység szerződését, amely tartalmazta a landsknechtek jogait, de mindenekelőtt kötelességeit. Félévente újabb felolvasást tartottak. Ezt követően mindenkinek fel kellett esküdnie a császárra vagy a parancsnokra, és meg kellett fogadnia, hogy betartja a szerződésben foglalt cikkelyeket. A zászlósnak is meg kellett esküdniük, hogy a rájuk bízott zászlót az utolsó lehelletükig védeni fogják. Az ezred megalakulását a zászlóaljakra (Fähnlein, amelyeket 1600 után kompániának neveztek) és a szakaszokra való felosztás tette teljessé.
Az ezred szervezete