IX. Gergely (eredeti nevén Ugolino dei Conti di Segni; Anagni, 1145 és 1170 között – Róma, 1241. augusztus 22.) a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója volt 1227. március 19-től haláláig. A középkori pápaság egyik meghatározó egyházfőjeként a pápai kormányzat, a kánonjog, az egyetemek, a koldulórendek, a missziók és a keresztes hadjáratok ügyeivel egyaránt foglalkozott. Pontifikátusának tartós jogtörténeti eredménye az 1234-ben kihirdetett Decretales Gregorii IX, a pápai dekretálisok első hiteles, általános és a korábbi magángyűjteményeket felváltó gyűjteménye volt. Politikai és jogi programja a Gregorián reform azon örökségét folytatta, amely a pápai központot az egyetemes egyház legfőbb fegyelmi, bírói és fellebbviteli fórumaként erősítette; e törekvés a helyi egyházak, városok és uralkodók jogigényeivel rendszeresen ütközött.

Pápaságának legismertebb politikai eseménysora a II. Frigyes császárral kialakult konfliktus volt. Ennek hátterében nem pusztán a két személy ellentéte, hanem a császár szicíliai és észak-itáliai hatalmának összekapcsolódása, a Pápai Állam területi biztonsága, az egyházi joghatóság, a lombard városok helyzete és a pápai, illetve császári egyetemességigény eltérő értelmezése állt. A két fél 1227–1230 között fegyveres összecsapásig jutott, majd átmenetileg megbékélt; kapcsolatuk az 1230-as évek végén ismét háborúvá és kölcsönös propaganda-hadjárattá alakult.

IX. Gergely szerepet játszott az eretnekség kivizsgálására kiküldött pápai bírák rendszerének kialakulásában is. Az 1231-es Excommunicamus és az 1231–1233 között kiadott megbízások egységesebb jogi kereteket adtak az inquisitio haereticae pravitatis eljárásának. A korszakban azonban még nem létezett az egész egyházra kiterjedő, állandó és központilag szervezett „inkvizíciós hivatal”: a pápa meghatározott területekre és ügyekre delegált egyes klerikusokat, domonkosokat és más megbízottakat, akik a püspöki eljárások mellett működtek. Az eljárás céljai között a prédikáció, a visszatérés és a vezeklés is szerepelt, ugyanakkor Gergely elfogadta az elkobzást, az életfogytig tartó fogságot és azt a gyakorlatot, amely szerint a megátalkodottnak minősített elítéltet átadták a világi hatalomnak; ez a korabeli jogrendben halálbüntetést is jelenthetett.

Ugolino már pápává választása előtt közeli kapcsolatban állt Assisi Szent Ferenccel, Szent Domonkossal és az általuk alapított közösségekkel. Pápaként támogatta a ferencesek, a domonkosok, a klarisszák és több régebbi szerzetesrend intézményi beilleszkedését, továbbá szentté avatta Assisi Ferencet, Páduai Szent Antalt, Domonkost és Árpád-házi Szent Erzsébetet. A Párizsi Egyetem 1229–1231-es válságát lezáró Parens scientiarum bullája az egyetem jogállásának és önkormányzatának fontos középkori dokumentuma lett.

Élete

Származása és tanulmányai

Ugolino Anagniban, a Conti di Segni grófi családban született. Születési évét egyetlen kortárs forrás sem rögzíti biztosan. A régebbi szakirodalomban az 1140-es évek közepe, más munkákban az 1160-as évek, az újabb lexikográfiai irodalomban pedig 1170 körüli időpont szerepel; ezért életkora és pápává választásakor betöltött éveinek száma nem határozható meg pontosan. A csaknem százéves életkor hagyománya főként Párizsi Máté későbbi krónikájához kapcsolódik, de ebből nem vezethető le biztos születési év. Apját egy Mátyás nevű nemessel azonosítják, testvére, Adenolfo Anagni rectora volt.

A család a Campagna és Marittima vidékének jelentős nemesi köreihez tartozott, és rokoni kapcsolatban állt III. Incével. A rokonság pontos foka bizonytalan: a régebbi életrajzok Ugolinót Ince unokaöccsének nevezték, a modern prosopográfiai irodalom óvatosabban közeli rokonként határozza meg. A Conti családhoz több későbbi bíboros és pápa is tartozott, köztük IV. Sándor pápa. A rokoni és klientúrahálózat megkönnyítette Ugolino korai kúriai felemelkedését, de tartós tekintélyét hosszú legátusi, bírói és diplomáciai szolgálata alapozta meg.

Ugolino Párizsban tanult, ahol teológiai és szabad művészeti képzettséget szerezhetett. Bolognai jogi tanulmányait a későbbi hagyomány gyakran tényként közölte, de ezekre nincs kortárs bizonyíték. Későbbi működése mindazonáltal alapos kánonjogi műveltségről és a bolognai jogtudomány eredményeinek ismeretéről tanúskodik.

Bíborosi pályája

III. Ince 1198-ban a Sant’Eustachio-templom bíboros-diakónusává nevezte ki. Ugolino a pápai kúria egyik vezető tagjává vált, és dél-itáliai, valamint birodalmi ügyekben kapott megbízásokat. 1206-ban Ostia és Velletri bíboros-püspöke lett; ezzel a bíborosi kollégium egyik legtekintélyesebb tisztségét töltötte be.

1207–1209-ben Brancaleone bíborossal együtt több alkalommal járt pápai legátusként a Német-római Birodalomban. A Sváb Fülöp és Braunschweigi Ottó közötti trónviszályban a Szentszék változó politikáját képviselte: közreműködött Fülöp egyházi büntetésének feloldásában, majd Fülöp 1208-as meggyilkolása után Ottó királyságának elfogadtatásán dolgozott. E küldetések során a birodalmi fejedelmekkel és az itáliai politikai erőkkel egyaránt tartós kapcsolatokat szerzett.

III. Ince 1216. július 16-i halála után a bíborosok kompromisszumos választási eljárást alkalmaztak, és Ugolinót, valamint Guido di Palestrina bíborost bízták meg az új pápa kijelölésével. Választásuk Cencio Savellire esett, aki III. Honoriusz néven foglalta el a pápai széket.

Honoriusz 1217-ben Ugolinót teljhatalmú legátussá nevezte ki Liguriába, Lombardiába és Toszkánába. A bíboros a keresztes hadjárat szervezése mellett közvetített az egymással háborúzó észak-itáliai városok között. A források Pisa és Genova, Milánó és Cremona, valamint Bologna és Pistoia közötti békéltető tevékenységét említik. Közvetítői szerepe nem jelentett állandó sikert, de tapasztalatot adott számára a lombard kommunák, a császárság és a pápaság egymásba fonódó érdekeinek kezelésében.

1220. november 22-én jelen volt II. Frigyes római császárrá koronázásán. A császár ekkor ismét keresztes fogadalmat tett, és Ugolinótól vette át a keresztet. A későbbi konfliktus szempontjából jelentős volt, hogy a pápai udvar a hadjárat megindítását nem pusztán személyes ígéretnek, hanem többször megerősített, jogilag is kötelező kötelezettségnek tekintette.

Ugolino a 13. század elején kialakuló koldulórendek egyik fő kúriai támogatója volt. Miután a ferenceseket korábban segítő Giovanni di San Paolo bíboros 1214 körül meghalt, 1220-ban Ugolino lett a ferences közösség első bíboros-protektora. Részt vett az 1223-ban jóváhagyott regula megszövegezésének és kúriai elfogadtatásának folyamatában. Ferenc mellett Domonkost és a prédikátor testvéreket is támogatta, de kapcsolata a rendekkel nem pusztán személyes barátság volt: a pápai kormányzat a képzett, mozgékony és városi lelkipásztorkodásra alkalmas közösségekben az egyházi reform, a prédikáció és a misszió fontos eszközét látta.

Megválasztása

III. Honoriusz 1227. március 18-án halt meg. A következő napon összeült bíborosok ismét kompromisszumos eljárással, kisebb választóbizottság útján igyekeztek gyors döntést hozni. A hagyomány szerint először Konrad von Urach bíborost jelölték, ő azonban visszautasította a tisztséget; ezt követően a kollégium Ugolinót választotta. Március 21-én átvette a palliumot és birtokba vette a lateráni bazilikát, ünnepélyes koronázására április 11-én került sor.

A IX. Gergely név választása a gregoriánus egyházreform hagyományával és VII. Gergely pápa emlékezetével is összekapcsolható, de közvetlen kortárs magyarázat nem maradt fenn. A bíborosok nem „átmeneti pápát” választottak: az erre vonatkozó későbbi következtetések Ugolino bizonytalan életkorából indulnak ki, és nem támasztják alá őket a választásról szóló kortárs adatok.

Pontifikátusa

Pápai kormányzat és Róma

IX. Gergely az egyházfő lelki és jogi elsőbbségét a keresztény társadalom rendjének alapvető elemének tekintette. Kormányzata a 12–13. századi pápai monarchia intézményi fejlődésére épült: a kúria bírái, jegyzői, káplánjai és legátusai egyre több helyi vitában jártak el, miközben a pápai levelek és bírósági döntések általános jogforrássá válhattak. Ez a központosodás nem szüntette meg a püspökök, káptalanok, uralkodók és városi közösségek önállóságát, de szélesítette a Szentszék fellebbviteli és felügyeleti szerepét.

Róma politikai viszonyai pontifikátusa alatt többször bizonytalanná tették a pápa helyzetét. A város kommunális mozgalma, a nemesi családok vetélkedése és a császárpárti csoportok miatt Gergely időnként Viterbóban, Perugiában és Anagniban tartózkodott. 1228-ban a II. Frigyes kiközösítése körüli zavargások miatt elhagyta Rómát; 1230-ban a rómaiak hívták vissza. 1234-ben a városi felkelés leverésében maga Frigyes is segítséget nyújtott, ami mutatja, hogy az 1230-as béke után a pápai és császári együttműködés több évig valós politikai lehetőség maradt.

A pápa Róma liturgikus és képi reprezentációját is felhasználta hivatalának megjelenítésére. A régi Szent Péter-bazilika homlokzati mozaikjainak megújítása, a relikviák ünnepélyes körmenetei és a pápai szertartási terek átalakítása az apostoli Róma, a bűnbánat és a pápai vezetés összekapcsolását szolgálta. Az 1240-es válság idején Péter és Pál apostolok ereklyéivel, valamint a Szent Kereszt relikviájával vezetett körmenetben a római lakosságot a város védelmére szólította fel.

II. Frigyes első kiközösítése és a hatodik keresztes hadjárat

A konfliktus eszmei nyelvét a 12–13. században újjáéledő római és kánonjog egyaránt alakította. A császári udvar a birodalmi felségjogok és a renovatio imperii hagyományára, a pápai kúria pedig a lelki főhatalom és a plenitudo potestatis fogalmára támaszkodott. Ezek nem alkottak minden részletükben egységes, változatlan „államelméleteket”, de a szicíliai, lombardiai és római jogvitákat egyetemes érvényű uralmi igényekkel kapcsolták össze.

A pápaság és II. Frigyes közötti első nyílt válság a császár keresztes fogadalmához kapcsolódott. Frigyes 1215 óta többször ígéretet tett a Szentföldre indulásra, de a Szicíliai Királyság megszilárdítása, németországi és itáliai ügyei, valamint az előkészületek elhúzódása miatt a hadjáratot ismételten elhalasztotta. Az 1225-ös San Germanó-i egyezmény 1227 augusztusát határozta meg végső indulási időpontként, és a további késedelem esetére automatikus kiközösítést helyezett kilátásba.

A császári sereg 1227 szeptemberében Brindisiből útnak indult, de a táborban kitört járvány miatt rövidesen visszatért. A betegséget kortárs adatok is igazolják, és a hadjárathoz csatlakozott IV. Lajos türingiai tartománygróf meg is halt; a vita ezért nem egyszerűen Frigyes betegségének valódiságáról, hanem arról szólt, felmentette-e a járvány a császárt a korábban elfogadott jogkövetkezmény alól. Gergely szeptember 29-én kihirdette a kiközösítést, majd 1228 tavaszán megújította azt.

A döntést mindkét fél Európa uralkodói és főpapjai előtt igyekezett igazolni. A császár a pápát elhamarkodottsággal és politikai ellenségességgel vádolta; a pápai kúria a többszörösen megszegett fogadalomra és a szerződésben elfogadott szankcióra hivatkozott. A császári nyilatkozat római felolvasása és a helyi pártharcok hozzájárultak az 1228-as zavargásokhoz, amelyek miatt Gergely előbb Viterbóba, majd Perugiába távozott.

Frigyes 1228 júniusában kiközösítettként is elindult a Szentföldre. A hatodik keresztes hadjárat során katonai erődemonstrációt diplomáciai tárgyalásokkal kapcsolt össze, és 1229 februárjában tízéves fegyverszünetet kötött al-Kámil egyiptomi szultánnal. Az egyezmény keresztény ellenőrzés alá juttatta Jeruzsálemet, Betlehemet és Názáretet, miközben a jeruzsálemi Templom-hegy muszlim igazgatásban maradt. A megállapodás jelentős területi eredmény volt, de a helyi latin bárók, a templomosok, az ispotályosok és az egyházi vezetők egy része vitatta Frigyes régensi hatalmát és a szerződés feltételeit.