bélyegkép|260px|jobbra|Köztársaságkori as A császárkori Róma pénzverdéinek szervezetéről, működéséről keveset lehet tudni. Mindössze néhány feliratos emlék, illetve domborműves ábrázolás áll rendelkezésre ahhoz, hogy a pénzverde működésének fázisait legalább nagy vonalakban rekonstruálni lehessen. A Római Birodalomban kezdetben – hasonlóan az ókor több más államához – nem volt a szó mai értelmében vett pénzverés, a nemesfémeket egyszerűen a súlyuk alapján mérték. Később a fémeket egységes tömbökbe öntötték, hogy a cserekereskedelmet ezzel is megkönnyítsék. Az első, mai értelemben vett érem szintén öntött volt, a Kr. e. 5. században készült. Mintegy száz évvel később áttértek a mai értelemben vett pénzverésre, amely egyben az érmék nagy tömegben való előállítását is megkönnyítette. A római bronzpénz a köztársaság korában az as és a sestertius volt, az ezüstből vert denarius, illetve az előlapon értékjelzéssel ellátott (XL, illetve LX as) aureus a Kr. e. 3. század elején jelent meg. Ez a rendszer a császárkor első századáig, Diocletianus pénzreformjáig nagyjából változatlan maradt, később Nagy Konstantin vezette be a bronz váltópénzeket, illetve a fél- és negyed súlyú aranypénzeket.

Pénzrendszer a Római Birodalomban a császárkor idején Pénzérméket Augustus korától többféle fémből, illetve ötvözetekből készítettek, használatosak voltak arany-, ezüst, billon (réz és ezüst keveréke), bronz- és rézpénzek egyaránt. Rövid idővel Augustus után, egész pontosan Kr. e. 15-től arany-, illetve ezüstpénzeket kizárólag a császárnak volt joga veretni.

Aranypénzek bélyegkép|Septimius Severus a legio XIIII Gemina tiszteletére vert aureusa Az aureusok súlyát Augustus 1/40 római fontban, azaz 8,18 grammban állapította meg, ez a súly azonban a császárság 1–3. századában folyamatosan csökkent. Már Nero uralkodása alatt 7,28 grammra, Caracalla alatt pedig 6,55 grammra csökkent a súlya. Diocletianus 284-ben 1/70 fontban szabta meg az aureus súlyát, ez 4,64 gramm. Kisebb címletű, ritkán előforduló aranypénz volt a félaureus, más néven az aranyquinar.

307-ben Nagy Konstantin új aranypénzt, a solidust vezetett be, ennek a súlyát 1/72 fontban, azaz 4,54 grammban szabta meg. Ennek az új aranypénzfajtának a kisebb címletei a semissis (félsolidus) és a tremissis (egyharmad solidus) voltak. A solidus súlya századokon keresztül, még Bizáncban is változatlan maradt. A 4. század végén megjelent az érméken verdejel jelzése mellett az OB, amelynek jelentése vagy „obrüsza” (tiszta arany), vagy görög számokkal 72, tehát vagy a pénz súlyát (1/72 font), vagy anyagának finomságát garantálták.

Noha nem számítottak fizetőeszköznek, mégis említést kell tenni az úgynevezett arany medaillonokról, vagy multiplumokról. Ezek többszörös aureus vagy solidus súlyban vert aranyak voltak, ünnepi alkalmakra készültek nagyon alacsony példányszámban, mai megfelelőjük az emlékveretek.

Ezüstpénzek bélyegkép|Augustus denárja Julius Caesar istenné avatása alkalmából Denárokat már a római köztársaság korában is vertek, Augustus ezeknek a súlyát is megszabta 1/84 fontban, ami 3,89 gramm. Egészen a 3. század közepéig verték őket, bár a finomságuk már a 2. század közepétől jelentősen romlott. Ez időben igen sok úgynevezett „suberatus” denár készült (bronz mag vékony ezüstbevonattal). Ezek hamisítványnak tekinthetők, de nagyon jó kivitelük arra utal, hogy ezek hivatalos állami hamisítványok lehettek. A denárnál kisebb ezüstpénz a ritkábban előforduló quinar, azaz féldenár volt.

Caracalla 215-ben új ezüstpénzt veretett, az antoninianus nevű dupla denárt, 5,11 gramm súlyban. Ennek valamivel nagyobb az átmérője, mint a denárnak, amelytől az is megkülönbözteti, hogy ezen az érmefajtán az uralkodót mindig sugárkoronával ábrázolták, a császárné portréja pedig félholdon nyugszik. Tömegesen a 230-as években kezdték verni. Gallienus uralkodása alatt az antoninianusok ezüstjének finomságát 20–25%-kal rontották, így a jó antoninianus először billon, később egészen csekély ezüstöt tartalmazó rézpénzzé vált. Aurelianus uralkodása alatt a bronz antoninianusokat ólom és ezüst keverékéből álló bevonattal látták el, ami – ameddig le nem kopott – ezüstpénz hatását kelthette. A réz antoninianusok verését Diocletianus szüntette meg.

Az egyre magasabb inflációt Diocletianus pénzreformmal és az ár maximalizálásával akarta megfékezni. Új ezüstpénzt, a denarius argenteust vezetett be, ennek egyes darabjain a XCVI arra utal, hogy a súlya 1/96 font, azaz 3,41 gramm volt. A megkülönböztető argenteus jelzés azért volt szükséges, mert ugyanekkor verték a denarius communist is, de ez bronzból készült.

Nagy Konstantin uralkodása alatt, 318-320 körül új ezüstpénzek kerültek kibocsátásra, ez a siliqua – súlya: 3,41 gramm – és a miliarense volt. Utóbbinak két faja ismert, a könnyebb (4,54 gramm) és a nehezebb (5,54 gramm) miliarense. Ezt a kétféle ezüstpénzt a 4. század végéig verték.

Réz- és bronzpénzek

A réz-és bronzpénzek verési joga a senatus kezében maradt, ezt a pénzeken a 3. század közepéig megtalálható SC (senatus consulto) is jelzi. A korai császárkorban többféle rézpénz is forgalomban volt: sestertius, dupondius, as, semis és quadrans. Sárgarézből készült a sestertius és a dupondius, vörösrézből az as, semis és a quadrans. A különböző rézpénzek értékaránya a következő volt:

sestertius = 4 as dupondius = 2 as as = 1 as semis = 1/2 as quadrans = 1/4 as

E rézpénzek verése a 3. század közepére megszűnt, mivel az addigra már teljesen elbronzosodott antoninianusok mellett feleslegessé váltak. Aurelianus alatt még egy kísérlet történt a bronzpénz-verés felélesztésére, egész és fél (sestertius és dupondius) érméket vertek. A dominatus idején is gyártották e bronzokat, amelyeken az uralkodó sugárkoronát visel, a császárnék mellképe pedig holdsarlón nyugszik. bélyegkép|Diocletianus follisa Diocletianus pénzreformja alatt vezették be az új bronzpénzfajtát, a follist, amelynek átmérője kb. 26–27 mm, súlya 10 gramm körül volt. A follis jelentése latinul zsák, ami arra utalhat, hogy a nagyobb kifizetésekkor zsákkal mérték. Eredetileg vékony ezüstbevonat is volt rajtuk, de ez hamar lekopott. A 4. században a follist redukálták, Nagy Konstantin és fiai uralma alatt egészen kis bronzpénz lett belőle, mintegy 15 mm átmérővel. A follison kívül még kisebb értékű bronzpénzek is készültek, a „kicsi” és a „még kisebb” bronzok. Ezek közé tartozott a denarius communis. Átszámítási arányuk:

10 follis = 50 denarii communes = 2 denarii argentei

Nagy Konstantin és fiai 348-tól újabb bronzpénzeket verettek: a pecunia maiorina (20–24 mm) és a centennionalis (17–19 mm). A maiorinákon néha LXXII értékjelzés látható.

A 4. század végén már négyféle nagyságú bronzpénz készült. Ezek korabeli neve nem ismeretes, ezért az elkülönítésük nagyságrendben történik:

AE I (28–29 mm), AE II (23–24 mm), AE III (17–18 mm), AE IV (13 mm)

Pénz formájú érmek bélyegkép|Gladiátort ábrázoló bronzmedaillon Leletekben gyakran kerülnek elő különböző pénz formájú érmek, emlékveretek, öntvények. Ezek a következők lehetnek:

Medaillon, mindhárom fémből, aranyból, ezüstből és bronzból is készülhettek. Nem voltak forgalmi pénzek, leginkább valamely ünnepélyes alkalomra, illetve kitüntetésképp készültek. A bronzveretű darabok sestertiusnál nagyobbak.

Tessera, magyarul „bárca” vagy „jegy” lehetne a neve. Kemény anyagból, így fémből is készültek, rendszerint bronzból. A hátlapjukon többnyire római számok találhatóak. Rendeltetésük belépőjegy, játékpénz, számoló bárca stb. lehetett.

Kontorniát, ezek az érmek a bronzmedaillonokhoz hasonló nagyságban készültek, főként a 4. században. Az előlapon rendszerint a császár, vagy valamely híres költő, író mellképe található, a hátlapon többnyire mitológiai jelenet, cirkuszi kép vagy kocsiverseny van. Minden valószínűség szerint nem hivatalos, hanem magán rendeltetésű veretek.

A pénzverde működése, személyzete

A római pénzverdéknek külön részében végezték a veréshez szükséges előmunkálatokat: fémolvasztás, az éremlapkák előkészítése stb. Az officina másik részében dolgoztak a verőtöveket véső és magát az éremverést végző munkások. Ezek a signator, a suppostor, a malliator és a scalptor nevű dolgozók voltak.

A signator feladata a verőtövek vésése volt. A sculptor munkaköre is hasonló volt, de az ókori forrásokban ez az elnevezés a szobrászat, illetve a gemmavésés kapcsán is előfordul. Ebből arra lehet következtetni, hogy a verőtövek vésésekor ők végezték a jelentősebb művészi érzéket kívánó részeket – császárportrét, a hátlapos alaki ábrázolásokat –, a signatorok csupán az egyszerűbb járulékos elemekkel egészítették ki a verőtövet.

A suppositor a felizzított fémlapkát helyezte az alsó és felső verőtő közé, s a malliator feladata volt kalapáccsal ráütni a felső verőtőre. Feltehető, hogy verőtövenként három személy dolgozott: 2 malliator – akik felemelték a verőtövet –, s 1 suppositor, aki az alsó verőtőre helyezte a lapkát. A malliatorok ezután ráhelyezték a felső verőtövet, s kalapáccsal ráütöttek. Egy, a 2. századból származó forrás egy római verde teljes személyzetét felsorolja: eszerint 17 signator, 11 suppositor és 32 malliator dolgozott ott. Minden bizonnyal a verőtövek igen gyors kopása miatt – mivel kőből készültek – volt szükség ennyi signatorra, továbbá a magas létszámnak oka lehetett a pénzek hátoldalának gyakori típusváltozása is.

A pénzverdei munkások élén csoportvezetők és azok helyettesei álltak, az egyes munkacsoportok külön vezetővel bírtak. A verde személyzetéből a bizalmi munkát az officinatorok végezték, ők ellenőrizték az alapanyagot, a lapkaválogatást, végül az egyes pénzeket darabonként felülvizsgálták. A források a pénzverdék legmagasabb vezetőiként a procuratort és a praepositust említik, az előbbi az adminisztratív, az utóbbi a műszaki vezető volt.

A Római Birodalom pénzverdéi a császárkorban

Augustus római császár uralkodásának kezdetekor a pénzverést Rómába centralizálták, igen hosszú időn át csak ott vertek pénzt a birodalom számára. Kivételes esetet jelentett, ha a császárt nem Rómában választották meg, így készültek pénzek Vitellius számára Germaniában, Clodius Macer számára Africa provinciában.

A veretés helyét feltüntető jeggyel először Vespasianus és Domitianus néhány denárján találkozunk, ezeken a szelvényben EPHE(SOS) áll monogramszerűen, ez azonban kivételes jelenség volt, s a fennmaradt pénzek igen ritkák. A verdejegyek használata csak a 3. századtól vált általánossá, a birodalom ekkorra már hatalmas kiterjedésű volt, határain állandó harcok dúltak. A katonák pénzszükségleteinek gyors kiegészítése, illetve a fokozódó infláció tette szükségessé egyre több és több verde felállítását. A 3. század közepén megjelenő verdejegyek még nem jelölték, hogy mely városban készültek a pénzek, rendszerint csak azt jelölték, hogy a pénz a verde hányadik műhelyében készült (officina jegy). A század végén már kezdőbetűvel (például Róma R), vagy monogrammal (például Treveri TR) jelölték a verető várost. Ezeken kívül különböző jelekkel, betűkkel a mezőben és a szelvényben jelezték az emissiokat is, illetve már előfordul az értékjelzés is. Az officinákat pontokkal, római vagy görög számokkal, továbbá számnévvé feloldható betűkkel is jelezték. A jegyben gyakran előfordul az SM, vagy egyszerűen: M rövidítés, ennek feloldása: SACRA MONETA, vagy MONETA.

Pénzverető városok a 3. században